Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Jávor Ottó: Kassák Lajos kalapja

A TEGNAP Nem gubbaszt már ablakom előtt a mély pocsolya. Éjszakákon át féltem tőle amint egy vénasszony szemével nézett rám s azt mondta magába fullaszt engem is ha megiszom egy pohár bort. Olyan volt, mint a sűrű vér mint a tükör hátlapja hajnalra pedig elszállt mint egy fekete holló vagy kiitták a fény madarai. ESTHAJNALI CSILLAG Ötkor keltenek bennünket s tán még ennyi sincs az őrség már cseréli posztját s a zsivány átokkal ébred a cella mélyén. Te alszol még, távol, sötét pilláid mögött te, akit múlhatatlanul szeretlek én -s tán nem is sejted, hogy ez éjszakán kóstolgattam ajkad édes ízét. Az emeletek közt, mint kerge állat vergődik az őr hangja hajszol bennünket és külön átszúrja szívemet ó, ha tudnád, milyen gyámoltalan vagyok hangosan sírnál értem, ha látnád néma ajkam. De hol vagy te most és hol vagyok én a falakon túl egy kápolna harangja kondul s fent a kék egen, mint fürdővizében a gyermek az esthajnali csillag didereg. HAZAFELÉ Hajolj a szívemre ősz, árnyékoddal és esőddel bronzszín leveleid már hullanak s a szőlő beérett. Egy lány megy az úton, könnyű szoknyáját fújja a szél és nem érné el a hangom, ha kiáltanék utána. Hajnalban ülök vonatra, hogy elhagyjam e tájat ó, múló emlékezés, hogy fáradtan körültekintek hiába keresem fiaimat és lányaimat akik, ha lennének, jó szívvel búcsúznának most tőlem. Egyedül vagyok, őszül már a hajam és szakállam tegnap még daloltam, hogy ladikomban ültem a folyón ma összerakom szerszámaimat s a nyitott könyvet az asztalomon hagyom, amely körül üldögélni szoktam. A távolból egy sziget int a hűlt csillagok alatt s hol tegnap még virágpor édesítette a levegőt ma keringnek a szelek, aztán megered az eső s az elhagyott réteken vad és sáros vizek zuhognak. folyóiratainak a címei is mutatták.,,Ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyünk az életnek" — írta, mert már gyermekként valami igen nagy erő vonzotta a tűzben formálódó, formálható anyaghoz. Ez a vonzás, a tetté izmosodó vágy hagyatta vele ott a gimnáziumot, hogy lakatosinas lehessen. Nem butaságból bukott meg ismétlőként is — többek közt magyarból — az érsekújvári gimnázium II. osztályában, hanem mert ki akart szakadni a meglévő kötöttségekből, hogy átléphessen a formálás, a munka, a holnap világába. ,,Igen! Mertamicsúnya, tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő, s holnap talán már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra" Mesteremberek, 1915 (Hogy mosolyoghatott az egykori bukott diák, amikor az 1965-ben kapott Kossuth-díj igazolványába a bizonyára kitűnőre vizsgázott hivatalnok kézírással, fekete tussal rövid i-vel írta be az írót.) Ez a munkásíró a szocializmus, a kommunizmus igézetében indult neki a világnak, amelyet ő már akkor, a század elején ellentéteivel együtt is egységben látott; tudta, hogy ,,a háború csak szörnyű epizód", ezért nem esett bele a nacionalizmus és a frakcióharcok csapdáiba. Ugyanakkor elszántan őrizte a nagy egészben az egyén, a művész önállóságát. Meg is kapta érte a magáét. Verseinek, többek között a Mesterembereknek a fogadtatásáról írja: ,,A Népszavánál értelmetlen zagyvaságnak minősítették, a Nyugatnál Osvát Ernő, a legkiválóbb magyar szerkesztő azt mondta: Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés. " Szemléletmódja, hajthatatlan magatartása okozott számára konfliktusokat a munkásmozgalmon belül, és kapott soha be nem forradó sebeket. Ezek 33