Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Jávor Ottó: Kassák Lajos kalapja

100 ÉV KASSÁK ! A JOS KALAPJA „...holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.'" Ha róla beszélünk, nehéz szabadulni a súlyosan tagolt szavaktól, melyek kimondásukkor rögtön sémává merevednek, akár a kihűlő érc, száradó beton. Egy tömbből faragott férfi... konok volt és magányos, szélsőségesen individualista, aki az újért sutba dobja az értéket is, ha régi, és vitázik, vitázik, mert ízlését, elképzeléseit környezetére, mindenkire rá akarja erőszakolni... Azt már kevesen tudják, hogy ez a tényleg konok, a maga útját meggyőződéssel, öntudattal járó művész minden mondatát — a le nem írtakat, csak a művek, színek gondolati falára fölrakottakat is — mindig úgy kezdte: mi, sohasem úgy, hogy én. Igaz, gyorsan elszakadt a Holnaposoktól, nem követte Adyt, Babitsot, de Marinettinek, a háború mellett ágáló futuristának is hamar hátat fordított, viszont tisztelte Whitmant, a későbbi költőtársak közül József Attilát, Illyést. Azt is kevesen veszik észre, mennyire őrizte a hagyományt, a szülőföld, a gyermekkor emlékét, ,,a fájdalmas gyökereket". Ez a külsőségnek, modorosságnak felfogható — de mit rejt ez a külsőség? — magázási módjában — édesapja magázta így a családját, a gyermek Kassákot is — éppúgy megmaradt, mint a csúcsosra formált szürke kalapjában. Az ellentmondások dialektikájából nem a megszállott, gőgös próféta vagy a Párizsban manírokat fölvett különc alakja bontakozik ki, hanem a századunk kérdéseire érzékeny, azokra feleletet kereső művészé, olyan személyiségé, aki így vall: ,, Velem született tulajdonságom a rend és tisztaság kívánása... " A rend kívánása politikai elkötelezettségben gyökerező művészi tetthez vezetett. A Tett pedig maga a Munka, ahogy ismertebb 31