Budapest, 1987. (25. évfolyam)
3. szám március - Müller Tibor: Aki jól fut
És van egy olyan elvem, hogy minden döntésem előtt legalább három emberrel többet kell meghallgatnom, mint ami fontos, már csak azért is, mert mások számára fontos lehet, ha megkérdezik a véleményét. Azonkívül, ezt a demokrácia kiteljesedésébe való befektetésnek érzem, ami nem az én pályafutásom alatt hozza majd a profitot. Diófát ültetek. Tehát hallgatok a munkatársaimra akkor is, ha már kialakult véleményem van. De, persze, ennek ürügyén, nem üldögélek egy-egy elhatározáson. A dolgok arra mutatnak, hogy nagyobb arányban döntök kézből jól, mint rosszul. — Tervszerűen ápolja a kapcsolatait? — Van benne egy sor tudatos elem. Hogy egy kicsit hencegjek: a vezetéstudományt nemcsak tapasztalatból ismerem, hanem tanultam, sőt, oktatom is. Vezető munkatársaimmal rendszeresen összejövök. Ismerni akarom a véleményüket, befolyásolni is akarom őket, de azért is, hogy teret adjak a ki nem forrott gondolatok erjedésének. De, persze, lejárok a műhelyekbe, és nem csupán formálisan érdekel egy-egy művezető, lakatos, hegesztő ítélete, hiszen tudom, hogy olyan testközelből senki sem ismer egy-egy műhelyt, a helyi problémát, mint ők. De bárki bejöhet hozzám is. Egy-két napon belül bizonyosan kerítek rá időt. Ám ilyenkor azt is megkérdezem, például, hogy szakikám, mit gatyáztok ezzel a dologgal már három napja? — És fölfelé? — Érdekes módon, amikor kineveztek, nem voltak kapcsolataim. Az elődöm hívta föl a figyelmet arra, hogy ebben a székben, bizony, fölfelé is kell építkezni. Megtettem. Fölkerestem olyan embereket, akik a vállalat sorsába bele tudtak szólni. Tudatosan építettem ezeket az utakat. Van a kapcsolatrendszeremben egy olyan szál is, amelyet valószínűleg a közszereplésemnek köszönhetek. Megkeresnek. Felülről is. És én engedek ezeknek a hívásoknak is. — Fontos az ön számára, hogy mi a vélemény önről? — Hát persze. Nemcsak hiúságból. A munkámat nagyon megnehezítené, ha közutálatnak örvendenék. Valószínűleg lehetetlenné is tennének, hiszen ma már a funkciómról is szavazással döntenek. A másik. Én sem vagyok kőből. Jólesik, ha szeretnek. Nem ülök örömünnepet, ha érzem, hogy valaki hátulról belém rúgott. Szeretem a népszerűséget, de nem hajszolom. Annyira, hogy néha az ítéletvégrehajtó szerepe is nekem jutott. Adott esetben, mert más nem vállalja, vakarózik, s ha rászólok, olyan pofát vág, mint aki vackorba harapott, nekem kell elküldeni egy művezetőt. Pedig nem az én dolgom lenne. És, persze, okoz az is rossz perceket, órákat, amikor az ügyeletes letolást föntről átveszem. Azt nem mondom, hogy kiborít, de idegessé tesz. Bosszant. — Egyébként érzelmileg túlfűtött ember? — Mindenesetre megvisel a kudarc. Amikor az első alkalommal megbuktam a KRESZ-vizsgán, olyan zabos voltam, hogy ki tudtam volna dönteni a Margitsziget fáit. — De könnyen túlteszi magát a kellemetlenségeken? — Nem rágódom rajtuk. A következő lépések mindig jobban elfoglalnak. — Meg hát, gondolom, a sok siker, amiben része van, szintén segít felejtem? — Hazudnék, ha azt mondanám, az elismerés nem dob fel. És az mindenképpen figyelemre méltó, hogy sokfelé hívnak. Méghozzá magas beosztású emberek. Ez azt jelenti, hogy ismerik a képességeimet, tudják, hogy ki vagyok, és mert a siker vonz, azt kell feltételeznem, hogy a megítélésem egészében véve pozitív. Nem hiszem, hogy azért hívnak, mert azt tartják: ez az Angyal bennfentes pali, ne hagyjuk már ki, mert még megsértődik. — Jól fut. — És mert tudják, ha valamiről megkérdeznek, kendőzetlenül el fogom mondani a véleményemet. Nem taktikázom, nem beszélek mellé, nem fogok sugározni, ha semmi sem parázslik bennem. Legutóbb az egyik miniszterrel leveleztem. Kétszer oda, egyszer vissza. Elég gorombán letolt az egyik nyilatkozatomért. Én magyarázkodtam. Ő pedig nem értette, hogy minek írok igazoló jelentést. De egy másik esetben ugyanez a miniszter fölkért, hogy mondjam el a véleményemet egy szakértői csoportban, mert mindennel együtt konstruktívnak ítélhette a magatartásomat. Megválasztottak mindenféle társadalmi szervezet vezető testületeibe. Tudom, ezek egy része protokoll jellegű. Van, aki nem is tagadja: be kell mutatni a megfelelő áldozatot a statisztika oltárán. Egy testületben bizonyos számú nőnek, fiatalnak, munkásnak satöbbinek kell lennie. Kell egy vezérigazgató is. Puff. Behívjuk az Angyalt. Ilyen is van. Ezeket nem nagyon szeretem, de ez elől sem szoktam elzárkózni. Egyszer végigszámoltam, ha a névjegyemre ráírnék minden funkciót, nem férne el a zsebemben. Egy plakát lenne. De vannak olyanok is, amelyekben örömet okoz a részvétel. Mert olyan asztalnál ülhetek, ahol a véleményt alakítják. Láthatom a mechanizmust, a gépezetet. Hallhatom a nagymenőket. Ebből tanulni szoktam. És érvelni az okos gondolatok mellett. Ez jó dolog. Hoz nekem. — Gondolom, szüksége van a feltöltődésre? — Ennek egyik módja nálam a tanítás. A tanításra való fölkészülés. Óraadó vagyok a Közgazdasági Egyetemen, a Politikai Főiskolán, az Országos Vezetőképző Központban, az Ipari Vezetőképző Intézetben. Itt is mindenbe belemászom. De nagyon sokszor meghívnak, hogy tartsak szabad pártnapot, intézményekben erről-arról beszéljek. Ilyenek: Műszaki Egyetem, újságíró-szövetség, közegészségügyi intézet és más helyek. Ez kifejezetten fárasztó, mert dolgozom, keményen dolgozom egy könnyed előadásért. így tanulok. Meg úgy, hogy nagyon sokat olvasok. — Külföldi szakirodalmat? — Azt, sajnos, elég keveset. De mindenféle testület jelentéseit, tanulmányait elküldik nekem. így pontosan informálva vagyok a nők helyzetéről, a gazdaságirányítás belső összefüggéseiről, a társadalmi programok időszerű elképzeléseiről, a Kereskedelmi Kamara koncepciójáról, de pénzügyi, munkaügyi kutatóintézetek brosúráit is figyelmesen elolvasom. Elmegyek, ha csak tehetem, munkahelyi vitákra, akadémiai doktori értekezésekre. Ami a külföldi szakpublikációkat illeti. Átnézem a lapokat. De legalább három éve nem tanulmányoztam komolyan cikket. Miközben írtam elég sokat külföldi szakfolyóiratban. Sőt előadást is tartottam külföldön mindenféle intézményben. A lényeges anyagokat lefordítják magyarra, ezekhez hozzájutok. És egyelőre meg kell elégednem ennyivel. — Beszél nyelveket? — Franciául elég tisztességesen. Angolul jól olvasok és értek. A beszélőkém gyámoltalan. Az oroszom nagyon szegényes. — Mit szeretne még elérni? — A legfontosabb, hogy egy igazán jól menő vállalatot vezessek. Olyan igazgató legyek, akit ha megkérdeznek az évről, azt válaszolhassa, minden rendben, mint tavaly, tavalyelőtt. Nagy vágy ez, mert a legnehezebb elérni. Nyilván szeretnék nyugodtabb életet is. Nekem sem öröm, hogy egy nap hatféle, különböző programnak, feladatnak kell eleget tennem. Egy kicsit szétaprózom magam. Tudom, ennek fizikai következményei is vannak. Az egészségem egyelőre kitart. De meddig? Nem kívánok ebbe az életformába belerokkanni. És... Nagyon hátul a gondolataimban az van, ha egyszer pályát kell módosítanom, szívesen foglalkoznék tudományos munkával. Talán, ha nem túl későn kezdem el, lesz erőm és tehetségem valamilyen hasznos dologgal a kutató-közkatonák sorába jegyezni a nevemet. De a kevésbé magasztos vágyaimat sem röstellem. Szeretném szépen leélni néhány évemet. Ehhez pedig el tudok képzelni valamilyen rangos külföldi megbízatást. MÜLLER TIBOR 15