Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Aki jól fut

És van egy olyan elvem, hogy minden döntésem előtt legalább három emberrel többet kell meghallgatnom, mint ami fontos, már csak azért is, mert mások számára fontos lehet, ha meg­kérdezik a véleményét. Azonkívül, ezt a demokrácia kiteljese­désébe való befektetésnek érzem, ami nem az én pályafutásom alatt hozza majd a profitot. Diófát ültetek. Tehát hallgatok a munkatársaimra akkor is, ha már kialakult véleményem van. De, persze, ennek ürügyén, nem üldögélek egy-egy elhatáro­záson. A dolgok arra mutatnak, hogy nagyobb arányban dön­tök kézből jól, mint rosszul. — Tervszerűen ápolja a kapcsolatait? — Van benne egy sor tudatos elem. Hogy egy kicsit henceg­jek: a vezetéstudományt nemcsak tapasztalatból ismerem, ha­nem tanultam, sőt, oktatom is. Vezető munkatársaimmal rendszeresen összejövök. Ismerni akarom a véleményüket, be­folyásolni is akarom őket, de azért is, hogy teret adjak a ki nem forrott gondolatok erjedésének. De, persze, lejárok a műhelyekbe, és nem csupán formálisan érdekel egy-egy műve­zető, lakatos, hegesztő ítélete, hiszen tudom, hogy olyan test­közelből senki sem ismer egy-egy műhelyt, a helyi problémát, mint ők. De bárki bejöhet hozzám is. Egy-két napon belül bi­zonyosan kerítek rá időt. Ám ilyenkor azt is megkérdezem, például, hogy szakikám, mit gatyáztok ezzel a dologgal már három napja? — És fölfelé? — Érdekes módon, amikor kineveztek, nem voltak kapcso­lataim. Az elődöm hívta föl a figyelmet arra, hogy ebben a székben, bizony, fölfelé is kell építkezni. Megtettem. Fölke­restem olyan embereket, akik a vállalat sorsába bele tudtak szólni. Tudatosan építettem ezeket az utakat. Van a kapcso­latrendszeremben egy olyan szál is, amelyet valószínűleg a közszereplésemnek köszönhetek. Megkeresnek. Felülről is. És én engedek ezeknek a hívásoknak is. — Fontos az ön számára, hogy mi a vélemény önről? — Hát persze. Nemcsak hiúságból. A munkámat nagyon megnehezítené, ha közutálatnak örvendenék. Valószínűleg le­hetetlenné is tennének, hiszen ma már a funkciómról is szava­zással döntenek. A másik. Én sem vagyok kőből. Jólesik, ha szeretnek. Nem ülök örömünnepet, ha érzem, hogy valaki há­tulról belém rúgott. Szeretem a népszerűséget, de nem hajszo­lom. Annyira, hogy néha az ítéletvégrehajtó szerepe is nekem jutott. Adott esetben, mert más nem vállalja, vakarózik, s ha rászólok, olyan pofát vág, mint aki vackorba harapott, ne­kem kell elküldeni egy művezetőt. Pedig nem az én dolgom lenne. És, persze, okoz az is rossz perceket, órákat, amikor az ügyeletes letolást föntről átveszem. Azt nem mondom, hogy kiborít, de idegessé tesz. Bosszant. — Egyébként érzelmileg túlfűtött ember? — Mindenesetre megvisel a kudarc. Amikor az első alka­lommal megbuktam a KRESZ-vizsgán, olyan zabos voltam, hogy ki tudtam volna dönteni a Margitsziget fáit. — De könnyen túlteszi magát a kellemetlenségeken? — Nem rágódom rajtuk. A következő lépések mindig job­ban elfoglalnak. — Meg hát, gondolom, a sok siker, amiben része van, szin­tén segít felejtem? — Hazudnék, ha azt mondanám, az elismerés nem dob fel. És az mindenképpen figyelemre méltó, hogy sokfelé hívnak. Méghozzá magas beosztású emberek. Ez azt jelenti, hogy is­merik a képességeimet, tudják, hogy ki vagyok, és mert a si­ker vonz, azt kell feltételeznem, hogy a megítélésem egészében véve pozitív. Nem hiszem, hogy azért hívnak, mert azt tart­ják: ez az Angyal bennfentes pali, ne hagyjuk már ki, mert még megsértődik. — Jól fut. — És mert tudják, ha valamiről megkérdeznek, kendőzetle­nül el fogom mondani a véleményemet. Nem taktikázom, nem beszélek mellé, nem fogok sugározni, ha semmi sem pa­rázslik bennem. Legutóbb az egyik miniszterrel leveleztem. Kétszer oda, egyszer vissza. Elég gorombán letolt az egyik nyi­latkozatomért. Én magyarázkodtam. Ő pedig nem értette, hogy minek írok igazoló jelentést. De egy másik esetben ugyanez a miniszter fölkért, hogy mondjam el a véleménye­met egy szakértői csoportban, mert mindennel együtt konst­ruktívnak ítélhette a magatartásomat. Megválasztottak min­denféle társadalmi szervezet vezető testületeibe. Tudom, ezek egy része protokoll jellegű. Van, aki nem is tagadja: be kell mutatni a megfelelő áldozatot a statisztika oltárán. Egy testü­letben bizonyos számú nőnek, fiatalnak, munkásnak satöbbi­nek kell lennie. Kell egy vezérigazgató is. Puff. Behívjuk az Angyalt. Ilyen is van. Ezeket nem nagyon szeretem, de ez elől sem szoktam elzárkózni. Egyszer végigszámoltam, ha a névje­gyemre ráírnék minden funkciót, nem férne el a zsebemben. Egy plakát lenne. De vannak olyanok is, amelyekben örömet okoz a részvétel. Mert olyan asztalnál ülhetek, ahol a véle­ményt alakítják. Láthatom a mechanizmust, a gépezetet. Hallhatom a nagymenőket. Ebből tanulni szoktam. És érvelni az okos gondolatok mellett. Ez jó dolog. Hoz nekem. — Gondolom, szüksége van a feltöltődésre? — Ennek egyik módja nálam a tanítás. A tanításra való föl­készülés. Óraadó vagyok a Közgazdasági Egyetemen, a Politi­kai Főiskolán, az Országos Vezetőképző Központban, az Ipa­ri Vezetőképző Intézetben. Itt is mindenbe belemászom. De nagyon sokszor meghívnak, hogy tartsak szabad pártnapot, intézményekben erről-arról beszéljek. Ilyenek: Műszaki Egye­tem, újságíró-szövetség, közegészségügyi intézet és más he­lyek. Ez kifejezetten fárasztó, mert dolgozom, keményen dol­gozom egy könnyed előadásért. így tanulok. Meg úgy, hogy nagyon sokat olvasok. — Külföldi szakirodalmat? — Azt, sajnos, elég keveset. De mindenféle testület jelenté­seit, tanulmányait elküldik nekem. így pontosan informálva vagyok a nők helyzetéről, a gazdaságirányítás belső összefüg­géseiről, a társadalmi programok időszerű elképzeléseiről, a Kereskedelmi Kamara koncepciójáról, de pénzügyi, munkaü­gyi kutatóintézetek brosúráit is figyelmesen elolvasom. Elme­gyek, ha csak tehetem, munkahelyi vitákra, akadémiai dokto­ri értekezésekre. Ami a külföldi szakpublikációkat illeti. Át­nézem a lapokat. De legalább három éve nem tanulmányoz­tam komolyan cikket. Miközben írtam elég sokat külföldi szakfolyóiratban. Sőt előadást is tartottam külföldön min­denféle intézményben. A lényeges anyagokat lefordítják ma­gyarra, ezekhez hozzájutok. És egyelőre meg kell elégednem ennyivel. — Beszél nyelveket? — Franciául elég tisztességesen. Angolul jól olvasok és ér­tek. A beszélőkém gyámoltalan. Az oroszom nagyon szegé­nyes. — Mit szeretne még elérni? — A legfontosabb, hogy egy igazán jól menő vállalatot ve­zessek. Olyan igazgató legyek, akit ha megkérdeznek az évről, azt válaszolhassa, minden rendben, mint tavaly, tavalyelőtt. Nagy vágy ez, mert a legnehezebb elérni. Nyilván szeretnék nyugodtabb életet is. Nekem sem öröm, hogy egy nap hatféle, különböző programnak, feladatnak kell eleget tennem. Egy kicsit szétaprózom magam. Tudom, ennek fizikai következ­ményei is vannak. Az egészségem egyelőre kitart. De meddig? Nem kívánok ebbe az életformába belerokkanni. És... Na­gyon hátul a gondolataimban az van, ha egyszer pályát kell módosítanom, szívesen foglalkoznék tudományos munkával. Talán, ha nem túl későn kezdem el, lesz erőm és tehetségem valamilyen hasznos dologgal a kutató-közkatonák sorába je­gyezni a nevemet. De a kevésbé magasztos vágyaimat sem rös­tellem. Szeretném szépen leélni néhány évemet. Ehhez pedig el tudok képzelni valamilyen rangos külföldi megbízatást. MÜLLER TIBOR 15

Next

/
Thumbnails
Contents