Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Aki jól fut

— Lehet, egy kicsit profán dolog, hogy mostanában nemcsak a popénekesek, hanem a gyárigazgatók közül is kerülnek ki sztárok. Baj ez? — Nem vagyok otthonos a könnyűzenei életben. Ami azonban a közgazdasági gondolkodás túlburjánzását illeti, én ezt tudatosan tervezett folyamatnak vélem. Szükségesnek látszott, hogy mindenki tisztában legyen vele, mi, hogyan és miért nem megy nálunk úgy, ahogy kéne. Nem vagyok elragadtatva ettől, noha nekem személy szerint, kedvez ez a széljárás. Miközben felismertem, hogy nem lehet mindenre gazdasági magyarázatot adni. A mélyben társadalmi feszültségek is húzódnak. A gazdaság ernyője túl sok mindent eltakar. — Meglepő szavak éppen öntől, aki — legalábbis korát tekintve — részese lehetett a reform első, kezdeti eredményeinek. — Akkor, a hatvanas években jártam egyetemre. Annak a közgazdásznemzedéknek vagyok az egyik legfiatalabb tagja, aki már nemcsak tanulhattam, hanem friss diplomával a gyárban már megvalósítója is lehettem a terveknek. Az én nemzedékem át volt itatva reformszellemmel, hiszen minden ilyen reformgondolatnak a melegágya, nagy biztonsággal, valahol az egyetemi oktatásban kereshető. Mi tehát fertőzöttek voltunk. Partizánjai, amatőrjei az új elképzelésnek, és ha ez a reform úgy sikerült, ahogy sikerült, akkor ebben jócskán benne van a mi felelősségünk is. — Ön itt a fővárosban járt egyetemre, középiskolába, általánosba. Itt van az első, máig egyetlen munkahelye. Úgy tűnik, minden Budapesthez köti. — Tősgyökeres budapesti vagyok. Annak ellenére, hogy Franciaországban születtem. — Na, meséljen. Ezt valószínűleg kevesen tudják önről. — Ez a szüleim kalandja volt. Ők kényszerültek a harmincas években, részben gazdasági, részben politikai okokból elhagyni az országot, és az emigráció egy hullámával Franciaországba kerültek. — Ez baloldali emigráció volt? — Igen. Ők már akkor tagjai voltak a kommunista pártnak. — Meddig éltek kinn? — Tíz évet. Eközben születtem. A felszabadulás után térhettek haza. Akkor még kisgyerek voltam. — Emlékszik valamennyire a kinti életére? — Szinte semmire. Viszont visszajárok. Ápolom a kapcsolatokat. Sőt. Egy felfedező utam során meglátogattam a szülőfalumat, Castelnaudray-t. Az első időkben szüleim egy Verdun nevű, ötven házacskából álló, hegyek közé zárt kis településen éltek Dél-Franciaországban. Ez a Verdun nem azonos az első világháborús csatahellyel. Eldugott kis falu. Csak odafelé vezet az út, tovább már nem. Nagyon szegény, de barátságos vidék. Gyönyörű táj, kedves emberek. Érdekes találkozásom volt a keresztszüleimmel, a helyi tiszteletessel, a csendőrfőnökkel. Ezeket az embereket sohasem ismertem, ők azonban tudták, hogy én ki vagyok. Pontosabban, emlékeztek arra, hogy egy magyar házaspárnak született itt egy fiúgyermeke. Ekkora településen az ilyesmit számon tartják. Meg is néztem a templomban azt a bejegyzést, ami a születésem napján készült rólam. Keresztanyámat pedig meghívtam Magyarországra, és ez az idős hölgy, aki még Párizsig sem jutott el soha életében, eljött, egy kellemes hetet töltött nálunk. Azóta is levelezünk. — A szülei mivel foglalkoznak? — Apám nem él. Ő újságíró volt. A filmszakma idősebb képviselői még emlékezhetnek a nevére: Angyal György. Ő lett hazatérésünk után a magyar filmgyártás, a MAFIRT első vezérigazgatója. Később Magyar Filmhivatalnak nevezték a céget. Nagyon kevés emlékem maradt az édesapámról. A negyvenes évek végén az első koncepciós perek áldozatául esett. Nem élt annyit, mint én eddig. — A Rajk-per idején ítélték el? — Azzal egy időben. — Meddig volt börtönben? — Egy nagyon érdekes, háromsoros levél van a családunk birtokában. Ez úgy szól: értesítjük, hogy férje a kihallgatási eljárás során meghalt. Ez az akkori szakzsargon egyik legkegyetlenebb mondata. És hogy mi húzódik mögötte, azt a kor ismerői pontosan tudják. — Ön nem? — Én nem. Ez a magyar történelemnek, szerintem, még ma is titkokat rejtő korszaka. Több kísérletet tettem anyámmal együtt arra, hogy apám igaz történetét megismerjem. De ezek még most is zárolt dokumentumok, nem tudtam hozzájutni. Pedig, isten bizony, a beosztásomból adódó sok kapcsolatomat is megpróbáltam igénybe venni. De hát a dossziét, ami nyilván valahol megvan, nem nyithattam föl. — És az édesanyja? — Ő eredetileg fehérnemű-varrónő volt. Sokat dolgozott a mozgalomban, a francia ellenállók között, de apám tragédiája után a számkivetettek sorsa jutott neki. Gyári tisztviselő volt egészen 1955-ig. Amikor apámat rehabilitálták, akkor kapott egy ajándék állást. Kinevezték első számú vezetőnek egy cég élére. És igazolta saját képességeit, hogy nemcsak apám árnyékában tud érvényesülni ebben a beosztásban. Sőt húsz évig helytállt, rádolgozott tíz évet a nyugdíjkorhatárra. Ma már túl van a hetvenen, de hála istennek, stramm asszony. — Hát akkor nem lehetett valami kipárnázott gyermekkora! — Úgy emlékszem vissza általános iskolás koromra, hogy kifejezetten szegények voltunk. Szent István parki lakásunkat valamilyen csoda folytán nem vették el, viszont először albérlőket kellett tartanunk, majd édesanyám szülei költöztek hozzánk, hogy ottmaradhassunk. Emlékszem azokra a mai szemmel nevetséges megkülönböztetésekre, ami a szüleim helyzete miatt kijárt nekem: például nem lehettem őrsvezető az úttörőcsapatban, a bátyámat kizárták az iskolából, a családi könyvtárat elvitték. Ma sem tudom, kinek a polcain vannak szüleim kedves kötetei. Szóval, elég kegyetlen módszerek voltak használatban, és az ötvenes évek közepéig politikai értelemben hátrányos helyzetű család volt a miénk. Ennek az összes negatív következményeivel. Az ismerősök elfordultak tőlünk, a barátok nem mertek közeledni. Mindez elsősorban anyámra nehezedett, hiszen én gyerek voltam. De a keserűség ízeit sokáig éreztem még. — Azért leírtak már erről a korszakról egy-két őszinte szót... — Főként az irodalom. De rendezőelvnek még ma is azt tekintik, hogy amíg élnek az érintettek, a teljes feltárás kárt okozna. Pedig bennem a megismerés vágya és nem a bosszú vagy a polgári kíváncsiság munkál. Azt szokták mondani, mindenkinek két memóriája, két emlékvilága van. Az egyik a sajátja, a másik a szüleié. Mert azt örökli. Az enyémből az utóbbi hiányzik. Keresem. Mert ezek hátrányaim. De vannak előnyeim is. Valószínűnek tartom, hogy más társadalmi rendben, más közegben, más iskoláztatási feltételek mellett nem lennék egy ilyen vállalat vezérigazgatója. — Hanem mi lett volna? — Fogalmam sincs. De aligha jutottam volna bármilyen egyetem közelébe. Ez nálam föl sem merült, mert bizonyos képességeim meg — ezzel is őszintén szembe kell néznem — bizonyos „jóváírás" és kapcsolatok révén nyomták kezembe az egyetemi belépőjegyet. — Politikai tőkét nem kovácsolt édesapja tragédiájából? — Azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom: nem. Persze a társadalmi igazságszolgáltatás formálisan megtörtént. Volt rehabilitáció, volt díszsírhely. Nagy csendben. Mindez kutyafülét sem ért a mi szemünkben. És az évek igazolták, hogy édesanyám nagyon is méltó volt annak a helynek a betöltésére, amit fölkínáltak neki, de én sem voltam tehetségtelenebb a többi egyetemi polgárnál. Életem során pedig nagyon gondosan vigyáztam arra, hogy az esetleges favorizáló előnyöket hatalmas ívben elkerüljem. Ezt anyámtól tanultam. Ő sokkal 13