Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Ballada a Blaha Lujza térről Tóth Zsuzsanna budapesti olvasónk leveléből idézünk: „Születésemtől kezdve a Rákóczi úton lakom, ismerem ezt a környéket, észlelem a változásokat, örülök a jónak, szépnek, szemet szúrnak a hibák. Annak idején nem volt könnyű elviselnünk a sortatarozást — tudom, a Városnak sem volt könnyű tapasztalat, munkaerő és kellő pénz hiányában véghezvinni a nagyszabású vállalkozást —, de átvészeltük a kellemetlenségeket, és mindenki úgy tekintett a megújult házakra, mintha az ő érdeme lenne a siker. Mert higgyék el, mi, pestiek nemcsak azt figyeljük, mikor érkezik banán a közértbe, hanem azt is, vannak-e virágok az ablakokban, s várjuk, hogy végre már tisztességesen megjavítsák a járda burkolatát, mert a mostani állapot inkább a bokatörésnek, a pocsolyákban való elmerülésnek kedvez, mint a gyalogos közlekedésnek. De amiről igazából írni akarok, az a Blaha Lujza tér. Naponta többször átmegyek rajta. Aki próbálta, tudja, ez nem kis teljesítmény. Az aluljáró lépcsőin átvergődni a tömegen fölér egy akadályfutással. Aztán maga a tér! Balladát kellene írni róla. Mennyire jellegzetes volt, mennyire hozzátartozott Budapesthez, sőt, az egész ország ismerős helye volt, „Ott, ahol a hatos megáll..." Mi lett belőle? Nap mint nap látom, s undorodva igyekszem mielőbb elhagyni. Egy tértől az ember valami pihentető nyugalmat vár, legalább valami szépséget, érdekességet, fát, szobrot, amely egy pillanatra megállít, elgondolkoztat, sugall valamit... Ehelyett talál csenevész növényzetet — úgy látszik, a fák sem szeretik már ezt a helyet —, egy, önmagában nem rossz, de a környezet által hatását elvesztett csobogót és néhány padot. Azután sok-sok szemetet, eldobott üvegeket, s az üvegek gazdái is ott vannak szem előtt, rendszerint a padokon fekszenek részegen, koszosan, sokszor úgy hánynak, hogy félre sem fordulnak, bazári majmokhoz hasonló fiatalok smárolnak mellettük, s néhány ijedt külföldi szeretné kifújni magát, de legtöbbször csak rémülten néz körül, s igyekszik tovább. Rettenetes. Nem is folytatom tovább. írja meg már valaki azt a balladát erről a szerencsétlen térről, ha más nem, hátha a költészet hatalma segít." Mi is tiszteljük a költészet hatalmát, bízunk is benne, de úgy érezzük, ez a „Blahához" igen kevés. Másféle hatalom kellene ide, hogy rendet csináljon, mert a köztisztasági alkalmazottak, pedig igazán nem kímélik a seprűjüket, láttuk, tapasztaltuk, erre nem képesek. S a hatalmat emlegetve nehogy bárki is azt vélje, adminisztratív eszközökre, hatósági, rendőri fellépésre gondolunk. Bár — érzésünk és minden jóérzésű lakos véleménye szerint — nagyobb erély nem ártana a közundort keltőkkel szemben. Itt a hatalmon a pénzt, az átépítési költségeket értjük. Ugyanis nemcsak akkor van igaza levélírónknak, amikor néhány idült alkoholista, a közösségi normákat felrúgó szemét ember vagy egyszerűen szerencsétlen magatartását teszi szóvá, hanem akkor is, mikor azt javasolja, balladát érdemelne ez a tér. Balladát Villon modorában: hová tűntek a szép asszonyok, mi lett a szép fegyverkovácsnéból? Nos, a Blaha Lujza tér tragédiája, elszlömösödése akkor kezdődött, amikor lebontották a Nemzeti Színházat. Rögtön megváltoztak a tér arányai. Kiderült, hogy a tér nem is igazából tér, hogy a környező házak önmagukban sem szépek. Hiába a Corvin kozmetikázása, hiába hozták rendbe a kilógó Rókus kórházat, megmaradtak a bódék, a hatalmas foghíj, ami az Emke egykori fényét is ugyancsak elszürkíti, a Népszabadság székháza sem tündököl építészeti remekléssel. De talán külön-külön még megállnák helyüket ezek az épületek, de így együtt csúnya, zűrzavaros konglomerátumot képeznek. Havalaki megáll a tér közepén és körülnéz, az a benyomása, hogy egy provinciális, se nem nagy, se nem kicsi város forgalmi csomópontjára tévedt. Pedig innen száz méterre — bármelyik irányban — már egységes, szép házsorokat, városrészeket talál, de maga a tér leverő. Ezért kellene építészeti megoldást találni, hogy Budapest egyik legforgalmasabb helye, tere méltó legyen a város egészéhez. Ám ehhez pénz kellene, sok pénz. így egyelőre maradjunk a költészetnél, gyűjtsük az anyagot a balladához. Körúti hajnal Nemcsak a Blaha Lujza tér állapota, sorsa foglalkoztatja a városukat szerető lakosokat, hanem például a Körúté is. Kedves szerzőnk, olvasónk, Bada Gyula tanár úr Tóth Árpád verseire alapozott szép esszével hívja fel figyelmünket a városnak erre az elemére. (Elem? Lüktető ér, százezrek szívdobogását közvetítő életfolyam!) „Költészete a magány, a szomorúság, a könny és a Nap költészete... A gyógyító nap állandó alkotó társa lett verseiben: a hangok és színek segítségével az impresszionista képek sokaságában ő lett a magyar Parnassz egyik csúcsa és impresszionista költészetünk fájdalmas fejedelme... Ott állt a Körúton. Vak volt a hajnal, szennyes, szürke, de ő várt, hogy... a hajnali Körútra zengje a nap legszebb himnuszát, karáttal mérve a száz napocska aranyát, és lila dalra keljen egy nyakkendő selymén. Bűvölten állunk mi is, és megilletődve adózunk... az embernek, aki remekművét... rácsókolja egy munkáslány kezére. A könny, a bánat és a szomorúság költője így nyújtotta... ajándékát asszonyának és a magyar munkásembernek, de hazájának is, amikor a Debrecenből Budapestre jött költő Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz című költeményében elsóhajtja vágyát: Utolsó álmunk: boldog Magyarország!" Köszönjük a levelet, melyből csak néhány sort idéztünk. ígérjük, nem kerüljük el a Körutat, eddig sem tettük, foglalkozunk vele. Tó vagy uszoda? Barna István budapesti olvasónk szóvá teszi, hogy az 1986/9. számunk mellékletében, amely Bács-Kiskun megyéről adott színes körképet, az 5. oldalon egy fedett uszodát ábrázoló kép aláírásaként az áll: „Petőfi-tó, Soltvadkert". Pedig ez a tiszakécskei termálfürdő fedett medencéje. Így igaz. Mentségül csak annyit: a melléklethez szerkesztőségünknek csak annyiban van köze, hogy lapunk betétjeként küldjük olvasóinknak, de összeállítása tőlünk teljesen független, sem formájába, sem tartalmába nincs beleszólásunk, mi is a lappal együtt kapjuk először kézhez. A rossz képaláírást, persze, ez nem menti. Üdvözlet Szahalinból Gennadij Szergejevics Sztokov (Szahalinszk, 693012, Lenin kerület, Ukrainszka ul. 490. SzU.) kedves, idős olvasónk igazán messziről keresett meg bennünket jókívánságaival. Megtisztelő számunkra, hogy a földrajzi távolság nem akadály az ismerettségre, és hogy olyan férfi olvassa lapunkat, aki — túlzás nélkül mondhatjuk — nagy idők tanúja, részese, és minden bizonnyal a maga területén végigélte az idők hozta veszélyeket, és munkájával kivette részét e személyt, népet fenyegető veszélyek legyűréséből. Hálásan köszönjük sorait, a magunk részéről is jó egészséget, testi, szellemi frissességet kívánunk, és azt: maradjon meg továbbra is népünk, s talán nem hivalkodás hozzátenni: lapunk barátjának. Ovcsarenko Sz. I. (Omszk, 644021, ul. Hmelnyickovo 222, 15. kv., SzU.) belgyógyásznak üzenjük, hogy sorait megkaptuk, köszönjük, és mi is „jó szomszédi" érzéssel igyekszünk érdeklődését kielégíteni, ezért levelét a nevezett szakemberekhez továbbítottuk. Kívánjuk, érezze magát feleségével együtt jól Omszkban. Ez a város egyébként 1917 után, a nagy októberi szocialista forradalomban a bolsevikok oldalán harcoló magyar internacionalisták egyik fontos központja volt, már csak ezért is közel áll hozzánk. 48