Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - André Wurmser: Interjú Kádár Jánossal (1962)

Mit bizonyít ez? Azt, hogy a szocialista eszme mélyebben belegyökerezett már a néptömegekbe, mintsem gondoltuk, és hogy a történelmi megpróbáltatás kemény iskolájában nemcsak a Központi Bizottság, a kormány, a kommunisták, de az egész nép is hatalmasat fejlődött politikailag. Megbíztunk a népben, és ez a hat év arra tanít bennünket, hogy még jobban megbízhatunk benne... A. W.: Nem vonhatunk-e le abból, amit ön, Kádár elvtárs mondott, egyéb tanulságokat? Ha a határozott és bölcs politika lehetővé teszi a szocializmus számára, hogy ilyen gyors eredményeket érjen el, bizonyos, hogy megfordítva: azok a hibák, amelyeket a XX. kongresszus leplezett le és hozott helyre, lassították a sikereket, és hátráltatták a szocializmus győzelmét. K. J.: Én csak a magyar tapasztalatokról beszélek, azokat ismerem a legjobban. Mi csakugyan a XX. kongresszus szellemében dolgozunk, amelynek alapvető jellemvonása a visszatérés volt a — minden elhajlástól és az osztályellenségnek tett minden engedménytől mentes — marxista-leninista vonalhoz. A XX. kongresszus, azáltal, hogy a nemzetközi kommunista mozgalmat megszabadította a személyi kultusz átkától, olyan megújulást hozott, amelynek áldását mi, magyarok is élvezzük, és amely a nemzetközi kommunista mozgalom előretörésében is kifejeződik. Mert csakugyan, a hibák fékezték, visszaszorították, sőt — kiváltképp Magyarországon — alapjában veszélyeztették a szocializmus vívmányait és fejlődését. A. W.: Veszélyeztették... és mégis, míg 1876-ban, öt évvel a Kommün után, MacMahon megtagadta Victor Hugo kérését, hogy halassza el egy fiatal kommünár újságíró deportálását, hat évvel a budapesti események után önök bejelentik, hogy a politikaifoglyoknak 95 százaléka már szabadlábon van, és hazahívják a disszidenseket. Nem világítja-e ez meg az 1956 októberi eseményeket? K. J.: Véleményünk nem változott... November 4. óta azt hirdettük, hogy a pártot és a kormányt nem a bosszúállás szelleme vezérli, és hogy alapos elemzéssel kell meghatároznunk: milyen erők sorakoztak fel a népköztársaság ellen. Ezek között voltak mindenekelőtt esküdt osztályellenségeink: a hazai burzsoázia és a nemzetközi imperializmus. Azután jött a csőcselék: az ellenforradalom 9000 gyilkost, tolvajt és minden rendű-rangú bűnözőt szabadított ki a börtönökből. Hogyan kell fellépni ezek ellen az emberek ellen? A válasz világos: az osztályellenségnek, ha erőszakot alkalmaz, erőszakkal kell válaszolni. Ami pedig a bűnözőket illeti, ezeket, amennyire csak lehet, vissza kell kényszeríteni oda, ahonnan jöttek. Ámde mások is szembekerültek a népköztársasággal, de ezért a magatartásukért elsősorban nem őket kell hibáztatni, hanem azt a rossz politikát, amely éveken át aláásta a törvényességet, és megsértett sok olyasmit, ami nélkül az emberek nem tudnak élni és dolgozni. A revizionisták is kártékony szerepet játszottak, és félrevezették az embereket, amikor azt hirdették, hogy a XX. kongresszus szellemét akarják valóra váltani Magyarországon, a valóságban azonban a népi demokrácia minden rendű és rangú ellenségével szövetkeztek. Az a tény, hogy ilyen, egymástól annyira elütő erőket sikerült felsorakoztatni velünk szemben — osztályellenségeink kiváló taktikai érzékét mutatja. Igazi céljuk nyilvánvalóan az volt, hogy megsemmisítsék a szocializmust és visszaállítsák a kapitalizmust, továbbá, hogy e cél elérése érdekében leválasszák Magyarországot a Varsói Szerződés Szervezetéről, s ezáltal megfosszák a védelemtől, kiszolgáltassák a nemzetközi imperializmus kényének-kedvének. Ezeket a célokat kezdetben titkolták, később, a nyílt ellenforradalmi lázadás napjaiban nyíltan proklamálták, például Mindszenty bíboros november 3-i hírhedt rádiónyilatkozatában. De melyek voltak a jelszavak a megelőző időszakban, az ellenséges erők tömörülése és felsorakozása idején, azaz 1953 nyara és 1956 októbere között? 1953 nyarán: a demokrácia visszaállítása a pártban és a szocialista törvényesség visszaállítása az országban, majd 1956-tól: érvényre juttatni a XX. kongresszus szellemét. Nagy Imrét és csoportját állították előtérbe, s mögöttük haladtak azok az emberek, akik politikai tekintetben nem tudták megkülönböztetni a jobbot a baltól, még hátrább a burzsoázia és az imperializmus. Egyébként sokatmondó nyilatkozatok állnak rendelkezésünkre 1956 nyaráról, a magyar emigráció ellenforradalmi vezérei Nagy Imrével kapcsolatban ilyeneket mondtak a sajtónak: bennünket egyáltalán nem zavar, hogy kommunista áll a mozgalom élén, a lényeg az, hogy az áttörést végrehajtsuk. így érkezett el október 23-a: Nagy Imre és csoportja töltötte be a házmester szerepét, szélesre tárva a kapukat. Ekkor bámulatra méltó gyorsasággal változott meg minden. A háttérben álló alakzatok az első vonalba nyomultak előre, azok pedig, aki elöl álltak, egyre inkább háttérbe szorultak. November 3-án már Mindszenty játszotta a legfőbb szerepet. Nekünk volt már hasonló tapasztalatunk: ellenségeink 1956-os taktikája csodálatos pontossággal ismételte meg az 1919. évi taktikát. 1919-ben is létezett az országban egy ellenforradalmi csoportosulás, amelyet a nemzetközi imperializmus támogatott. 1919-ben a francia imperialisták fegyveres erői támogatták közvetlenül Horthy ellenforradalmát, míg 1956-ban az amerikaiak. És mi történt 1919-ben Magyarországon? A szocializmus ellenségei ezt hirdették: szocializmust igen, de demokratikus szocializmust! S megdöntötték a Tanácsköztársaságot, helyére pedig egy úgynevezett „szakszervezeti kormányt" állítottak, amelynek élén egy bizonyos Peidl nevű ember állt. A Peidl-csoport mindössze hat napig volt hatalmon. A hatodik napon vagy 15 ellenforradalmár bement a kormánypalotába és kijelentette: most pedig önök leléphetnek. A miniszterek pedig vették a kalapjukat és eltávoztak. Ezzel vette kezdetét Horthy fasiszta terrorja, amely 25 éven át nehezedett a magyar népre. Feltételezem, hogy Nagy Imre szerepe körülbelül ugyanilyen lett volna. Öt vagy hat nap után neki is azt mondták volna: vegye a kalapját és tűnjön el. Ő pedig vette volna a kalapját, és eltűnt volna. Visszatérve az ön kérdésére, a lényeg tehát az volt, hogy rendszerünk esküdt ellenségeit ne keverjük össze azokkal, akik — akár eszmei megzavartságukban, akár valamilyen más oknál fogva — ellentétbe kerültek a népköztársasággal. Államunk szigorúan megbüntette a főbűnösöket, ha azok kezébe kerültek, kevésbé szigorúan járt el másokkal szemben, míg ismét másoknak — legtöbbjüknek azt mondta: menjetek haza és gondolkozzatok. Az amnesztia visszaadta a szabadságot a megbüntetettek nagy részének — és amint ön említette: a politikai foglyok 95 százaléka szabadlábon van... Másrészt viszont, amikor azt mondjuk az emigránsoknak, hogy térjenek vissza Magyarországra, ezt azért tesszük, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy többségük képes lesz megtalálni helyét társadalmunkban és tisztességesen élni saját hazájában. Azoknak, akik családot alapítottak, vagy azoknak, akik egyéb oknál fogva nem óhajtanak visszajönni Magyarországra, azt mondjuk: éljetek tisztességesen abban az országban, amelynek ezentúl polgárai lesztek, támogassátok ott a béke és a haladás ügyét. Az emigránsoknak egyik — szám szerint a legkisebb — csoportja egyszerűen eladta magát a reakciónak. De még ezeknek az embereknek is azt kívánjuk, találják meg a lehetőséget arra, hogy visszatérjenek a tisztességes emberek útjára. A. W.: Az ön humanizmusa és hazafisága arra késztet, hogy újabb kérdést tegyek fel. Ön azt mondotta, hogy az ,,aki nincs velünk, az ellenünk van" hírhedt formuláját ideje volt felváltani a bizalom formulájával: ,,Aki nincs ellenünk, az velünk van". Tudjuk, mennyi bajt okozott, hogy az éberség szisztematikusan gyanakvássá vált, de kétségtelen, hogy ön nemcsak ez ellen a gyanakvás ellen száll síkra, amikor oly nyomatékosan beszél ,,az egész nemzet pártjá"-ról. K. J.: Nézzük meg közelebbről ezt a kérdést. A Magyar Szocialista Munkáspárt a munkásosztály forradalmi élcsapata. A párt azonban fejlődik és szerepe változik. Ma már elmondhatjuk: pártunk afelé halad, hogy az egész nép pártjává váljon, miközben a 26