Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Müller Tibor: Nemcsak Győré ez a balett

A MIÉNK IS EZ A VÁROS vagy éppen meghajlunk a felcsattanó taps nyomán. És még valami: ez a mi országunk évtizedek alatt megszokta, hogy a lényeges dolgok a fővárosban történnek. Nincs szándékomban ezt magyarázni, a jelenséget indokolni. Megtették és teszik ezt hivatottabbak, más összefüggésben, nagyon gyakran. Most Győrben, egy vidéki városban alakult ki valami. Mi tudomásul vesszük — mit is tehetnénk mást —, hogy ebben a városban egyetlen napilap és egyetlen vidéki rádióstúdió van, amelyek a maguk szerény eszközeivel, mérsékelt hangerejével elmondják, ha olyan, elkiabálják az együttes sikereit, eredményeit. Viszonylag ritkábban kerül sor erre a főváros sokszorta több és nagyobb hatású orgánumainál. Bár a tisztesség úgy kívánja, hogy hozzátegyem, nem vagyunk mi a főváros sajtójában sem mostohagyerekek. De — érthetően — minden rezdülésre nem figyelhet oda az országos napilap, a televízió vagy az a szakmai újság, amelynek a magyar táncművészet egészével kell foglalkoznia. így hát, amikor rólunk szépet írnak, az nemcsak Győrnek szól. Budapestnek, az országnak is. Amikor sikert aratunk nemzetközi találkozón, bár a diplomán Győr neve szerepel, Budapestnek is elismerés. Persze, Almásfüzitőnek, Baracskának, Vonyarcvashegynek ugyanúgy. Kétségtelen, hogy a győri polgárok büszkék ránk. Ezt érezzük, örülünk neki, ez számunkra a munka lendítőereje. A város színházba járó és táncot értő-szerető közönsége még azt is elfogadja, hogy éppen a sikerek miatt viszonylag kevesebbet kap belőlünk. Hiszen az együttest sokat hívják külföldre, s ez aránylag kevesebb itthoni bemutatkozást tesz lehetővé. De a megméretéshez szükség van rá. Mindezt tudva és kellően értékelve őszintén mondhatom, nekem és minden táncosnak nagy öröm, hogy alkalomadtán, például a Budapest Sportcsarnokban, egy-egy előadásunkat négy- ötezer ember megnézi, hogy — amennyire tudom — társadalmi esemény a Győri Balett budapesti bemutatkozása, hogy természetes program a táncot kedvelő fővárosiak körében ideutazni egy-egy győri előadásra, s az itteni telt házak nemcsak a helyi publikumból jönnek össze. Mindez hízelgő, jólesik, nem tagadom, de azt is jelenti, hogy bár Győri Balett a nevünk, nemcsak Győré ez a balett. — Egyébként is irigylésre méltó helyzetben vannak a tánc műfajából eredően. Táncolni olyan, mint repülni. Fantasztikus szabadság. Nincsenek nyelvi határok. Gondolataikat tolmácsolás, fordítás-ferdítés nélkül vihetik el a világ bármelyik zugába. Ha jó művészek, pontosan úgy megértik Kamcsatkában, mint a Tűzföldön, amit el akartak mondani. Világos lesz az önök által megfogalmazott üzenet. Ez zűrzavaros, bonyolult korunkban különösen hasznos dolog. Tudatában vannak? — A táncosokat lehet irigyelni és sajnálni. A tánc, kétségtelen, fantasztikus szabadságérzetet ad annak, aki képes a testét legyűrni, és a testével kifejezni azt, amit érez és gondol. Ez toborozhat irigyeket. De rendkívül rövid pálya a miénk. Úgy elrohannak az évek, olyan kurtára mért a felhőtlen, teljes időszak, mint egy sportolónál. Negyvenéves táncos — öreg táncos. Amikor már nem engedelmeskedik a kéz, a láb, amikor már bármilyen tiszta is a gondolat, nem hajlik hozzá a derék — vége a dolognak. — És Vashegyi? Harangozó Gyula? Fülöp Viktor? — Csodálatos kivételek. De ők is csak egy-egy szerepre, mozgásban igénytelenebb figurára vállalkoztak később. Nem. Bele kell törődni, hogy szűkre van szabva az időnk. Ehhez kéne alakítani körülményeinket. — Mire gondol? — Nézze, furán hangzana, ha most elkezdenék panaszkodni. Pont én, pont a Győri Balett, amelyet a tenyerén hord az ország, a saját városa. Mégis igaz, néha lehetetlen helyzetekkel kell küszködnünk. Valóságos varázslat, hogy tőlünk a több mint hat esztendő alatt összesen négyen távoztak, és közülük is csak egyetlen lány maradt a pályán. Hogy pillanatnyilag nincsenek utánpótlási gondjaink, 19-en vagyunk, elegen. Mert nálunk mindenki, minden alkotásban részt vállal, nincsenek üres napok, pihenésre, erőgyűjtésre szánható hetek. De ha arra gondolok, ki hogyan alapozhatja meg a táncos évek utáni egzisztenciáját, nem merek a társaim szemébe nézni. Pedig az ember élete nem fejeződik be negyvenéves korában. Viszont addigra illendő lenne biztos létalapot, hogy azt ne mondjam, ilyen művészi teljesítmény jogán irigylésre méltó pénzügyi bázist teremteni. Mert ha addig nem sikerült, akkor mire számíthat? Mikor éri el a társadalmi megbecsülést, azt a jólesően tudomásul vehető gazdasági környezetet, amely önálló, szép lakásban, ha úgy tetszik, nyaralóban, tisztes tartalékot jelentő betétkönyvben is fölmutatható? Ugye, milyen profánul hangzik mindez egy elhivatott művész szájából, aki őszintén vallja: a legnagyobb boldogság, hogy ilyen fogékony és zavartalan környezetben dolgozhat, mint ahogy ezt mi tesszük Győrben. Csakhogy én érzek egy másfajta, nem kizárólagosan művészi, alkotói felelősséget is. Ez kutyakötelességem azokért a barátokért, munkatársakért, akik eljöttek értem Brüsszelbe, akik vakon bíztak bennem, akikkel csaknem hét esztendeje együtt sírok és nevetek. — És akikért otthagyta Béjart-t, akkor még bizonytalanra a már meglévő világsikert. A színlapokon vastagon és első helyen szedett, Európában már megismert és márkának elismert nevét. Mert ez is hozzátartozik a dologhoz. — Nem volt ez ugrás a sötétbe. És főként, nem volt áldozat. Mert igaz, hogy Béjart szólótáncosa voltam, de azért szerződtem az ő nagyszerű együtteséhez, amiért a Magyar Állami Operaházban is eltöltöttem öt évet: hogy tanuljak. És amikor úgy hittem, már tudok annyit, amivel élni lehet, amiből adni kell, ami több mint egyszemélyes birtok, eljöttem, és valami újat kezdtem, kezdtünk. — Nagyobb dolog táncoltatni, mint táncolni? — A legnagyszerűbb, ha kínzó, hosszú gyötrődések, izzasztó próbák, szinte fizikai fájdalmat okozó gyakorlás után az ember repül a színpad fölött. Amikor úgy képes legyőzni a természet erőit, mintha nem volnának érvényesek a fizika törvényei. Táncolni — mindennél csodálatosabb. De a bennünk megszülető, kikívánkozó gondolatot másokkal megosztani, a tánc nyelvén elmondani egy csapattal, magas művészi színvonalon — boldogság. Ezért nem lehet szembeállítani a kettőt. — Ön most már erre tette fel az életét. Mondhatom ezt akkor is, ha mindenki előtt nyilvánvaló: táncművészete, kifejezési formái nemhogy koptak, gazdagodtak azóta is. Az alkotó munkából pedig nem lehet kiöregedni. — Amíg ég a tűz, melegszik az ember. Nem látok a jövőbe. Nem tudom, ha már magam nem leszek képes táncolni, el tudom-e táncoltatni a mondanivalómat. De a többiekért aggódom. Velük mi lesz egy-két év múlva? És mi lesz a Győri Balettel, ha nem lesz utánpótlás? Márpedig az ilyen munkával megszerezhető jelenlegi anyagi elismerés egyáltalán nem vonzó. Nem csábítja arra a fiatal tehetségeket, hogy a mi utunkat válasszák. Márpedig nem szabad, egyenesen tilos csak a szenvedélyre, az elhivatottságra alapozni. így értem, hogy lehet bennünket irigyelni, de sajnálni is. — Úgy tudom, mostanában segítettek alapvető pénzügyi gondjaikon. — Ez már tűzoltásnak is beillett. A lényege, hogy önálló gazdasági egység lett a miénk, és mintegy hétszáz forinttal emelni tudtuk a fizetéseket. Most már nem szégyen kimondani ezeket az összegeket. — Ha valami csoda folytán holnap a Győri Balettet ott találná, mondjuk, a Pesti Vigadóban, kétségbeesne? — Hiszek a csodákban. Legalábbis a művészi csodákban. Ezt mégsem tudom elképzelni. Mert biztos, hogy én ugyanazt kezdeném, ugyanazt csinálnám, ugyanúgy élném át, mint Győrben, de hogy az eredmény milyen lenne, nem tudom. Mert Budapestnek más a kisugárzása, más a lüktetése, másfajta az idegállapota. Budapest más... MÜLLER TIBOR 80