Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Garai Gábor: Legszűkebb hazám

Monszun — Budapesten V. I.-nak Májusi fülledtségbe tör be a hirtelen zápor; alighogy jött, el is megy, s a fölfrissült melegben (hol szinte láthatóan, lustán gomolyog a pára) szerelemtől részeg párok, magányos fiatal nők s utánuk lóduló fiúk kóvályognak ziháló tüdővel, fölhevült szívvel a Vérmezőn, a Horváthkertben, mintha keresnék, hol lelhetnek egymásra, melyik padon, bokorban simulhatnának össze; a fűben meg — a nyirkos fűben — kék, sárga frottír törülközőkbe terítve a napon fiatal testek sülnek barnára-pirosra; miközben mentőautók vijjognak tízpercenként; kiket visznek vajon, csak öregeket, kik végképp nem bírják ezt az örökké változó, derűről borúra forduló időjárást? — vagy szív és vérkeringési zavarokban szenvedőket, idegbetegeket is tán, sőt az agyonhajszoltak, önmagukat fölélők nem is oly csekély létszámú (viszonylag) fiatal seregét is?... Igen, érkeznek a hírek: P. J. tegnap és V. J. (velem egyidős) tegnapelőtt, és a névtelenek sok száza... Igazán olyan ez a város, akár egy fényes etruszk szarkofág: bent a mélyben a tetem, s márvány mosollyal a fölszínen egymásnak forduló szerelmespár, kik most készülnek éppen betölteni a legfőbb gyönyört, melyért egy élet ára se kevés, melyért meghalni is érdemes végleg... Legszűkebb hazám A Várdomb nyugati lejtőjétől a Mészáros utcáig terjed legszűkebb hazám; itt élek jókedvemben, rosszkedvemben egyaránt. Ha rossz a kedvem és magányra vágyom, a Logodi utca hámló vakolatú házai között kószálok, senki se köszön rám, egy ablakból sem intenek felém; de ha kitavaszodik bennem, bebarangolom boldogan a Vérmezőt — a gyepen fiatal anyák fürdőtrikóban napoznak kicsinyeikkel —, s köröttem illatoznak a fák, a bokrok, ingerli orrom az olajfa édes virága, s szállnak a nyárfa-pelyhek a szemembe, számba; szemközt a Déli pályaudvar fehér műmárvány palotája; lent, a beton-köröndjén szeretek bóklászni: van itt minden — könyv- és édességbolt, virág- és újságárus, totózó és eszpresszó, mindenütt törzsvendégként ismernek, mintha tudnák, nemcsak itt élek, itt is születtem én ötvenhárom éve a Mészáros utca könyökében egy öreg bérházban, még ma is áll vidáman, sőt kitatarozva; hát visszajutottam mégis a szülői tájra — a nyári Krisztina térre, hol a barokk templomban (megírta Nemes Nagy Ágnes) gróf Széchenyi István esküdött örök hűséget Seilern Crescentiának, hol olykor főpapi misék is megesnek, püspöki segédlettel; kívülről nézem a Déryné (volt Auguszt) teraszáról, s a rekkenő nagy nyárban hűsít a látvány, jobban, mint a fagylalt; aztán a Horváth-kertbe megyek, mindig sikamlós nóták jutnak eszembe róla; most se műszínkör, se vadbozótok, de szemközt vele a Zöldfa (sajnos átépített, mégis) nagy ablakokkal a Krisztina körútra néző bisztrója; bizony ősszel, tavasszal nem rossz ide betérni egy kávéra és egy lélekmelegítő italra (szinte tegnapig még idejárt K. J., már 73 éves volt, csoszogva járt, bár húsz éve abbahagyta... mégis... azóta halott már; hiányzik a szűkebb-haza-képből, mondom húsz éve csak voyeur volt, nézte, mások hogy isznak, de az esze mindig fogott hibátlan); persze télen, csikorgó időben bölcsebb egy kicsit kitérni a legszűkebb hazából, no nem messzire, épp csak az ú. n. tangazdaságok Márvány utcai borméréséig (a szomszédos csemőiben valaha Tersánszky, Berda, Jankovich időzött, találkoztam velük egykor, de a tangazdasági kedvemre valóbb) és megbuktatni a demizsont tiszta vörös borral — kitart egy hétig, ha szép türelemmel iszom, beleértve, hogy V. E. is átjön és akkor olykor ketten egy üveggel... És még ha ropog a hó is, ha csúszkálok is a jégen, ez itt a legszűkebb hazám, az volt és újra az lett; a ház, amelyben lakom, ütött-kopott, és macskák serege sír-rí éjjel a belső udvaron, sőt feltűnik hajnalban olykor, vagy alkonyatkor egy kísértet napszemüvegben — nem engem kísért már; hát hagyjatok itt megöregednem; ami még hátravan, becsülettel leélem; igen, ha rossz a kedvem, még ezt a környéket is utálom, igaz, de menekülni innen még akkor se vágyom, sőt beletapadva szinte a parkettába — ragaszkodom rögeimhez; hát még koranyár idején, amikor a legszebb itt minden, hervad a jázmin, rozsdáll az orgona, de a pünkösdi rózsa bimbós és kivirít a hársfa; ne engedj elmenni innen most már, amíg élek, hadd várjam a bevárhatatlant a legszűkebb hazában.