Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Sőtér István: Új városiasság iskolája

nemzedék mindezt lebecsülte, s talán ennek is része van abban, hogy ezt az igen jellemző stílust, a századfordulóét máig elpusztulni hagyták. Éppen ezért fontosnak érzem Ráday Mihály tv-sorozatát, mely egyébként a televízió legszomorúbb műsorszáma. Ennek a műsornak különlegessége, hogy nem szorosan vett műemlékvédelem, hanem ízlésnevelés is, és egy város szemétdombra szánt értékeinek felfedezése. Néha úgy tűnik, hogy elfelejtettünk valamit, elvesztettünk valamely szakmai tudást, mely az építészeknek éppúgy a birtokában volt, mint a szakmunkásoknak. A kiegyezés és a millennium közti nem egészen három évtizedben épült ki a mai Budapest; bámulatosan rövid idő alatt olyan épületek, mint a királyi palota, a Parlament, az Iparművészeti Múzeum, két dunai híd, és mindez kézi erővel, gépek segítsége nélkül. Erre az időszakra esik a sugárutak és a körutak megépülése is. Be kell ismernünk, hogy ilyesmire nem voltunk képesek. Évtizedeink monumentális alkotása: a Népstadion. A zalaegerszegiek azzal magyarázták városuk új építészetének szépségét és eredetiségét, hogy nincs házgyáruk, mégis el kell ismernünk, hogy Budapesten a házgyári termékekre szükség volt, és az is igaz, hogy a lakótelepek némelyikén már rendezettséggel és tisztasággal is találkozunk néha. Új építészetünk egyik legimpozánsabb cselekedete az Árpád híd óbudai hídfőjének és környezetének kialakítása. Ezek azok a jelenségek, melyek bizalmat ébresztenek bennünk. Ahol a történelmet figyelembe veszik, ott egyszerre kibontakozik a környezet eredetisége és szépsége. Ez történt Leningrádban is. Budapest ápoltsága, rendje és szépsége nem helyi, hanem nemzeti ügy, az ország lelkiismereti ügye. Történelmünk és jövőnk Budapesten sűrűsödik össze, Budapestet ismerve az egész országot ismerjük. Budapest az új magyar történelem mutatója. Ennek a városnak jelentőségét nem utolsósorban az adja meg, hogy kulturális központtá tudott válni, mert nem minden fővárosnak van olyan kulturális súlya, mint Budapestnek. Nem csupán nemzeti súlya, hanem nemzetközi is. Budapest zenei élete vetekszik Bécsével, irodalmi élete pedig élénkségében és változatosságában felül is múlja emezt. Bécs mindig megőrzött bizonyos konzervatívabb magatartást, Budapest újító hajlama élénkebb, de túl sokat is akar megtartani művészetből és tudományból, többet kellene átengednie belőle a vidéknek. Az ország jövője megkívánja, hogy Budapest központi szerepe csökkenjen, vidéki gócok alakuljanak ki, és ezek egy szintre kerülhessenek a fővárossal. Mert jelenleg nincsenek egy szinten, és a vidék méltán panaszkodik arról, hogy a főváros megfeledkezik róla. Kétségtelen, hogy sok jó kísérlet történt fontos kulturális események — kongresszusok, tárlatok, filmfesztiválok — vidéki megrendezésére. Ma már eseménynek számít némelyik vidéki színház vagy balett fővárosi szereplése. Vendégszereplések azonban nem pótolhatják a helybeli kulturális életet, epizódokká válnak, nem pedig szilárdul meglévőhöz illeszkedő, stabil jelenséggé. Ugyanakkor Budapest bizonyos mértékben elvidékiesedett, és ez nem válik hasznára. Mert amennyire helyén van egyféle vidékiesség a maga táji és történelmi keretei között, annyira zavarja a fővárosban a nagyvárosi életstílus kialakulását. Vonzó látvány fejkendős falusi asszonyok megjelenése a Belvárosban, mert ők a maguk stílusát hozzák, és nem akarnak a főváros stílusába illeszkedni. Azok az új fővárosiak, akik még nem vetették le magukról a vidékiességet, hanyagabbakká válnak, és ha vidéken még adnának is magukra, Budapesten úgy érzik, hogy lomposságuk nem tűnik föl. Ettől válik olyan szürkévé a budapesti utcák tömege. Gyakran megfordulok Dunaújvárosban, és ott, de más vidéki városokban is, jobban öltözött, jobb növésű férfiakat és nőket látok az utcán, és különösen a fiatalok ápoltak, csinosan öltözöttek. Az utcakép vidéken kedvezőbb, mint Budapesten. A lomposság mai divatja nemcsak Budapestnek árt, hanem Párizsnak is, Londonnak is, mert ellentétbe kerül a város épületeinek, üzleteinek stílusával. Minden eszmei és politikai különbség ellenére Budapestnek és Bécsnek bizonyos mértékben szüksége van egymásra. A történelemben a két város viszonya egyenlőtlen volt, az egyik alá volt rendelve a másiknak, de a történelemben keresendők az okai annak is, hogy Budapest jelentőségében felnőtt Bécs mellé. Magyarország többé-kevésbé önálló része tudott maradni a Habsburgbirodalomnak, de az, hogy együtt kellett élnie e birodalom civilizáltabb részeivel, kisebbségi érzést is keltett benne, és arra is ösztökélte, hogy kitörjön alantas helyzetéből. A nagyvárossá fejlődött Bécs ösztönözte Budapestet arra, hogy ugyancsak nagyvárossá váljék. Bécset jól tatarozzák és jól takarítják ma is, Budapestről egyiket sem lehet elmondani. Bécsben nemcsak a homlokzatok rendezettek, hanem a lépcsőházak és udvarok is. A régi Bécs becsvágyat ébresztett a régi magyarokban, és ez a becsvágy hozta létre a millenniumi Budapestet. Nem ébreszthetné-e fel bennünk is ez a város a rend és az ápoltság becsvágyát? Modern országgá kell fejlődnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk, és ez a folyamat hasonlít arra a történelmi helyzetre, amikor Szent István idejében menekvésünk végett kellett felvennünk Európa vallását és kultúráját. Még nem igazán modern ország a miénk, és a modernségből eddig főként a rosszat tudtuk átvenni, vagyis a kábítószert, a garázdaságot, az eltömegesedést. A modernné váláshoz iskolára van szükség, mely életformát alakít ki. Ilyen iskolának kellene lennie Budapestnek egy új városiasság kialakításában. Budapest ehhez minden szükséges feltétellel rendelkezik, történelmi hagyományokkal, műemlékekkel, mert a modernség fogalmába a tudatosan megtartott történelem is beletartozik (metróval, egyre javuló közutakkal és közlekedéssel, színházakkal, hangversenyekkel, két operával, egyetemekkel, szállodákkal). Ezeket kellene felhasználnunk a modern nagyvárosiasság kinevelésére, és ha ez sikerülne, az eredmény kihatna az egész országra, és a modern civilizáltság a főváros példája nyomán elterjedne. Persze, a főváros fejlődése nem pótolja az egész ország fejlődését, és igazán egységes helyzet akkor keletkeznék, ha a modern civilizáltság iskoláivá válnának a vidéki nagyvárosok is, melyek szépségben és ápoltságban néha már ma is megelőzik a fővárost, és a végső, a csaknem utópikus reménység talán azt ígérné, hogy a főváros tanul a vidéktől. 66