Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: „Mulatságos dolog sok mindent tudni”

kérdi, mi újság? Tüstént elmesélem neki." Az elvtárs fecsegő embernek tartja magát? „Nem annak tartom magam, én az vagyok. Én, kérem, beszélgetni szeretek, és nem kormányozni." Na ezzel véget is ért magos közjogi méltóságom története. Nem csoda, ha elterjedt: ez a Hegedűs komolytalan ember. 1956-ban megmutatták a központi káderlapomat. Ez volt benne: „Szakmájában rendkívüli képességű, egyébként teljesen komolytalan ember." — Büszke rá? — Nagyon. Mint ahogy arra is, hogy alighanem bajnoka vagyok a fegyelmiknek. Temérdek fegyelmi büntetést kaptam. Igaz, a legnagyobb részük nevetéssel végződött. Csak egy példát: 56 után a fegyelmi bizottság nagyon szúrós szemmel nézett rám, mert nem tudták, mit csináltam az ellenforradalom idején. De még ez is derűbe fulladt, amikor teljesen őszintén azt mondtan: „Kérem, én végig nem jöttem rá, hogy kik az ők, és kik vagyunk mi. Mire rájöttem, már mindenki tudta." Korábban, persze, voltak súlyosabb dolgok is. Amikor az írószövetségben kaptunk egy fölszólítást, hogy egyhangúlag ki kell zárni szegény Koroda Miklóst. Fölálltam, és azt mondtam: „Ennél az embernél derakabbat sohasem ismertem." Ettől, persze, őt kizárták, én pedig fegyelmit kaptam. Legközelebb jött egy kérdőív, rajta a kérdés, volt-e pártfegyelmije és miért. Beírtam, volt, mert rosszkor mondtam jót másról. Ezért is fegyelmit sóztak a nyakamba. — Végül is, mi volt 1956-ban a dolga? — A Magvető Könyvkiadó igazgatójaként meglehetősen ártatlan helyről követtem az eseményeket. Az ellenforradalom leverése után, amikor még nem volt idő a tudományos elemzésre, úgy álltam, hogy családom és ablakaim épségben maradtak, fővárosom és világnézetem romokban hevert. Amikor számot kellett adni viselt dolgaimról, az egyik bűnömül azt rótták föl, hogy ha lebukott valaki, és ez, bizony, gyakorta megtörtént, nem néztem, mit tett az illető, csak azt, hogy mi lesz az özveggyel, és kiutaltam egy nagyobb összegű honoráriumot. Ezt néhányan „fehér segélynek" tekintették. A másik az volt, hogy bár kereskedőcsaládból származom, az üzleti érzékem pocsék. Magam csodálkoztam a legjobban, amikor kiderült, hogy a megadott ötmilliós kiadás és hárommilliós bevétel helyett én hetet adtam ki és harmincat vettem be (lehet, hogy a számok nem pontosak, de az arányok föltétlenül). Rám ripakodtak a fölötteseim: „Nem az volt a dolga, hogy pénzt keressen és nyereséget hajszoljon. Ez kapitalista gondolkodás." Mondanom sem kell, fegyelmi lett a vége. Igaz, a fegyelmi bizottság elnöke két nappal később disszidált. És bizonyos lelkiismeretfurdalástól a többiek sem lehettek mentesek, mert addig tanszékvezető voltam, másnapra csúcs-tanszékvezetőnek neveztek ki. — Azért szerencséje is volt. — Hát persze. Ahogyan a Magvetőhöz kerültem, abban is. 1955-ben behívatott Horváth Márton, aki akkor Révai jobb keze volt, és szigorúan rámszólt: „Nem lehet nemet mondani. Választhat az elvtárs, vagy az írószövetség elnöke lesz, vagy az Irodalmi Újság főszerkesztője, vagy a Magvető igazgatója". Rendben van — mondtam —, de előbb hadd mondjak el egy viccet. Mindenki megdermedt, én pedig a hallgatást beleegyezésnek véve, nekikezdtem: „Kohnt behívják az ÁVH-ra, és nekiszegezik a kérdést: Ismeri Schwarczot? Nem kérem. Hát a Grünt? Tessék mondani, nem lehetne akkor inkább mégis a Schwarczot?" A viccel nem volt nagy sikerem, de kiadóigazgató lettem. Az látszott a veszélytelenebbnek. — Nem furcsa, hogy miközben komolytalan embernek tartották, egyre-másra különböző fontos állásajánlatokkal keresték meg? — Talán ezért állhattam politikai becsben, mert nagypolgári származásom ellenére már húszéves koromban beléptem a szociáldemokrata pártba, s nagyon hamar kapcsolatba kerültem Rajkon, Ságvárin keresztül az illegális kommunista mozgalommal. Közvetlenül a háború előtt még marxista szemináriumot is tartottam különböző értelmiségi körök számára. Későbbi politikai szereplésemről már szó volt, és az is lehet, hogy érdememül tudták be, hogy egyetlenegyszer sem vettem részt például a Petőfi Kör ülésein. Tudniillik, ezek az összejövetelek mindig délután háromkor kezdődtek. Márpedig én fél három és fél öt között nem vagyok sem haladó, sem reakciós, hanem álmos. — Ezt önről az egész ország tudja. — Ezt ma is így csinálom. A napi, délutáni alvás szent és sérthetetlen. Ha nem így tennék, este nyolckor elaludnék. Márpedig este az embernek az írógép előtt kell ülnie. — írni. — írni. De mondhatjuk úgy is, tanítani. Mindig tanítottam. Évekig az egyetemen, aztán a NÉKOSZ-ban és negyvenkettedik esztendeje a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Sosem számoltam utána, de valaki azt mondta, tízezer fölött lehet a tanítványaim száma. Lehet, hogy így van, mindenesetre rengetegen tartják velem a kapcsolatot, színészek, rendezők, filozopterek, államférfiak. — Ami azt jelenti, hogy ön nemzedékének egyik... — ...ősbölénye. — ... Valahogy így kellene fogalmaznom, aki még mindent tanult, minden iránt érdeklődött, mindent összefüggéseiben kutatott, egyszóval polihisztor. — Mindenképpen valamilyen kiveszőfélben lévő fajta. A folyamat visszafordíthatatlan. Azt vallottam, hogy a kultúra nem osztható föl történelemre, irodalomra, filozófiára, művészetre. Csak egymást magyarázva érthető. — Ehhez azonban tömérdek információ, ismeret szükséges. — Valóban. Nekem azonban van egy isteni adományom. Nem lehetek rá büszke, mert adottság. Jó a memóriám. Kitörölhetetlen és mindig előhívható adattár van a fejemben. Csak meg kellett tölteni. — Önt nagyon gyakran, nagyon sokféle tárgyban megkérdezték. Érdemleges válasz nélkül nem hagyott senkit elmenni. Érdekes módon arról kevesebb nyomot találtam, hogy életéről, pályájának alakulásáról faggatták volna. Miért? — Talán, mert olyan író-művészember féle vagyok, tehát, ami az életem, azt valahogy az írásaimból ki lehet olvasni. Mert még a középkori tárgyú történelmi regényben is saját magamról írok. Nem beszélve arról, hogy dolgozom az önéletrajzomon. Rövidesen megjelenik a harmadik kötet. Azt, persze, nem tudom, hány lesz még... Nem éltem különös életet. Mindig szerettem emberek között, nagy társaságban lenni, és remekül éreztem magam egyedül, egy könyvvel. Az életem felől csak azon kevés esetben gondolkodtam, ha erre különös okom volt. Holott az ember a saját életén keresztül érti meg a világtörténelmet és a világtörténelem ismeretével önmaga életét. A legtöbb embert sokkal jobban érdekelte, mi a véleményem az athéni demokráciáról, minthogy szeretem-e a feketét. Egyébként: szeretem. És a kevés alkoholt. És erős dohányos vagyok. De mi ebben az érdekes? — Azt gondolom, hogy nagyon sok minden. Például érdekelne, hogy kik voltak a szülei? Tudom, Budapesten született. — Pardon: történetesen Budapesten születtem. Nagyváradiak voltunk. Hétéves korom óta élek Budapesten. — Gazdag volt a Hegedűs család? — Inkább jómódú. Apám papírkereskedő volt, s amikor a 20-30-as nagy válság jelei mutatkoztak, apám, aki okos ember volt, azt mondta: a középkereskedők tönkremennek, a kis krajzlerájos megmarad, a nagytőkés megmarad. És elszegődött Európa egyik legnagyobb papírcége, a Duna-vidéki Papírkereskedelmi Rt. magyarországi képviselőjének. Jól választott, de hogy ki súgott neki, nem nehéz kitalálni. Anyám családja visszamenőleg a 18. századig papírkereskedő volt. Valóságos dinasztia. Apám csak benősült a szakmába. Apai nagyapám kitűnő nagyváradi suszter volt. Ő csinálta Tisza Kálmán csizmáit is. A családom történetét a 17. századig visszamenően ismerem. Amikor Nagyváradot a törököktől visszafoglalták, tehát 1694-ben, az ott élő, mindössze 11 magyar családból két zsidó család maradt. Az egyik a miénk. A Hirschl család. Pardon. Akkor még Herschi. II. József idején kellett német neveket fölvenni. A Herschlnek semmi értelme nem volt, tehát úgy írták be, hogy Hirschl, szarvas. A nagyapámnak volt egy ragadványneve. Fiatal korában szívesen hegedült. Elnevezték hegedűs Bertinek. Úgyhogy 1894-ben, amikor a magyarosítási törvényt hozták, mivel úgyis mindenki Hegedűs Bertinek nevezte, adódott a dolog: az egész család Hegedűs lett. — Nehezen érthető, hogy ilyen indíttatás után, igen fiatalon a baloldali eszmék iránt kezdett érdeklődni. Minek tulajdonítja ezt? — Nézze, az apám családja régi, nagyváradi, patrícius zsidó család volt. Anyámék nagyon nevezetes és tudós — bármilyen furcsa ez a jelzőpárosítás — papírkereskedők voltak. A Goldziherek. Ignác dédnagybátyám világhírű nyelvész volt. Vilmos, a másik dédnagybátyám a magyar szemészet egyik megteremtője. Egyik ükömről kinyomoztam: Kazinczy nála vásárolta az árkuspapírt. Senki nem volt ebben a családban mai értelemben vett baloldali. Liberális demokratát, olyan Vázsonyi Vilmos pártiakat még csak találni lehetett köztük. Érdekes módon, morális úton, olvasmányaim segítségével kezdtem közeledni előbb csak Morus Tamáshoz és Campanellához, majd nem is olyan 26