Budapest, 1986. (24. évfolyam)
12. szám december - Pethes Sándor: A Normafa normája és formája
21 szabad csak építeni. A harangvölgyi házak lebontásának a terve természetesen nagy felzúdulást váltott ki az ottlakók körében. Az elfogadott tervből, persze, az is kiderült, hogy a környék kiépítésével nemcsak kulturáltabb lesz a környezet, hanem népszerűbb is, így várhatóan még többen látogatnak majd ide, holott a térség nem alkalmas több tízezer ember befogadására. A Fővárosi Tanács 1984-ben hozott intézkedése ezért ki is mondja, hogy a síszezonban túlterhelt Normafa környékét újabb síterületek kialakításával kell tehermentesíteni, s az erdőkörnyezetet meg kell védeni az egyre fokozódó káros hatásoktól. A terv tehát az, hogy a főváros és Pest megye erre alkalmas térségeiben szükséges újabb kirándulóterületeket feltárni és kiépíteni, konkrétan a Hármashatár-hegy környékén, a Csúcs-hegyen és a Szilas-patak közelében. Csakhogy ezek a szép tervek, amelyeknek megvalósítása nem tűr(ne) halasztást, újabb és újabb kiadásokat jelentenek. Az az elképzelés, amelyet a síszövetség főtitkárától, Holéczy Tibortól hallottam, szorosan kapcsolódik a fenti tervekhez, ám közel sem jelent akkora anyagi terhet, mint a terület teljes rendezése. A főtitkár őszintén „bevallotta", az isteni szikra nem az ő fejéből pattant ki, hanem a Nyugat-Európában tapasztalt síelési szokások változása adta az ötletet. Elsősorban Tirolban, de természetesen más országokban is arra lettek figyelmesek a síliftek tulajdonosai, hogy a forgalom vészesen apad. Ugyanakkor semmi jelét nem látták annak, hogy a síelők száma is csökkent volna. Hamarosan kiderült, valóban nem a síelők tűntek el, hanem a lesiklók tábora csökkent húszharminc százalékkal. Lesiklóléc helyett valamennyien sítúralécet csatoltak, kezdetét vette tehát egy újabb divathullám, a sítúrázás vagy közismertebb nevén, sífutás. Hogy a divat változásának mi a pontos magyarázata, megoszlanak a vélemények. Többen a sífutás olcsóbb voltát említik főokként, mások úgy vélik, hogy az egészségügyi szempont játssza a főszerepet, vagyis a sífutás sokkal jobban megmozgatja az izmokat, mint a lesiklás. Alighanem mindkét megállapításban nagy igazság van. Cáfolhatatlan tény, hogy a sífutás hasonlít leginkább a hosszútávfutáshoz, márpedig, aki megszokta a rendszeres futást, annak a sífutás nemcsak, hogy nem megerőltető, de szükségszerű mozgásforma is. Ami pedig olcsóbbságát illeti, hát ez sem mellékes szempont. Amíg egy jó alpesi lesikló-felszerelés manapság legalább 10-15 ezer forintba kerül, addig a sífutó-felszerelés ennek legfeljebb az egyharmadát teszi ki. Magyarországon a sífutás, ha vannak is biztató jelek, meglehetősen népszerűtlen. Alapvető oka az, hogy a kereskedelem eddig a füle botját sem mozdította, igen keveset rendelnek ezekből a felszerelésekből. Három év alatt mindössze kétezer felszerelés talált gazdára. Persze oktalanság lenne kizárólag a kereskedelmet kárhoztatni érdektelenségért. A sífutás népszerűségének nem egyetlen feltétele a jó propaganda. Ahhoz, hogy valóban hatásos propagandát lehessen kifejteni, sítúrapályákra is szükség van. Ezeket elő is kell készíteni, és gépekkel rendszeresen gondozni, mivel egy természetes sítúrapálya „kitaposása", bizony, több órát is igénybe vesz. A másik pedig az, hogy a sítúrázok is éppen úgy igénylik a kiszolgáló létesítményeket, azaz a melegedőket, turistaházakat és éttermeket, mint a lesiklók. A Hármashatár-hegy minden tekintetben megfelelne a sífutás fővárosi központjának, ám a nagyszénási turistaház bezárása óta egyetlen épület sem található a környéken, ahol a síelők valami harapnivalót kaphatnának, netán ott tölthetnének egy éjszakát és így tovább. A sítúrázás azonban mind családi, mind állami szinten sokkal kisebb beruházást igényel. Valószínűnek látszik, hogy hamarosan eléri hazánkat ez a síelési divathullám. Érdemes lenne tehát a kereskedelemnek és a budai hegység gazdájának a megnövekvő igényekkel reálisan számolni. A szakember egyébként azt is elmondta, hogy balgaság abban az illúzióban ringatniuk magukat a lesiklás híveinek, hogy egyedül és kizárólag speciális lesiklólécekkel lehet siklani, kisebb lejtőkön a sífutólécek is alkalmasak erre a célra. Hogy mit hoz az idei tél a budai hegyekben? Remélhetően sok havas napot, lesiklót, sífutót, szánkózót és mindazokat a problémákat, amelyekről eddig szó esett. PETHES SÁNDOR cserje és bozót kiirtásához. Jószerivel ugyanis más munkára nincs is szükség. A szövetség főtitkárának, Holéczy Tibornak a véleménye szerint, ha a BKV vezetői társadalmi munkára szólítanák fel a sísport szerelmeseit, meggyőződése, a szánkó- és lesiklópálya már januárban készen állna. (Lapzártakor még nem kaptunk hírt arról, hogy a munka megkezdődött volna.) Erre a pályára egyébként is nagy szüksége van a fővárosnak, mert a lejtőt sok évtizedes megfigyelések szerint állandó hótakaró borítja. Természetesen a Libegő mint sífelvonó nem oldaná meg a gondokat, a régebbi sífelvonóra is feltétlenül szüksége van a sok ezer síelőnek. Miként több illemhelyre és melegedőre, vendéglátóipari létesítményekre, magyarán mondva: étteremre, presszóra, büfére. S hogy mindez miért nincs, annak minden valószínűség szerint az a legfőbb oka, hogy a budai hegyvidéknek nincs igazi gazdája. Illetőleg egyszerre három gazda is van, mégpedig a Pilisi Állami Erdőgazdaság, a XII. Kerületi Tanács és a Fővárosi Tanács. Tagadhatatlan, hogy a gazdák jóvoltából az elmúlt években történt jó néhány intézkedés, de az is tény, hogy a lendületet mindig megtöri valami. A Fővárosi Tanács megbízásából a Budapesti Műszaki Egyetem Városépítési Tanszéke 1983-ban elkészítette a legnépszerűbb téli budapesti kirándulóhely rendezési tervét. A terv azt célozza, hogy ez a szívesen látogatott, síelésre, szánkózásra, kirándulásra egyaránt alkalmas pihenőterület kibővüljön, és ideális körülmények között fogadhassa látogatóit. A közúti és tömegközlekedés módosításával elvileg a környezetet kívánja megvédeni a motorizáció káros hatásaitól, összesen ezer férőhelyes parkoló létesítésével. A terv nyilvánosságra kerülését követően azonban jó néhány ponttal szemben több kifogás merült fel. Többen helytelenítették, hogy a környezettől idegen műanyag szánkópálya, a lókölcsönző és lovaspálya vidámparkká züllessze az erdőséget. A bírálatok után 1984 a hallgatás évévé vált, s a terv megvitatása csak a tanácsi választások után került a napirendi pontok közé. Igaz, mindjárt az első helyen. A XII. Kerületi Tanács kerületfejlesztési bizottsága helyszíni vizsgálatát a tanács kihelyezett ülése követte. Az ellentétes véleményeknek helyt adó tanácskozáson többen arról szóltak, hogy a sportolni vágyó amatőrök és a sísport érdeke egyaránt azt kívánja, hogy a Normafa és környéke igenis a téli sportok központja legyen, s mivel tudomásul kell venni, hogy a fővárosiak egy része személygépkocsival kívánja megközelíteni a területet, szükség van parkolóra is. Mások viszont azt hangoztatták, hogy a terület alkalmatlan (!?) síversenyek rendezésére, és félő, hogy a nagy forgalom, a sok jármű következtében ennek maga a terület látja majd kárát. Ezen a tanácskozáson került szóba az is, hogy a Zugliget—Harangvölgy—s Normafa térségben, mindenekelőtt a Harangvölgyben található lakóházakat (számuk elenyésző!) le kell bontani, s a lakókat el kell költöztetni. Végül még abban állapodtak meg a tanácsülés résztvevői, hogy ülőszékes lift helyett csupán a hagyományos csúszóslift létesítése látszik célszerűnek, s a tervezettnél kevesebb parkolót