Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Újra a startkövön

NAGY MÚLTÚ GYÁRAK ÚJRA A STARTKÖVÖN Beszélgetés Gábor Andrással, a Tungsram Rt. vezérigazgatójával — Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy agyonünnepeljük magunkat. Úgy tervezzük, lesz egy szolid ünnepség, amire elhívjuk régi, egykori munkatársainkat, leleplezzük első elnökünk, Aschner Lipót emléktábláját, megnyitunk egy kisebb, múltunk relikviáit felvonultató tárlatot. Összehívjuk az rt. felügyelő bizottságát, és kész. Ennyi. — Ha egy vállalat, egy kollektíva új vezetőt kap, mi sem természetesebb, mint hogy az emberek kíváncsiak rá, szeretnék egy kicsit jobban megismerni. Végül is nem mindegy, milyen az illető személyisége, arról nem is szólva, hogy tőle függ majd, hogyan alakul további sorsuk. Ha most összehívnánk egy afféle rögtönzött munkásgyűlést, mit mondana el a résztvevőknek magáról; véleménye szerint mi az, amit nem árt, ha tudnak Gábor Andrásról, a Tungsram Rt. vezérigazgatójáról? — Azt hiszem, okvetlenül azzal kezdeném, hogy valamikor, sajnos, régebben, mint szeretném, itt Újpesten jártam iskolába. Nem mintha a gyermekkor helye és a vezetői képességek között szoros volna az összefüggés, de tapasztalatból tudom, hogy ez sem elhanyagolható szempont; egészen másképp néznek a beosztottak egy olyan emberre, aki sokáig ugyanabban a környezetben élt, mint ők. Szóval, éppen errefelé gyerekeskedtem, és az akkori élmények kitörölhetetlenek az emlékezetemből. Amit még okvetlenül elmondanék, hogy szinte napra pontosan tíz évig dolgoztam az iparirányításban, ebből hét évet miniszterhelyettesként először a KGM-ben, majd annak átszervezését követően az Ipari Minisztériumban, ahonnan saját kérésemre kerültem ide, ebbe a székbe. — Már megbocsásson, de ez a fordulat nekem nagyon nem tetszik. Aki egy kicsit is járatos a közéleti nyelvezetben, az tudja, hogy az ember, saját kérésére, általában akkor szokta szorgalmazni az állásából való elmozdítását, ha erre máskülönben felszólították volna... — Jó, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Amikor a Tungsram Rt. vezérigazgatói 12 posztja sajnálatos módon, elődöm, Demeter Károly elhalálozásával megüresedett, pályázatot hirdettek a betöltésére. Pályáztam, és befutottam. Ez a történet berkeinkben eléggé ismert, de tényleg nem árt, ha szélesebb körökben is tudomást szereznek róla. Miért nyújtottam be a pályázatomat? Az az igazság, hogy már korábban is megpróbáltam váltani, mert úgy éreztem, itt az ideje, hogy a gyakorlatban is hasznosítsam addig gyűjtött főhatósági tapasztalataimat. Először nem engedtek el, de később nem gördítettek akadályt a távozásom elé. Higgye el, egy bizonyos idő után még a miniszterhelyettesi szék is szokványossá válhat. — Nem lehet, hogy inkább a felelősség nyomasztotta? — Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végigjártam a szamárlétrát, nem egyből dobtak bele a legmélyebb vízbe. Fokról fokra, lépcsőzetesen kaptam a feladatokat, és mivel feletteseim úgy vélték, hogy sikerült helytállnom, gondoskodtak róla, hogy újabb munkakörökben bizonyíthassam rátermettségemet. A történeti hűség kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy annak idején, az egyetem elvégzése után a Danuviában kezdtem szerszámszerkesztőként, nemsokára az egyik üzem vezetői székében találtam magam. Miért emeltek ki? Talán amiatt, mert viszonylag hamar alakítok ki jó emberi és munkakapcsolatokat, és — hangozzék bármily szerénytelenül — a Viában alapos szakmai képzést kaptam. Alig múltam 29 éves, amikor kineveztek a vállalat főkonstruktőrének, ez pedig olyan beosztás, ahol főként a szakmai ismeretek döntik el, ki az alkalmas. Hat év itt végzett munka után, hat év következett gyárigazgatóként. Majd onnan kerültem a Szerszámgépipari Művek műszaki igazgatói székébe egy rövid időre, és innen a minisztériumba. Ott is gyorsan beilleszkedtem, annak is köszönhetően, hogy mindig tudtam, ki az, akiben megbízhatok, ki az, aki támogatni fogja akklimatizálódásomat. Nem történt ez másként a Tungsramban sem. — Mégis, hogy játszódott le ez: egy névsorral a kezében érkezett, amelyen fel volt tüntetve, kire számíthat, ki az, akit jobb, ha messzi ívben elkerül? Vagy még egyet csavarintva a dolgon: inkább a megérzéseire hagyatkozott? — Ahhoz nem kell névsor, hogy az ember tudja, kivel kell leülnie, megbeszélnie a továbbiakat. Erre ott a hierarchia, ami nehezen felejthető, hagyható figyelmen kívül, amikor eljön a bemutatkozás és az ismerkedés perce. Meg aztán, vannak egyéb csatornák is, amelyeken keresztül eljutnak a hírek. Például arról, hogy ki milyen, mennyire kapható az együttműködésre, miben, mely területen képes egészen kiválót produkálni, de általában arról is szól a fáma, hogy mik a gyengéi. Ezekre a „fülesekre" oda kell figyelni, oda is figyeltem rájuk, de nem szabad, hogy értesülései elfogulttá tegyék az embert. A tájékozódás részének tekintem csak. Magyarán: nem alkothatunk véleményt addig emberekről, amíg meg nem ismertük őket személyesen, amíg nem adtunk számukra lehetőséget, hogy kifejtsék álláspontjukat bizonyos kérdésekben. A személyes találkozásokat semmi sem pótolhatja. Ám ami még ennél is fontosabb: a hétköznapi munka, a mindennapok valósága. — Egy mai vezető, figyelembe véve pillanatnyi korlátainkat, a gúzsba kötve táncolás nehézségeit, mennyire képes meghatározni vállalata arculatát? Megfordítva a kérdést: egyáltalán abban a helyzetben van-e, hogy bármit is, ami a jelen és a jövő szempontjából lényeges, befolyásoljon? — Az első számú vezető, ha méltó a beosztására, szinte minden tekintetben rá-