Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Kötödés „Mindig vidéken éltem, de ahogy a magyar vidék, úgy személy szerint én is ezer szállal kötődöm a fővároshoz, Budapesthez" — írja szeretett szülővárosából, Pápáról Kohányi Béla, kedves olvasónk. „Többek között összeköt bennünket a történelem, a múlt. Az országnak ez a része is ugyanúgy megszenvedte a tatár-török dúlást, a háborúkat, mint Buda és Pest. De összeköt bennünket, pápaiakat Budapesttel az irodalom is. Elég két nevet említenem: Petőfi Sándor és Jókai Mór nevét, kiknek emlékét, szellemét őrizzük, ápoljuk, s rajtuk keresztül még közelebb érezzük magunkat a fővároshoz. Mert nemcsak a szenvedések közösek, hanem az örömök is. A vidék mindig együtt emelkedett a fővárossal, s Budapest fejlődése is szorosan összefügg a vidékével. Talán ezért is szeretem annyira Budapestet — majdnem úgy, mint Pápát —, mert világosan látom ezt a kapcsolatot. A vasas szakszervezet nyugdíjasaként, ha a szabadsághegyi üdülőből lenézek a városra, elfog az öröm és a büszkeség, lám, milyen gyönyörű! És félreértés ne essék, nem hivalkodva, csak csöndesen mondom ki: ebben a mi munkánk, életünk is benne van. Az elmúlt évtizedekben, a gyötrelmekben, a félelmekben, az alkotó munka örömében, melyet különösen az elmúlt harminc évben biztonságban, békében élvezhettünk. Ezt nem feledheti el sem öreg, sem fiatal, s hogy ne feledje, ahhoz az önök sokoldalú lapja is hozzájárul." Hasonló gondolatokkal foglalkozik Takács Etelka (1123 Budapest, Alkotás u. 7/a) is hozzánk küldött levelében, melyben arról ír, mennyire átérzi a természet, az ember és a munka kapcsolatát, „ha csak keserű sóhaj lenne is" élete, akkor is ragaszkodnék e földhöz, magyarságához. Mindkét levélírónkat üdvözöljük, soraikhoz fölösleges bármit is hozzáfűzni, köszönjük őket. Visszhang Zuglói Zoltán budapesti olvasónk Fekete Gyula Kultúrszipó című vezércikkéhez (1986. 6. sz.) szól hozzá levelében, melyből idézünk. „Nagy örömmel olvastam Fekete Gyulának a júniusi számban megjelent vezércikkét. Lelkemből szól. Remeknek találom a kultúrszipó, kultúrnarkó kifejezéseket. Bár mi sem áll távolabb tőlem, mint a moralizálás, igazat kell adnom Feketének: tenni kell valamit. Abban is egyetértek vele, hogy nem a tilalmazás a kultúrmorfium terjedése megakadályozásának a módja, hiszen minél tilosabb valami, annál édesebb. A tilalom még a keserűt is megédesíti. Cikke végén az író felteszi a kérdést: mit lehet tenni? Felel is rá rögtön, méghozzá jól: immúnissá kell nevelni a gyerekeket. Aztán hozzáteszi: ez bizony meglepően papos így, de nem tud jobbat. Mint két, nem is olyan régen még iskolás gyerek apja, merem állítani, hogy nem megfelelő a gyerekek, a fiatalok erkölcsi nevelése. Hiányzik a tantervből egy olyan tantárgy, aminek az a célja, hogy megfelelő erkölcsi alapismereteket nyújtson a tanulóifjúságnak — kezdve az általános iskola első osztályánál... Régen a hitoktatás keretében kapták meg a nebulók az erkölcsi alapismereteket... Igaz, akkor nehéz lett volna elválasztani a hitet az erkölcstől, hiszen papok voltak az oktatók. De ha elolvassuk a Tízparancsolatot, akkor meg kell állapítanunk, hogy annak csak az első három pontja vonatkozik a hitre, a többi hét olyan erkölcsi, magatartási — mondhatni, társadalmi együttélési — normákat tartalmaz, amelyek ma is elfogadottak... Ha a letűnt rendszernek megérte, hogy erkölcsi nevelésben részesítse fiatal állampolgárait, akkor miért nem éri meg a miénknek?... A gimnáziumokban állampolgári ismeretekre oktatják a diákokat, az egyetemeken magas színvonalon tanítanak etikát stb. Attól tartok azonban, hogy ezek az oktatások homokra építenek, mert nincs meg az alap, amit a kisgyerek lelkébe, szívében kell lerakni, és amire később már racionálisan lehet építeni... Fekete Gyula azzal zárja fájdalmasan nagyszerű cikkét, hogy mi még nem a megoldást keressük, hanem csak fokozzuk a nehézségeket. Igaza van. Viszont lehetne azért máris tenni valamit: beszélni kell ezekről a kérdésekről, napirenden kell tartani őket. Ki fog derülni, hogy igen sok embert foglalkoztat az ifjúság erkölcsi nevelésének a kérdése. És akkor az is kiderül, hogy nem is olyan közömbös a társadalom. Csak éppen sokan restellik szájukra venni azt, ami ott fekszik a szívükön." Megoldást természetesen mi sem tudunk ajánlani, legfeljebb „szájunkra vesszük azt, ami a szívünket nyomja", tehát hangot adunk a problémának, hiszen, ha valami, ez tényleg össztársadalmi ügy. S mivel ilyen, a segítség is csak a társadalom felől jöhet — a nevelési célok és elvek újbóli tisztázásával, helyes társadalmi eszmények kialakításával, a család, az iskola, a munkahely formáló ráhatásával. Fagylalt és könyök, avagy udvariasság, óh! A fent említett közösségi magatartás hibáit teszi szóvá sok levélírónk, megjegyzéseit főleg a közlekedés során nyert tapasztalataira korlátozva. Ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, íróik nevének említése nélkül idézünk belőlük, azzal a naiv hittel, hogy talán a társadalmi együttélés szabályainak oly sok megszegőjével szemben ez is hathat valamit. „Nézzék meg, mi van, amikor beáll a 7-es busz a Felszabadulás térre! Rúgják, könyöklik egymást az emberek. Mind ugyanannál az ajtónál akar felszállni, s aki már bent van, az megáll, mint Lót felesége, tovább csak a testemen keresztül... És mindenki éppen erre a buszra akar szállni, pedig perceken belül jön egy másik, harmadik, esetleg üresen. De nem, a lemaradás kudarcélmény, elkések, már többen állnak a zöldségesnél, a hentesnél, nem kapok tejet, becsuk az óvoda... hát inkább gyerünk, elő a könyököt! Itt rohan, idegeskedik mindenki. Miért? Talán az előbb , említett okok miatt. Mert a dolgok összefüggnek. S aki nem kíméletlen, vagy nem lesz az, annak az orra előtt becsukják az ajtót. Nemcsak a busz ajtaját." „A fagylaltozás tilos. Mégis ott nyalják a buszon, villamoson, veszélyeztetve az utasok ruháját, a tisztaságot. Egyszer egy anya két kisgyermekével szállt föl, mind a hárman fagylalttal. Induláskor a gyerekek kezéből kiesett a tölcsér, szerencsére csak a padlóra. Ott sem volt gusztusos a szétolvadt fagylalt. A vezetőnek kellett volna figyelmeztetni, leszállítani őket." „A meztelenséget sokféleképpen lehet megítélni, de semmiképpen sem helyeselhető, hogy némelyek, főleg fiatal férfiak nagy melegben ing nélkül, csupasz felsőtesttel utaznak, izzadt hátukat nekitámasztva az ülésnek. Ez nemcsak viszolyogtató, de egészségügyi szempontból is káros. Ugyanúgy tiltani kéne, mint a magnózást, dohányzást a tömegközlekedési eszközökön." „A táskát lehet hordani háton, kézben, vállon. Nálunk rendszerint vállra akasztják, még ha akkora is, hogy egy fél borjú beleférne. A táska tulajdonosa a legkevésbé sem ügyel arra, hogy a vállán lógó táskával kinek megy neki, kit taszít meg. Véleményem szerint, ha valaki buszra, villamosra, vonatra száll, a hátizsákot is illő lenne, hogy levesse, különben feleslegesen foglal helyet, akadályozza az utasokat. De ennek a belátásához egy kis figyelem, jóérzés kellene, sajnos, ez legtöbb emberből hiányzik." „Olykor szinte már nevetséges, hogyan csörtetnek egyesek végig a buszon, villamoson, hogy helyet foglaljanak. Ugyanakkor idős emberek, állapotos anyák nem kapnak helyet. Rosszul értelmezik a női emancipációt azok a fiatal nők, akik azért maradnak ülve, mert ők nők, adják át a helyet a férfiak, ha rokkantak, ha öregek, akkor is." „Undorító, ha valaki a tömött járművön eszik. Nemegyszer csorgó őszibarackot. Vagy tökmagot. A héjat ügyesen az ülés mellé szórva. Úgy látszik, a szemét, a szemetelés ellen nincs orvosság. Hát még ha szeméttartó sincs, mint a Tungsram strand buszmegállójánál!" 48