Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Harangozó Márta: Jövőt igéző elmúlt idő

Nem véletlenül említettem éppen a Károlyi-szobrot, hiszen időben és bizonyos tekintetben gondolatiságában az új nagy mű is abba a múltba visz vissza bennünket, amely Károlyi Mihályt az átlagos grófok közül a nemzet tudatába emelte, amely Károlyinak egész életre szóló munkát adott, születését, társadalmi alaphelyzetét és gondolati indíttatásait tekintve pedig végső soron meg- és feloldhatatlan feladatot. Az új, nagy léptékű, merész gondolatiságú mű Kun Bélát ábrázolja, mégpedig visszatekintőén, az életutat és történelmi „menetrendet" már ismerő mai ember szemével. De a kompozíció egészére talán nem is helyes azt mondani, hogy Kun Bélának állít emlékművet Varga, hiszen alapjában véve másról, sokkal többről van szó. Bár a kompozíció centrumában jól felismerhetően valóban Kun Béla áll, de nem a Tanácsköztársaság fiatal, tapasztalatlan és lelkes forradalmára. Nem az a Kun Béla, aki merészen felvállalt egy lelkesítő, pillanatokra lehetségesnek tetsző, de a történelmi helyzet logikája miatt bukásra ítélt ügyet és feladatot. Még csak nem is azt a Kun Bélát látjuk, aki a saját és a nemzetközi munkásmozgalom ellentmondásai között az utat keresve végül is olyan helyzetbe került, amelynek bekövetkeztére legelkeseredettebb pillanataiban, legrosszabb álmaiban sem mert gondolni. Az a Kun Béla, akit ebben a kompozícióban látunk, nem az élő személyiséggel azonos, hanem azzal a történelmi alakkal, aki a tudatunkban él a maga tragikus sorsával. Tragédiája nem a személyes lét végzetes megpróbáltatása. Az a tragédia, amelyet a kompozíció egésze hordoz, az eszme megpróbáltatása, egyik tragikus fejezete. A szószéken álló, kissé megtört Kun Béla jobb kezével a hevenyészett emelvény korlátjára támaszkodik. Előtte, jószerivel körötte, mintegy őt magát is sodorva szuronyos katonák menetelnek. Kun nem néz rájuk. Bajszos, megviselt, már nem fiatal arca elfordul az eszme közkatonáitól, tekintete a távolba vész. Bal kezében, megemelve, a kalapját tartja. Mint aki köszön, tiszteleg és búcsúzik. A levegőben szuronyok, kiegyenesített kaszák villannak. A központi, látszólag kiemelt figura mellett ferde, korabeli lámpaoszlop. A tömeg azt is ledöntötte, azt is elsodorja. De igazi szerepe ennek a látszólag ok nélkül a kompozíció centrumába került oszlopnak nem ez. Varga hihetetlen érzékkel emeli ki a figura mellé ezt az oszlopot. „Mentesíteni" akarja a tömeg fölé emelkedő történelmi alakot, nem szeretné ugyanis, ha a „befogadói" tekintet megállna a látszólag fő figuránál. Az oszlop a maga rettenetes valóságos létével „segít" abban, hogy Kunt ne eszményi lénynek, hanem embernek, a többiek között egynek lássuk. Ezt a szándékot erősíti fel a kompozíció centruma. Kun Béla előtt, mellett határozott arcvonású, karakteres jegyeket viselő férfiak, forradalmár katonák haladnak. Nem énekelve, nem lelkesen, még csak nem is elszántan. Úgy mennek, mint akiknek nincs más választásuk, mint vinni a kijelölt és vállalt feladatot. Ezek a centrumban lépő katonák, emberek nem vala-11