Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk TÖRS KÁLMÁN Margit-sziget Az 1872-ben megjelent könyv 1986-os hasonmás kiadása érdekes, mi több, élvezetes olvasmány. Hogy miért, annak taglalására nincs hely és mód, de a kiadvány néhány hozzánk szóló tanulságát mindenképpen meg kell említeni. Az első a vállalkozás merészsége. Törs Kálmán korának jeles hírlapírója, tehát nem történész, hanem botanikus, nem régész, nem geológus, és mégis volt bátorsága, hogy átfogó, részletes tanulmányt írjon a Margitszigetről. S amire az említett szaktudományok elismert képviselői nem vállalkoztak, hiszen tudományos becsületük tartotta vissza őket, hogy átlépjék saját illetékességük határát, azt végrehajtotta Törs Kálmán, ügyesen szintézist teremtve a sokféle kutatási terület, szempont és vélemény között. Feltűnik, s ez a másik megszívlelendő tanulság, a szerző szerénysége. Tiltakozik az ellen, hogy könyve „önálló becsű munkának tartassék", hiszen ez „nem eredeti kútfők önálló búvárlatának eredménye, mint inkább a mások által már felkutatott anyag összeállítása." Célját így fogalmazza meg: „A jelen kis könyv kevés igénnyel lép a világ elé. összes ambíciója csupán az, hogy a Margit-sziget és a rajta épült fürdő megismertetéséhez némileg hozzá járuljon." Harmadik erényként említem meg Törs Kálmán alaposságát, megbízható forrás- és anyagkezelését. Nem rosszmájúságból jegyzem meg, hanem a könyv dicséretének szánom, némi súlypontáthelyezéssel, a bibliográfia bővítésével, tehát „a mások által már felkutatott anyag" összeállításával a szerző e művével szép kilátásokkal pályázhatna ma a kandidátusi fokozat elnyerésére is. Különösen az első részben ad rendkívül gazdag történeti áttekintést. Anonymustól kezdve Beél Mátyáson át Radványi Imréig, Török Jánosig, Kubinyi Ferencig sokaktól idéz, hivatkozik az Archeológiai Közleményekre, szembesíti a különböző nézeteket (volt-e római temető a szigeten, a feltárt sírok meghatározása stb.), a jegyzetekben érdemes kérdésekre irányítja a figyelmet (a népvándorlás alatti és utáni pannóniai városok római lakosságának a továbbélése). Nem vitatkozik, hanem ismertet, de megmondja, melyik véleményt tartja leginkább mérvadónak — többnyire Rómer Flórisét. A második rész a mai, a szerző saját korának az állapotait mutatja be. Itt vált át a stílus is a bombasztikus, kedélyeskedő, anekdotázó modorra, mely az akkori tollforgatók sajátja volt, vagy ezt várta el tőlük a közízlés. „Kedves vidéki atyámfia... honfiúi szíved büszke érzettel dobbanhat fel hazád fővárosának meseszerű felvirágzására... nem csoda, ha eszedbe jut Bernáth Gazsi híres mondása, a nagy daganatokat okozó szúnyogokról, melyek megcsípnek egy téglát, s egy huszonnégyóra alatt háromemeletes ház dagad belőle." De reális szemléletét nem torzítja el a lelkesedés, kritizálni is tud: „Ha a példátlan rossz kövezet meg nem unatja veled, egész órákig elbolyonghatsz Pest utczáin a nélkül, hogy valahol árnyékos zöldet találj... Szemed elfárad a meztelen épületeknek eleinte meglepő, de később unalmassá vált egyhangú színén; a levegőt rekkenőnek, fojtónak találod... Végre aztán megszán egy vándor szellő... apró homokkal, utcza szemetévelszórva tele... akit.... talál... Ha Pest világhírű valamijéről, akkor poráról az... Ez nagy baj és sok víz lefoly a Dunán, míg ezen a bajon segítve lesz." Látnoki szavak! Megtudjuk, hogy 1872-ben két kikötő volt a szigeten, „minden félórai közlekedéssel", volt postahivatala, vízvezetéke, gázvilágítása, távirdája, külön szolgabírája, lóvasútja, voltak vendéglői, szállodái és fürdői. Ezekről, illetve a gyógyvizekről, a geológiai rétegekről — visszazökkenve a tudományos stílusba — részletes, pontos, hosszú táblázatokkal tarkított eligazítást kapunk, „..lehetetlen, hogy e fürdőnek olyan jövőt ne jósoljunk, a milyennel a világfürdők legnevezetesebbjei is alig dicsekedhetnek." így végigvezetvén bennünket a Margitsziget múltján, jelenén, jelenünkké vált jövőjén, a meghitt barátnak kijáró kalaplengetéssel búcsúzik: „És most, kedves olvasó, ki szerény kalauzolásomra bíztad magad, az ég legyen veled!" (Múzsák Közművelődési Kiadó) JÁVOR OTTÓ A Körkép '86 Budapestje Régi közhely: minden antológia esetlegesség. A válogatás szükségképpen szubjektív. Lehetne más írók elbeszélését, regényrészletét kötetbe gyűjteni, de a most bemutatott harmincegy író munkája is kitűnően képviseli prózánk mai állapotát, színvonalát. Ez a színvonal világirodalmi összehasonlításban is tiszteletre méltó, mind tematikai sokszínűségében, mind nyelvi erőben, megformálásban. A válogatás (Kardos György munkája) az elmúlt év prózai alkotásainak általános és nem ünnepi pillanatait rögzíti, és épp ezért hiteles metszet prózaírásunk jelen törekvéseiről, helyzetéről. A kötetbe gyűjtött novellák, elbeszélések, regényrészletek — a hagyományos megjelenítési eszközöktől az új formai kísérletekig — bizonyítják nyelvünk hajlékonyságát, prózaírásunk sokszínűségét, törekvéseit. Ennek a skálának két végletét talán leginkább Tatay Sándor és Esterházy Péter nevével és munkájával lehetne jelezni. Úgy érzem, valóságfedezete mind ennek, mind annak a törekvésnek van, még akkor is, ha beidegzettségeink, kialakult reflexeink miatt hitelesebbnek érezzük — mondjuk — Bertha Bulcsu, Vészi Endre, Végh Antal, Kardos G. György írásait, mint Krasznahorkai Lászlóét vagy Tandori Dezsőét. Egy Budapest-centrikus lapban talán nem erőszakolt, ha antológiánkban azt is keressük, hogyan jelentkezik az irodalomban városunk, mit jelent íróinknak a főváros. Vane még Budapest-irodalom? Közismert, hogy modern irodalmukban a múlt század óta számos jeles író és mű központi témája volt a Város, Pest és Buda, Budapest élete, emberei, atmoszférája. Meglepő, hogy gyűjteményünk darabjainak többségéből mennyire hiányzik ez a városélmény. Budapest egyik novellában sem főszereplő. Talán Ottlik Géza Buda című írásában. Ő az, akinek a regényrészletében mintha a város lelke, szelleme jelenne meg. Nála „érett" a város, az Oktogon délutáni órája, a tűzfalak, az üres boltívek. Hiszen mint írja: „...kezdhetem bárhol, 1926-ban is, az iménti Oktogonon is, mindenhonnét Budára érek." Budára, mely „túlélte sorra lakóit... valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták." Igen, itt vezérmotívum a város. Nem meglepetés, hogy Fejes Endrének a Város az ezerszer áldott és átkozott Józsefváros, a Tér (az egykori Tisza Kálmán, ma Köztársaság tér) és ezer csodája egy városon belüli város (Bennszülöttek), melyet lakói, a novella hősei még Párizsba és a nagyvilágba is elvisznek magukkal. Karinthy Ferenc városa itt a belvárosi csillogó alvilág (A leány kereskedő), az idegenforgalmi prostituálttal és jómódú futtatójával. S ha történetük kissé a valószínűtlenbe is hajlik, világuk a mai Pest része, s benne mintha Krúdy Gyula belvárosának motívumai jelennének meg mai változatukban, mai miliőben. Moldova György Régi története, szerepjátéka visszaidézi 1944 december elejének Pestjét. Még él a város, de már zihál a távoli torkolattüzek fényében, játszanak a színházak, de ugyanakkor ropognak a Duna-parton a ki végzőosztagok fegyverei. Ez is a város — egy tragikus pillanatban. Mándy Iván az önéletrajzban megír egy megélt életszeletet, vagy éppen elképzel egy csodálatos történetet a megszokott helyszínein, a sejtetően ábrázolt presszóban vagy moziban, de ugyanakkor — és ez Mándy csodája — a mi valóságos városunknak, Pestnek a Körúton túli világát nyújtja elénk. Ez is Pest lelke, szelleme. Tandori Dezső az Egy elbeszélés két napjában elrejti-megírja a Déli vasút környékét, a Táltos, a Bán utcát, a Hegyalja utat, a Várat, a Balogh Ádám utcát — de ez csak topográfia. Nemes György írásában Az írógépszalag írója számára — ablakából — a városnak csak egy mikrokörnyezete jelenik meg, s nem Budapest. Mégis itt az iróniával ábrázolt író az, akinek szemléletmódja teszi a kiskörnyezet banalitásait budapestivé. 45