Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Gazsó L. Ferenc: Szállodáról szállodára

Az elmúlt öt évben olyan hotelépítési, felújítási hullám volt itt, mint még soha. Vegyünk csak két esztendőt: 1981-82-ben 2000 szálláshellyel bővült a kínálat. Tavaly, egy esztendő alatt négy szállót újítottak fel — az Erzsébetet, a Békét, a Szabadságot és a Regét. Bármelyikbe elvihetem, világvárosi színvonalat talál. No, ehhez mit szól, tisztelt uram? Kínos kérdések A bajor utazó, aki egyszer már beleszeretett fővárosunkba, bizonyára nem fukarkodna a jelzőkkel. S aztán, céltalannak korántsem tekinthető sétánk végén alighanem megkérdezné: mitől ez a fényűző gazdagság? Azt hinné, csak találomra villantottam föl néhány színt a világvárosi vendégfogadás magyar palettájáról. Vihettem volna másfelé is? Például családias penziókba, olcsó, kétcsillagos, de nemkülönben ragyogó hotelokba, motelokba? Kínosan feszengenék a jóhiszemű feltételezés hallatán. Merthogy a luxus és komfort, a kápráztató „csillaghullás" jelenti Budapest szállodai férőhelyeinek csaknem a felét. Ha körbenézünk: a fővárosi tizenkettőn kívül az egész országban csak három magas kategóriájú szállót találni. Ha pedig Kohl úr olcsó szálláshelyekre lenne kíváncsi, megáll a tudományom. Törhetem a fejemet, hova vigyem. Az Aeróba, a Wienbe vagy a Volgába nem mehetek vele, mert bár egyik sem régi építésű, mégis olyan állapotban vannak, hogy már a recepciótól kiszédeleg a jobbhoz szokott vendég. Menjünk talán háztűznézőbe a Rákóczi útra? Ötletnek nem rossz, patinás szállodák sorát találni ott, ötven-hatvan éveseket. De évtizede megérettek a felújításra. A Metropol úgy leromlott — a Parkról nem is beszélve —, hogy drágább annál, mint amit kínál. S ez, ebben a szakmában talán a legnagyobb vendégriogató. Dicsőséges emlékek A fővárosi szállodalánc, a magunk mögött hagyott öt esztendő egyoldalú nekibuzdulásának nyomán, kettészakadt. Egyik oldalon a pompás hotelok füzére, a másikon, de nem kevésbé a szemünk előtt, szegényes házak magasodnak. Búcsúzzunk el hát Kohl úrtól a Belváros új ékessége, a Taverna előtt, s bízzunk abban, hogy magára maradva az Erzsébet Hotel és nem a Royal felé veszi az útját. Kínzó gondjainkkal maradjunk magunkra. Ez legalább a pontos valóságot tükrözi, az álmodozások kora lejárt. Kijózanításul érdemes a szállóiparhoz igencsak értő Marenich Ottó aforizmáját idézni: „A szállodás különösen szeret régi, reá nézve dicsőséges emlékekből élni, és közben elfelejti, hogy idők és nézetek változnak. Ilyen merengés a múltban üzleti érelmeszesedéshez vezet." Elfogytak a tartalékok. Azt még tekinthetnénk akár átgondolt programnak is, hogy pillanatnyilag csak három hotelt tataroznak a fővárosban. Bezárt az Astoria. Az átépítését — ilyet is rég láttunk a fővárosban az utóbbi esztendőkben — magyar munkások végzik. A Nemzetiből is rég kiköltözött az utolsó vendég. Jugoszlávok hozzák helyre, az eredeti állapot visszaállításával, 180 millióért. Bár szakemberek szerint jövő júniusig, mikor a Nemzeti újra kinyit, jó ha 40 millióval lesz csupán magasabb a számla. A Margitszigeti Nagyszálló egy idős Budapesttel, 1873-ban avatták. Most osztrák hitelből kapja vissza régi fényét. Ennél a „sógorkölcsönnél" azért ne menjünk el szó nélkül. Sokan esküsznek rá, hogy az osztrák idegenforgalmi hitelekből roppant meg a szállodaipar dereka. Pedig ez a derék ma is szálfa egyenes, ha ünnepelni kell. A budapesti szállodák zömének gazdáit, a három szállodavállalatot ünnepeltük is eleget az elmúlt két évtizedben. Nem is méltatlanul. A Pannónia például tavaly tizenhatodszor nyerte el a Kiváló Vállalat büszke címet. Amíg nem volt rekonstrukció, aztán mikor külföldi pénzből szépítkeztek a házak, megmaradt a nyereség. Jó volt minden mutató, a vendégéjszakák számától a devizatermelésig, miért is ne nyerték volna a címeket a vállalatok? Most viszont, hogy beüt a hitelek visszafizetése, és saját forintokból kell rendbe tenni mindazt, ami avítt, ugyanezek a vállalatok szinte a tönk szélére sodródtak. S ez már nem sok jót ígér, a felújításért kiáltó szállodákra nézve sem. Bűnbak-schillingek Vajon valóban csakis azért fordult rosszabbra a szállóipar sora, mert osztrák pénzek és iparosok jöttek? Az biztos, hogy a vendégfogadás nem olcsó mulatság. Nézzük a példákat: a Béke-szállóhoz 840 millió forintos hitel kellett — kilenc esztendő alatt térül meg. Az Erzsébeten csaknem tíz évig ott lifeghetett volna a tábla: pénztelenség miatt zárva, míg végül — megint csak osztrákok jöttek — 330 millióért újjávarázsolták az életveszélyesnek nyilvánított épületeket. De nézzünk egy végletet. Az Atrium Hyatt annak idején kétmilliárdba került. Csak az importberendezések adója 14 millió forintra rúgott. Irtózatos számok. Mégis: sopánkodás helyett örülni kellene annak, hogy mindez a miénk — még ha a házak többsége egy ideig nem is nekünk fialja a forintokat. Úgyhogy osztrák hitellel — vagyis a „jól bevált" külső körülménnyel — aligha magyarázható a mai sanyarúság. Más is kellett ehhez. A vállalatok csekély késztetése például, hogy saját lábra álljanak házaik felújításakor. Jelszóvá kerekedett, hogy „majd csak segít valaki..." A drágulás talán a szokottnál is jobban sújtja azt, ami amúgy is sokba kerül. Ma egy magára valamit is adó háznak főmérnököt és teljes műszaki apparátust kell tartania. S végül: a kormányzat sem mutogathat ujjal a vállalatokra. A szabályozáskor alig vették figyelembe ennek az iparágnak a rendkívüli tőkeigényét és sajátos feltételeit. Szabál az szabál Ne beszéljünk rébuszokban: nézzük például a Viktória magánszálloda esetét. Hosszas huzavona után, 1984 decemberében megnyílt a Duna budai oldalán a hatvanszobás hotel. A háromcsillagos kényelemért viszonylag szolid árat kellett fizetni (36 dollár volt külföldinek egy éjszakára a szoba), úgyhogy tavaly tavaszra beindult az üzlet. Pálmai úr, a tulaj akkortájt nyilatkozott az angol gazdasági hetilap, a Financial Times hasábjain: „Most egy jachtkikötőt szeretnék vendégeim részére ott — mondja Pálmai Zoltán a közeli Duna felé mutatva —, valamint egy helikopter leszállópályát itt — mutat egy üres telekre a hotel mellett." Pálmai úr alighanem rosszul mérte föl a lehetőségeit, de hogy ekkorát tévedjen, arra rossz álmaiban sem gondolt. Eltelt egy esztendő, és ma már nem az övé a szálló. Kivette a pénzének egy töredékét belőle és távozott. Menekvését siettette bizonyára az az érthetetlen rendelet, miszerint ma Magyarországon bárkinek lehet akár ötszáz szobás panziója is, ha képes megfizetni, ám 30 vendégnél többet nem fogadhat. Elsősorban ebbe bukott bele Pálmai. Követte őt a Napsugár üdülőszövetkezet, de nem sokáig, mert ma — az idegenforgalmi csúcs kellős közepén — a Viktória kong az ürességtől. A bejáratra bizonytalan ideig lakat került. A tisztes magánvállalkozást, ami elősegítené, hogy a luxus és a szerényebb igények közötti láncszemek ismét összekapcsolódjanak, nem elég formás beszédfordulatnak tekinteni ünnepi megnyitókon. Belátható jövő és biztonságérzet nélkül ki az, aki kockáztat?! Még Gundel Károly sem tette volna, aki az ország első szerződéses üzletvezetője volt. A székesfővárostól tíz évre bérelte a Gellért éttermeit. A nyolcadik év végén mindkét fél nyilatkozott: akarja-e tovább a házasságot. Ők biztosra mentek — negyven éven keresztül... Végére marad a riporter álma, hogy a hajdani Continental-szálló, a kopár, szürke Dohány utca szégyenfoltja egyszer — az időpont most távolabbinak tűnik, mint öt-hat éve — újra ragyogjon. A kis Conti, ahol a vendég a másodikról átmehetett a nyitható üvegtetejű fürdőbe, és amíg úszkált, a házhoz tartozó pucerájban kitisztították a holmiját. Este megnézhette a műsort a varietében, és pihenni térhetett „Budapest legmodernebb családi szállójába" — ahogy a hirdetésen állt. A szálloda — már tudjuk — a palota szóból származik. De honnan eredhet a málloda? A Continental szomorú látványából. Csak nehogy hű követői legyenek pár év múlva — városszerte. GAZSÓ L. FERENC 12