Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk PETHŐSÁNDOR Egy kis nép nagy gondjai A magyar Ugaron bóklászunk. „A világtörténelem egyik legbámulatosabb jelenségének kell tartanunk, hogy a magyarság ereje, az élete és alkotmánya ellen intézett támadások szakadatlan ismétlődésével el nem ernyedt... A magyart még boldogabb időben sem számbeli ereje, hanem minőségi valőrje tette nagy nemzetté... ha ugyan hű maradt önmagához, önmagának legigazabb és legmélyebb énjéhez... Még mindig kisebb bajok forrása, ha egy nemzeti öntudat a csillagokat verdesi, és ha a több értékűség túltengésének hatása alatt áll, mint... arra a diszciplínára oktatni és idomítani, hogy a magyarnak semmije se az övé, hanem minden értéke kölcsönzött vagy utánzott, s valójában nincs más szerepe a történelemben, mint tespedni, tengődni s lehetőleg meddő észrevétlenséggel meglapulni a nagy termőfák árnyékában." Mondom, a magyar Ugar ez, „vad indák gyűrűznek körül", s aki vezet rajtuk át, aki kézen fog, maga is belérokkan. Mert Adynál maradva: magyar Messiás ő — „ezerszer Messiás" Fölrázó Pethő Sándor könyve. Amint a sorsa is az; töprengésre késztet és elgondolkoztat. Nem a dramaturgiájával, nem regényességével és nem is egyéni színek művészi megfestésével hat — hanem nagy-nagy közösségi drámáink százszoros körbenjárásával. Nemzeti sorsfordulónkról, nagyjainkról — Zrínyiről, Rákócziról, Kossuthról, Görgeyről, Deákról —, utakról és tévutakról ír: tudósi elmélyültséggel, közemberi szigorúsággal, politikusi bölcsességgel, írói szépséggel, világossággal — és magyarként mindenekfölött. Messzi országutakon ballagunk ővele. Magyarságunk, legnagyobb kincsünk: életünk a látóhatár, hol „a mezei virágok gyöngéd mosolyában, a sugarak eleven játékában, az alászálló borulat mélyülő melankóliájában" is a politika áll előtérben, a história, a század első harmadában felgyülemlett bűnökkel-bajokkal megtetézett történelem; ezeket „szortírozza" és kiáltja világgá fájdalmasan, a vihar előtti csöndben. Mégis — ki volt Pethő Sándor? Mégis — szalad a tollba —, mert alapos a gyanúm, hogy kevésbé tudjuk ezt, mint tudni illenék. Nos, Szekfű Gyula írta róla: „Tanár volt, s mint ilyen, lemondott a világi dicsőségről, s szinte szegénységi fogadalomban élt; történész volt, aki szemét szabadon, függetlenül és szuverén módon jártatta a legszélesebb távlatok közt, lemérte emberek és népek változásait anélkül, hogy ítélkezésében saját hasznára vagy személyére gondolt volna; s végül az eszmék tiszta magasságában járt, távol félelemtől és önzéstől, nem kötve egyébtől, mint az eszméitől, melyet felismert..." Prózaibb szavakkal: író, történész, publicista — ő alapította a Magyar Nemzetet. Tavaly ünnepeltük: száz éve született. (A VI. kerületben, a Terézvárosi templom mögött utcát neveztek el róla, és emléktáblát avattak föl a régi Labda utcai iskola falán. — A szerk.) Ha nem hat tiszteletlenségnek, úgy mutatnám be: egy úr Európából. Aki ugyan nem angol, nem francia és nem német, magyarul érez és magyarul lát, de éppúgy érti az öreg kontinens minden dicsőségét-baját, mint a nagy nemzetek gondolkodói. Benne a Duna-völgy keserveit — sajátunkat is! Jobbról indult, hűvös legitizmussal, s elszánt antifasisztává nőtt, Hitler-ellenessé; Petőfi lángolásával állt útjába s végül lett áldozata — egzisztenciálisan mindenképp' — a „barna áradatnak". Elsodorták — de elnémítani csak a halál tudta. Cikkeibe tenyérnyi foltokat szántott a cenzúra; beszédeiben odáig ment, hogy a nemzethalálból „a menekülés útját csak akkor lehet megtalálni, ha magunkhoz öleljük a magyar proletárságot és parasztságot, ha az eddig számba nem vett népi milliókat tesszük meg a magyar függetlenségi gondolat kezeseivé." Eddig jutott! Egy miskolci naggyűlésen mondta ezt, 1940 tavaszán, pár hónappal félreállítása, fél évvel tragikus halála előtt; Diósgyőr, Ózd, a magyar Ruhrvidék munkásai éljenezték meg, mikor is osztálya, „a tisztaeszű, művelt és lelkileg független polgárság" legjobbjai a szellemi honvédelem jelszavával igyekeztek kiépíteni a megértés, a bizalom aranyhídját a hazai középosztály, az értelmiség és a munkásság között. Zrínyiről írja: szózatai és fejtegetései tüzes lávafolyamban hömpölyögnek le eszméinek magaslatáról az egész magyar közélet pusztaságára, hogy azt fölverje szavával. Ő, Pethő Sándor ugyanezt tette: háromszáz évvel később. S ahogy az Áfium nem hatott kora főuraira, a Csillagos órák, s a többiek is mindmind elvesztek Európa és a világ zűrzavarában. Hála a sorsnak, hogy a mai nemzedéknek van ereje-igénye újraolvasni azokat, „egy olyan jövőnek építéséről, amelyben múltunknak időtlen értékei is helyet foglalnak az új eszmék oldalán." (MagvetőKiadó) TÓTH GÁBOR ÖRKÉNY ISTVÁN Visszanézve Nagy Lajos bökött rá egy henye mondatra valamelyik kurta lektori jelentésemben, s figyelmeztetett: „A mosócédulát is úgy írd meg, hátha az marad fent utánad, s abból ítél meg az utókor..." Örkény István műveinek tizedik kötetében ízlelgetve a 47-48-ban írt „egyperces kritikáit", az Irodalmi krónika címmel összefogott öt-tíz soros recenziókat, jutott eszembe ez emlék, mert Örkény e kurta, találó bírálatocskái nemcsak tökéletes, tömör fogalmazásukkal tündökölnek, hanem mert nem sajnált az író egy-egy tízsorostól egy magvas gondolatot. Örkény tudta, hogy a jó írás nem tűr el felesleges szavakat, és az igaz gondolat a maga pőre tömörségében is hatásos. Egy baráti költőről írta tízsorosában, hogy S. Gy. „nem a valóságtól, hanem a szavaktól részegedik meg". Majd: „Korhelynek a bor, költőnek a szó a megkísértője; az életét veszejti el, ha jókor nem löki el magától". A kötet harmadát teszik ki e kortársakról írt velős cikkek, jegyzetek. Az író és olvasók közti viszony, az írás hatása érdekli szenvedélyesen, az irodalom jövője. Évtizedeinkben igencsak ő az a neves író, aki szívesen és rendszeresen foglalkozott a pályakezdőkkel, légyen az elbeszélés vagy drámaszerző. Örkény életének két nagy, valóságközeibe hozó, köznapi embersorshoz kötő korszaka: a hadifogság és az 56 utáni vegyészi tevékenység írói látásmódjára is döntő módon hatott. A fogoly létforma után a valóság, az emberi létezés, a munka tényei izgatták, biztatták a riportokra, realista nagypróza írására, hogy ne feledje az írás köznapi hasznát. Amikor pedig 1956 után „a valóságból a képzeletbe emigrált", megtalálta, felfedezte kifejezési formájául a groteszket, „egy megálmodott, képzeletbeli világot, mely emlékeztet ugyan a realitásra — részelemei sokszor azonosak is vele —, mégis egy másik koordinátarendszerben létezik". Nem véletlenül elmélkedik aztán a groteszk boncolgatása után a művészi ötletről. Hiszen egypercesei, de nagyobb írásai is ötletből ragyognak elő, veszik fel művészi formájukat. Az ötletet pedig találóan városi folklórterméknek tekinti. Ebben a — hatoldalas tartalomjegyzékű (!) — kötetben, mely legalább másfél száz dolgozatot rendszerez, nem kevés foglalkozik a Várossal, a városi élettel. Örkény akkor is „városias" ember — Ady igénye szerint —, amikor a hadifogoly-létezés vegetálását irta meg, vagy a sztálinvárosi tízezrek városépítő gürcölését örökítette meg. írt ő Párizsról, Prágáról, Pozsonyról, de fénylő írások szólnak fővárosunkról is. Itt olvasható a szerelmi vallomásnak beillő Budapesti ima, vagy a többször is közölt A főváros dicsérete. Más is található a gyűjteményben: egy Gyalog címmel összefogott, realista riporter voltára emlékeztető sorozatában 1967-ben nemcsak lírai leírását adja a megújuló Budapestnek, hanem malíciával járja körül a toronyházakat. És megjegyzi: „az ember az egyetlen lény, mely óriási intelligenciával is képes ostobaságokat elkövetni". Ellenpéldaként már 1954-ben felhozta Prágát. „A csehek forrón szeretik fővárosukat. Ügy rémlik, mi többet dicsérjük, mint szeretjük Budapestet. A dicséret szép szavakkal, a szeretet csak tettekkel mérhető." Egy Pozsony méretű nagyvárosban szeretne élni, mert a milliós városokban van valami embertelen vonás, ellenben „negyedmillió ember meg családtagnak számít, mindenki számon tart mindenkit". Arcképek, korképek alcímmel magyarázta meg elegyes kötetét Örkény István még életében. Radnóti Zsuzsa gyűjtötte össze, szerkesztette meg régebbről ismert műgonddal. Sokféle apró írásból épült fel a kötet, és szerencsésen summázza az író számtalan vélekedését, ítéletét, bővebb kifejtésre méltó gondolatát. Nehéz életiskolát kijárt, töprengő írásművész apróságainak tűnhetnek olykor, mindenen túl azzal a tanulsággal is szolgálnak mindőnknek: a legapróbb dolgunkat is legjava erőnk, képességeink szerint tegyük. (Szépirodalmi Könyvkiadó) VARGA IMRE 45