Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Perjés Géza: „Az Iszlám erős védőgátja”

hadműveletet júliusban, illetve júniusban elkezdeni. Hogy 1684-ben mégsem vették be a várat, annak oka a katonai vezetést bénító politikai és személyi ellentéteken kívül a tapasztalathiány volt. Szulejmán érzékelhette azt a veszélyt, ami abból származott, hogy Budát Isztambultól 1500, Bécstől csak 240 kilométer választja el. Nagyon is érthető tehát, hogy húzódozott Buda elfoglalásától. Végül is azonban vállalnia kellett a nagy kockázatot, és el kellett foglalnia a magyar fővárost, mert a megváltozott körülmények között mást nem tehetett: az a reménye, hogy Magyarország, mint ütközőállam fenntartja vagy legalábbis késlelteti a Habsburgok előrenyomulását, már János életében megingott. Amikor pedig 1540-ben János király meghalt, a magyar főurak többsége pedig Ferdinánd mellé állt, semmi kételye sem lehetett többé: koncepciója megbukott. Hogy megelőzze a nagyobb bajt, azaz Magyarország Habsburg-uralom alá jutását, a kisebbiket választva megszállta Budát, majd az ország középső részét. Egyik oldalról Buda bizonytalan stratégiai helyzete, másik oldalról a vár rendkívüli fontossága arra késztette Szulejmánt, hogy a vár kormányzását a legmegbízhatóbb kezekre bízza, és státusát a legmagasabbra helyezze az oszmán államigazgatási és katonai hierarchiában. így vált Buda és a budai elájet (vilajet) ,,az iszlám erős védőgátjává". Az a körülmény viszont, hogy Európa a „kereszténység védőbástyájának" mondta Magyarországot, jól érzékelteti azt a sanyarú helyzetet, melybe hazánk a török hódítás következtében került. A budai elájet a budai, szekszárdi, simontornyai, fehérvári, esztergomi, nógrádi, pécsi, mohácsi, szerémi és szendrői szandzsákra oszlott. Hasonlóan a birodalom legtöbb tartományához, itt is megszervezték a földek szpáhibirtoklását. Mint Evlia Cselebi írja, az 1660-as években a budai elájet 287 ziámet1

és 1391 tímárbirtokosa2

összesen 12 ezer „válogatott, felfegyverzett" katonát állított ki. Ezekhez társult a budai pasának, mint hászbirtokosnak3

négyezer szpáhija. Állandó jelleggel 3000-4500 katona állomásozott Budán és Pesten. Miután a budai pasa egyszersmind a polgári igazgatás vezetője, vezetési törzse — ma így mondanánk — civil és katonai részből állt. Bár a török forrásokban található elnevezéseket nem lehet mindig azonosítani, mégis úgy tűnik, hogy a hadseregvezetés, igazgatás és -ellátás minden, a korban szokásos szerve működött Budán. A Duna említett fontossága miatt kiemelkedő szerepet töltött be a jelentős létszámú budai hajóhad, a birodalmi flotta része. Parancsnoka a kapudán, más néven „Duna kaptani" (dunai kapitány) rangban rögtön a budai pasa után sorolt. A flottilla 52 hajóból és kétezer katonából állt, és külön műszaki csapatokkal és műhelyekkel látták el. A török hajóhad a kezdetektől mindvégig abszolút fölényben volt a magyar, később a Habsburg dunai hajóhaddal szemben. Éppen ez indította Bécset a felszabadító háború elkezdése után arra, hogy nagyszabású hajóépítő programba fogjon, de így sem tudta kiegyenlíteni hátrányát. Mint minden erős garnizonvárosban, Budán is több laktanya, raktár és műhely volt. Evlia Cselebi egészen elámult a várban látott fegyverzet és felszerelés nagy tömegétől: „A középső várban, a pasa palotájától kiindulva... a Topkháne tér kapujához érünk... Ezen erős kapun belül, tiszta nagy térség mellett ágyúöntő műhelyek, ágyúraktár, golyóraktár és fegyverraktárak vannak... az ágyúk néhány ezer faja hegy módjára van felhalmozva e téren úgy, hogy aki a teret nem látta és a Topkhánet meg nem tekintette, az a világon semmit sem látott." Az állandó veszélyeztetettség miatt igen szigorú őrszolgálatot tartottak Budán, amelyről Evlia Cselebi így számol be: „Minden éjjel kétezer katona őrködik egészen reggelig. Óráról órára húsz vár-aga deressel és bottal az őrséget végigjárja. Ha valamelyik őrt kissé elszunnyadva találják, felébresztik s nyolcvan botot ütnek rá, álmát kiverik. E vár ugyanis az egész keresztény nemzetnek szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna... A hét király4

eleget erőlteti is a bécsi királyt5

, mondván: vegyük el Buda várát". Buda nagy fontosságát tekintve meglepőnek tűnhet, hogy a törökök semmilyen lényeges erődítési munkát nem végeztek a várban, ami annál is feltűnőbb, mivel éppen magyarországi uralmuk másfél évszázada alatt az európai várépítés alapvető változásokon ment át. Ennek okát a történészek különbözőképpen látják: egyesek szerint a törökök nem értettek az akkori modern erődítéshez, mások viszont azt állítják, hogy keleti „gőgjükben" lenézték a keresztényeket, s egyszerűen nem hitték el, hogy ostromolni merészeljék az erősséget. E vélemények elfogadhatatlanok. Egyrészt tudjuk, hogy a törökök a technika minden ágában nagy teljesítményekre voltak képesek, így elképzelhetetlen, hogy éppen a várépítésben lettek volna tudatlanok. Ismerünk olyan török építészeket, akiknek tudását bizonyos területeken az európaiak nem érték el. Tudjuk, hogy Budán is működött főépítőmester, mimár-basi, s hogy fontosabb építkezésekhez Isztambulból rendeltek ki mérnököket. Végül pedig, ha feltételezzük is, hogy egyáltalán nem voltak erődítési szakembereik, ugyan mi akadályozta volna meg őket abban, hogy külföldi szakembereket alkalmazzanak, hasonlóan -mint a hajóépítésben és fegyvergyártásban? Másrészt pedig szó sem lehetett arról, hogy a keleti „gőg" elvakította Buda parancsnokait, hiszen több forrás adatai alapján is tudjuk, hogy szinte pánikba estek, ha támadás fenyegette a várat. Ugyanakkor Evlia Cselebi leírásának egyik passzusából valami olyasmi vehető ki, hogy maguk a törökök sem voltak egészen megelégedve a budai erődítések állapotával; amikor sorra veszi az egyes bástyákat és a vár nyugati oldalán lévő Kászim pasa bástyához (Fehérvári rondella) ér, elmondja, hogy azt újabban kezdték átépíteni, de a munkával nem lettek kész, pedig: „Ha készen volna, Buda vára új életre kelne." Problémánk szempontjából ennél fontosabb kijelentése: „a vár nyugati oldala meredek, dombos föld, ezért árka sincs és nem is lehetséges." Itt most nyugodtan eltekinthetünk attól, hogy Evlia Cselebi összetéveszti az égtájakat és valójában az északi oldalról ír, mert éppen a nyugati oldalon volt árok. Számunkra most az a fontos, a hegyoldal miatt „nem lehetséges" az erődítés egyik legfontosabb elemét, az árkot kiépíteni! Az, hogy Buda hegyi vár, erődítési szempontból egyéb súlyos hátrányokkal is járt. Az akkori erődítési rendszer újdonsága a zárt tűzrendszer, mely a bástyák oldalazó tüzére épült, tehát arra, hogy az egyes bástyák és falrészek megközelítését a szomszédos bástyák oldalából leadott tűz akadályozza. Ha megnézzük Buda alaprajzát, láthatjuk, hogy ennek a követelménynek szinte egyik bástya sem felelt meg. Nem felelhetett meg, mert a vázolt tűzrendszer kiépítéséhez mértani pontossággal szerkesztett, szabályos sokszög alak kellett, amit azonban a Várhegy alakja miatt egyszerűen nem lehetett megépíteni. Különösen hiányzott a szomszédos bástyák tüzérségi támogatása a vár északnyugati sarkán álló Esztergomi bástyánál és a déli Nagyrondellánál. Nem véletlen, hogy 1686-ban az ostromlók e két bástya ellen intézték a főtámadást. Miután a Várhegy meredeksége miatt csak részben lehetett árokrendszert kiépíteni, de a terep adottságaiból kifolyólag ez sem lehetett elég széles, nem volt mód arra, hogy az árokba előműveket telepítsenek. Két igen fontos funkciója volt ezeknek az előműveknek: megnövelték a védelem mélységét, ti. kemény harc árán, külön-külön kellett elfoglalni őket, ugyanakkor pedig megkönnyítették a várból való kitörést. Azaz, az előművek alkalomadtán jelentős időnyereséget biztosítottak a védők számára, miután pedig a várak feladata elsősorban mindig az volt, hogy időt biztosítsanak más hadműveletekhez, roppant fontos dolog volt! Annak, hogy a budai vár hegyre épült, a védelem szempontjából további hátránya, hogy e vár előterepét, szaknyelven a vársíkot, a glacist nem lehetett a korszerű erődítési elvnek megfelelően kiképezni. A vársík akkor felelt meg céljának, ha képzeletbeli meghosszabbítása érinti a falak és a bástyák felső szegélyét, azaz lehetetlenné teszi, hogy róla az építmények tövét tűz alatt lehessen tartani és rajtuk rést lehessen lőni. Ahhoz tehát, hogy az ostromlók tüzérsége 30-100 méterre megközelíthesse a várfalat — ahonnan rést törhet rajta — fáradságos és veszélyes munkával megközelítő árkokat kellett ásni, melyekben az ágyúkat előre lehetett vonszolni a vársíkon. Ennek a műveletnek a befejező fázisa volt a „megkoronázás" (couronnement), azaz, a réstörő ütegek állásának kiépítése. A kor híres várépítője, Vauban6

úgy számolt, hogy gyengébben kiépített, főleg pedig kevés előművel ellátott vá-38