Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - KÜLFÖLDI LAPOKBAN TALLÓZVA

portok százai, a látogatók ezrei. Nézők itt nincsenek. Mindenki bekapcsolódhat, és megtanulhatja a táncokat. A népitánc-csoportok tagjai megmutatják a lépéseket, majd elvegyülnek a nép között, és megtanítják a táncot az embereknek. Aki fáradt, leül egy lelátóhelyre. Aki táncolni akar, az karon fogja a barátnőjét, és a sokadalomba veti magát. A táncházak néhány év óta, főleg a fiatal nemzedék körében, tömegmozgalommá váltak Magyarországon. A budapestiek, de vidéki emberek is, a mai iparosodott, emancipált, „szocializált" magyarok felfedezték paraszti származásukat és hagyományaikat. A „táncház" olyan magyar területről származik, mely ma már nem tartozik Magyarországhoz: Erdélyből, a Székelyföldről. Az ott élő magyar parasztok a hosszú téli estéken falusi táncházban szoktak összejönni, mely a kapcsolatteremtés, a társadalmi élet színtere volt. Az elmúlt években Magyarország-szerte elterjedt a szokás, hogy az emberek hetente egyszer tornacsarnokokban vagy nagyobb helyiségekben találkoznak. Azoknak a népi táncoknak, melyeket ott oktatnak és táncolnak, semmi közük az operettdallamokhoz vagy a cigányzenéhez, melyet nyugaton gyakran tévesen magyar folklórnak tartanak. A zene gyakran ősrégi, és a falvakból öreg, fehér hajú, kérges kezű magyar parasztok és parasztasszonyok jönnek, hogy a budapesti fiataloknak megtanítsák a régi dallamokat és a már csaknem elfeledett tánclépéseket. Ez a „táncházmozgalom" a mai Magyarországon egy kicsit a természetjáró német diákok egykori egyesületére emlékeztet; az emberek ki akarnak törni az iparosodott világ szürkeségéből és egyhangúságából. S természetesen Magyarországon is széles körben elterjedt nyugati diszkókultusz sem elégíti már ki az embereket. „A Táncház — mondja egy városiasán öltözött fiatal nő, aki pulóverén piros-fehér-zöld nemzeti színű szalagot visel — közösségi élmény számunkra. Itt mindenki kezet nyújt mindenkinek. Nem magunkban táncolunk, hanem egy körben sok száz és ezer más emberrel, honfitársainkkal". Különösen népszerűek az erdélyi táncok és népviseletek. Sok mai magyar népitánc-csoport Erdély népviseleteinek ápolását tűzte ki célul. A magyarok mellett a nemzeti kisebbségek is felvonultatják viseleteiket és muzsikusaikat: a délszlávok — a magyarországi szerbek és horvátok — jellegzetes népi táncukat, a tüzes kólót adják elő. A Duna menti svábok fúvószenére ropják a polkát és a ländlert. A középpontban azonban mindig a magyar nemzeti jelleg áll. Megkapó látvány, amint a civil ruhás nézők a tánccsoportok köré sereglenek, hogy minden lépést ellessenek, s amint az egész csarnok átváltozik hullámzó embertengerré. A Sportcsarnok körül vásár van. Falusi kerámiákat, népviseleti blúzokat, kézi szövésű szőnyegeket árulnak, köztük erdélyi, székely parasztok — a hőség ellenére is kucsmában és bőrmellényben — népművészeti tárgyakat és hímzéseket kínálnak. (DIE WELT) BUDAPESTI DIVATLEVÉL Budapesten, ennek a szép és poros városnak az utcáin, az emberek mindig sietnek, és elhaladnak egymás mellett anélkül, hogy pillantásuk találkozna. Mint a világ minden nagyvárosában, itt is drága az idő, és csak nagy léptékkel hozható be. Budapestnek megvannak a maga közlekedési dugói, gyorsbüféi, luxushoteléi, csábító kirakatai és művésztanyái. A színvonalas filmek és a népszerű színészek világa például az igényes Balázs Béla stúdióban és kedvenc presszójában találkozik, a fiatal festők és szobrászok az Epreskertben vagy a Fiatal Művészek Klubjában. A névsorolvasásnál csak egy „művészet" hiányzik ebben a nem közönséges nagyvárosban, ahol a korszerűsödés a középületeken tündöklő vörös csillag és a Michael Jackson viedokazetták fényében folyik: a divat. Igaz, az öltözködés már nem jelzi az osztályhoz tartozást vagy a társadalmi réteget, mint egykor, de még nem tükrözi az egyediséghez ragaszkodó személyiséget sem. Pedig az állam kezelésében van egy divatintézet, egy manekenügynökség, egy szakfolyóirat, Ez a divat — amelyben a párizsi kreációk az egyetlen külföldi referencia —, vannak gyárak és egy jelentős kereskedelmi hálózat, amelynek legszebb ékessége a Luxus áruház. Az állami konfekció — öreges vonalú, merev öltözékek, amilyeneket távoli mezővárosaink főutcáján láthatunk — nem kerül sokba. Részben ennek köszönheti sikerét abban a vevőkörben, amelyben a több mint 40 évesek dominálnak. Itt tervezik a kelet-európai országoknak szánt modellek többségét, és ide igyekeznek a vásárlók és hivatalos megfigyelők az évente kétszer megrendezett divatbemutatókra. Punk-viselet és kertésznadrág Ezzel az államival párhuzamosan van a divatnak egy minden évben bővülő „privát" szektora. Rendszeresen nyílnak új butikok, és egyre inkább látogatják őket a fiatalok, akik azt keresik, amit tegnap a rajztanárnőn vagy a Nők Lapjában láttak. Lassan, de biztosan tért hódít a tetszeni akarás, és az emberek megtanulják, hogy megtakarított pénzüket feláldozzák egy szoknyáért vagy gyűrött vászon kertésznadrágért, amelynek jelenleg keletje van. Ennek a pasztellszíneket felvonultató, fiatalos és felszabadult stílusnak a legjobb képviselője Fiorucci, aki Budapest legigazibb üzletutcájában, a Váci utcában rendezkedett be. 40 négyzetméteres fogadóterében, amelynek falai még frissek, és ahol a legegyszerűbb strandtáska körülbelül 1000 forintba kerül, állandó a nyüzsgés. Az Atrium Hyatt óriáshotel övezetében az importált divat másik nagy neve, Pierre Cardin székel, akinek vevőköre 70 százalékban külföldi, akárcsak a helyi luxusszabóknak, akik többnyire nyugaton merítenek ihletet a turisták és átutazó üzletemberek öltözködéséhez. A város és a divat túlsó végén a punkoknak és a bőrfejűeknek is megvan a maguk támaszpontja, a zsinagóga mögött megbúvó Hunky Punky, amely két emeleten teljes választékot kínál merész, borotvált tarkójú serdülőknek: megszaggatott pólóingek, karkötők és szeggel kivert zubbonyok, zárt öklű jelvények, „agresszív" alsónemű. Az álom és a valóság között, a nemzetközi divat ösvényei és a magyar ízlés kritériumai között napról napra kompromisszumot jelentő köznapi öltözéken túl, figyelmet érdemel az iparművészeti és privát kreációk tervezőinek univerzuma. Műtermeik egy udvar mélyén, egy lakóház harmadik emeletén vagy egy külvárosi ház alagsorában rejtőznek. Fiatalok és szenvedélyesek Ezeknek a „független divattervezőknek" a helyzete nem tartozik a legkényelmesebbek közé. Bár teljes alkotói szabadságot élveznek, kreációik eredetisége és munkakörülményeik távol tartják őket a kereskedelmi hálózattól. Ha mégis megengedhetik maguknak a cégjelzést, a nevük és a hírük csak szájról szájra terjed. Legtöbbnyire tehát abból élnek, hogy állást vállalnak a konfekcióiparban, jelmezt terveznek a színházak vagy a televízió számára, vagy tanítanak az Iparművészeti Főiskolán. Csak ritkán és drágán jutnak jó minőségű textiliákhoz. És végül: tilos az egyéni export. Csak a Magyar Divatintézet állíthat ki exportengedélyt a bemutatott modellekre. Egy újromantikus A fiatal, szenvedélyes, individualista divattervezők nemigen találkoznak egymással, és alig ismerik egymást. Miért választották ezt a hivatást? Sárváry Katalin, a korszerűsített népviselet specialistája, egészen Indiáig megy gyapjúszövetért és nyersselyemért, azután, munkaidőn túl, gazdagon megmintázza. Király Tamás, a banda leggazdagabb fantáziájú tagja, bár utazgat, mint kollégái legtöbbje, hogy jelen legyen a külföldi divatbemutatókon, csak Budapesten érzi jól magát: „Sehol másutt nem tudnék dolgozni. Itt a semmiből alkotok, hiszen nincs se piac, se pénz, de engem pontosan ez ösztönöz. Nem engedem magam befolyásolni. Párizs vagy Róma uralmának vége. Legfeljebb Anglia vagy Japán felé tekingetek." Király Tamás erőteljes és meghatározhatatlan „szereléseiben" az alsószoknyák sálak gyanánt, a nyakkendők brossok gyanánt szolgálnak; a napozókból szoknyák lesznek, és a nadrágszárak hirtelen átváltoznak egy képzeletbeli birodalom ultrabuggyos ingujjaivá. A parkettán összerakós türelemjáték, még darabokban, foszforeszkáló selymek, tarka plasztikfodrok, narancshálók, piros ragasztószalagból kötött csokrok és hajszalagok szerteszét. Tamás improvizál; csak a pillanatban hisz, amelyet a következő pillanat meghazudtol. Éjfélkor vége a bemutatónak, a gombostűk kihullanak, minden szertefoszlik, mint Hamupipőke álma. Nem marad más, mint rongyok összevisszasága, amelyekből holnap más logikát csal ki. A magyar divattervezőknek nincs átadandó „üzenetük", politikáról nem beszélnek. Annak megszállottjai, hogy az öltözködést felemeljék az őt megillető rangra, és vele együtt talán az egyént is. Ágai Edit, volt mérnök otthagyta a gyárat a csipke kedvéért; „újromantikusnak" mondja magát: bohócjelmezek, lovagi köpenyek, lilás-vörös cicoma. „Meg akarom állítani a gépeket és újra mozgásba lendíteni a szívet. Hogy az emberek úgy öltözködjenek, ahogy szeretnének, hogy merjék viselni érzelmeiket." Hogy kollekcióját bemutassa, néhány hónappal ezelőtt megrendezte a Novotel-szállóban az első, tehát korszakalkotó, privát divatbemutatót. ,,Mi nem az utca embere számára dolgozunk. A hozzánk hasonlókat öltöztetjük, akik úgy élnek és úgy gondolkodnak, mint mi: a művészeket, az éjszakai életet élőket. A mi kreációinkban még sokáig senki nem fog nappal kimerészkedni az utcára" — mondja Edit. A magyar alkotók jól viselik marginális voltukat; az országban, ahol tolerálják az álláshalmozást, alkotó tevékenységük lehetővé teszi, hogy ne érezzék meg a hónapvégeket; eladási áraik 3000 és 10 000 forint között mozognak. Továbbá biztosítja számukra a hozzájuk hasonlók elismerését, tehetségük kétségtelen jeleként. Erről tanúskodnak például az avantgard fesztiválokra szóló rendszeres meghívások az NSZK-ba és Párizsba, ahová Király Tamás „építészként" utazik. Egyénieskedés ez is, vagy azt a tényt tükrözi, hogy Magyarországon a divat még nem fontos intézmény? (LE MODE) 21