Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Bécs polgármestere

— Nem elhanyagolható része. A bécsi polgár nemcsak „gemütlich", hanem rendkívül érzékeny demokrata, aki kérdéseire világos választ és értelmes intézkedést vár. Aki nem éri be ígérgetéssel, aki számon is kér, és nagy becsben tartja voksát. — És a polgármester megítélése szerint most mi ez az érdek? — Nagyon sok azonosságot és kevés különbséget fedez majd föl a válaszomban, ami Budapest és Bécs dolgait illeti. És ez nemcsak történelmünk, múltunk, hagyományaink nyomán kialakult közelségünkből, szomszédságunkból fakad. Csaknem minden nagyvárosnak, fővárosnak ilyesfajta küzdelmeket kell megvívnia. Még néhány évtizeddel ezelőtt is azt hihettük, hogy a világ kimeríthetetlenül gazdag. Ki gondolt a bőven buzgó, tiszta vízzel, a körülöttünk burjánzó hatalmas erdőségekkel, kit érdekelt a zaj, a korom, az energia?! Azt hittük, hogy a föld körülöttünk mesebeli terülj asztalkám. És olyan hirtelen kellett rádöbbennünk a mindennek ellentmondó valóságra, hogy az máig kiheverhetetlen megrázkódtatást okozott. Bécsben nem meglepő, ha valakiért légzési zavarok miatt szirénázva érkezik a mentő. Horribilis pénzeket emészt föl, ha ihatónak akarjuk megőrizni vizeinket. Ha csak egyetlen napon látná, milyen fantasztikus mennyiségű szemetet kell elhordani az utcákról, megdöbbenne. És ennek ellenére a rendszerető, tiszta bécsieket méltán zavarja a piszok. Szerintem átgondolt, logikus, tudományos módszerekkel alakítottuk ki a közlekedést. Ennek ellenére nyomasztó, olykor elviselhetetlen a rendszeres forgalmi dugó, a toporgás még a négysávos, egyirányú Ringen is. Nyilván semmi újat nem mondok ezzel önöknek. Aztán. Könnyű fölfedezni, meg is tették sokan, az azonosságot a Kärntner Strasse és a Váci utca, a Mariahilfer Strasse és a Rákóczi út, a Stephansdom és a Mátyás templom között. De számomra fájó különbség a helyreállítás, tatarozás, a tömbrehabilitáció Budapest javára szóló összehasonlítása. — Ezt büszkeséggel, de némi meglepődéssel hallom. Nálunk se szeri, se száma a városépítészettel kapcsolatos, úgy tűnik, jogos kritikáknak. — Néhányszor már jártam az önök gyönyörű fővárosában. De természetesen nem ismerhetem olyan alapossággal a gondjaikat, mint a helybeliek. Csak azt tudom, mert legutóbb Szépvölgyi úr meghívásának eleget téve a VII. kerületet vehettem alaposabban szemügyre, hogy szívesen adaptálnám azt a módszert, ahogyan ezt csinálják. Hogy képesek egy teljes utcát rendbe tenni, a lakókkal elfogadtatni a kényelmetlenséget, ami az ilyesmivel jár. Tudom, persze, és ez a két társadalmi rendszer különbségéből adódik, önöknek nem kell minden egyes háztulajdonost, helyiséget bérlő lakost vagy céget meggyőzniük a város érdekeiről, nem kell — legalább is olyan módon, mint nekünk — megalkuvással, egyezkedéssel olyan közös nevezőre jutniuk minden egyes érintettel, hogy elfogadják a terveket, a határidőket, a kártalanítást. És persze azt is, hogy a mi városi tanácsunk másképpen gazdálkodik, mint az önöké. De mindezt egybevéve is irigykedem. Bécsben a két világháborút követő időszakban gyakorlatilag ingyen volt a lakás. Olyan minimálisak voltak a bérek, hogy bárki könnyedén megfizethette azt. Nem volt lakáshiány, a családok költségvetésében nem is szerepelt ilyen tétel. De mert a világ, a gazdasági helyzet változott, tarthatatlanná lett ez a helyzet. Valósággal sokkolta a bécsieket, amikor néhány esztendő alatt radikális, mondhatnám, drasztikus emelésekre került a sor. Ez az ország az ötvenes évek után prosperálni kezdett. Az emberek egyre többet kerestek, jobban éltek, volt pénzük bőven. Vettek autót, második autót, harmadik autót. Vettek színes televíziót, mosogatógépet, s közben fillérekért laktak. Amikor ezen változtatni kellett, amikor a leromlott és szűknek bizonyult főváros építését és újjáépítését nem lehetett tovább halogatni, s ehhez mindenkinek sokkal mélyebben kellett a zsebébe nyúlnia — enyhén szólva, nem volt osztatlan a megértés. Mára utolértük a lakbérekben, lakásárakban környezetünk értékeit. Sőt. Bizonyos értelemben mégis szerencsénk volt. Úgy is fogalmazhatnám, az előnytelen gazdasági periódus később előnnyé változott. Amikor az ötvenes évek építészetében eluralkodott egyfajta kényszerű funkcionalizmus, és nyakra-főre létesítették a jellegtelen beton lakótelepeket, nagy, sivár formákat, gyorsan fölhúzták a vékony falakat, nálunk erre gazdasági okokból csak alig-alig volt mód. Más szóval, megspóroltuk az alvó városnegyedek számtalan városképet csúfító, szociológiai traumát okozó, lélektani tüneteket kiváltó „eredményeit". Viszonylag kevés Bécsben a szabványos lakótelep, és 17