Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Szecesszió A Magyar Nemzeti Galériában Lélek és forma (Magyar művészet 1986—1914) címmel megrendezett nagyszabású kiállításról — ugyanebben a számunkban közlünk róla ismertetést P. Szabó Ernő tollából — olvasóink több megjegyzéssel kerestek meg bennünket. Ezek a jelzések, még ha kritikus hangvételűek is, azt bizonyítják, hogy a kiállítás hatása nagyobb a megszokottnál, sikerült felébreszteni a társadalom egészének az érdeklődését, és a látogatók nem kis hányada a kor légköre és művészete iránti fogékonysággal járja végig a termeket, és alkot véleményt a látottakról. Örvendetes tehát, hogy a kiállítás elérte célját, a keretek „kitágultak", vagyis nem helyezték rámába a múltat, hanem a történelmi, társadalmi és művészeti folyamatot úgy érzékeljük a látottak nyomán, hogy egyúttal rátalálunk az összekötő kapcsokra is. A kiállítás megrendezéséhez — elsősorban műtárgyak kölcsönzésével — Budapest Főváros Tanácsának Levéltárától a Szent László Plébániáig és a Vas utcai Általános Iskoláig harmincöt intézmény adott segítséget, negyvenhat szakember vett részt az előkészítésben. A kiállítást tervezte: Gerle János és Kovács Attila. A kiállítást rendezte: Éri Gyöngyi és O. Jobbágyi Zsuzsa. Morgó — Margó DR. T. /. budapesti olvasónk többek közt a következőket teszi szóvá: „Kiállításokon járva gyakran bosszantanak a gondatlanul készült feliratok, elírások a művész nevében, a mű címében vagy egyszerű helyesírási hibák. A Nemzeti Galéria „Lélek és forma" című kiállításának egyik helyisége például Kós Károly SZTÁNA-I házát idézi fel. Pedig ezt soha, semmiféle helyesírási szabályzat szerint sem szabad másként írni, mint sztánai. Egy emlékműpályázatra benyújtott szoborterv alkotója az aláírás szerint Morgó E., ugyanakkor a kiállított fényképen világosan olvasható az ismert név: Margó E. (Margó Ede — 1872-1946 — többek között Dankó Pista szegedi szobrának az alkotója, ő készítette az aradi és a debreceni Kossuth-szobrot is, dolgozott a Millenniumi emlékmű két szobrán — A szerk.) Tudjuk, ezeket a feliratokat nem a kiállítások rendezői, nem a múzeumok dolgozói készítik, hanem ezzel a feladattal megbízott grafikusok. De a kiállítások rendezői, a múzeumok dolgozói közül valakinek vállalnia kellene a feliratok helyességének ellenőrzését. Nem mindig teszi a szeplő az arcot érdekessé, sokszor inkább lerontja, megbontja a kedvező összhatást. Itt is ez a helyzet." Genius loci Ugyancsak Budapestről kaptuk T. K.-né levelét, melyben néhány benyomásáról mondja el véleményét. „...Impozáns, megragadó a kiállítás, számos, eddig ismeretlen értéket mutat be, rávi-A volt Török bankház homlokzati részlete lágít egy — tőlünk nem is olyan messze eső — forrongó korszakra, mely befolyásolta, formálta mai szemléletmódunkat, ízlésünket is. Tudom, az ízlések különbözők, mégis engedtessék meg, hogy elmondjam a magam benyomásait. Kritizálok tehát, de kritikám, az apró bosszúságok nem rontják le az előzőkben a kiállítás egészéről leírt elismerő véleményemet. Kezdjük az elején. Minden intézménynek, különösen a berendezésével, helyével, szerepével, művészi értékeivel központi helyet elfoglaló Nemzeti Galériának szelleme van. Ez az ún. genius loci, melyet sok minden alakít, befolyásol — nem mindig pozitív irányba. Ezért mutatok rá néhány jelenségre, nehogy ezek felerősödve negatív irányba tolják a Galéria szelleméről kialakult véleményt. Amint sorban álltam a pénztár előtt, hallottam, mint vitatkozik egy anya a jegyváltáskor. Hiába akarta személyi igazolványával igazolni, hogy gyermeke tanuló, nem fogadták el, kénytelen volt megváltani a tizenkét éves kislányának is a 25 forintos belépőt. (Nesze neked, miért jössz gyermekeddel!) Ugyanis a kislány nem hozta magával a tanulói igazolványát. Nem tetszik ez a merkantil szemlélet. Az sem, hogy — nyilván pénzszerzési okból — a szombati ingyenes látogatást szerdára tették át. (A Lélek és formára azonban nem lehet ingyen bemenni.) Vegyük tudomásul, hogy a kultúrára központi pénzből kell áldozni. Megtérülő áldozat ez. A mai viszonyok közt nem lehet a látogatás ingyenes, ezt megértem. De a Galéria garasoskodása visszatetsző, szinte nevetséges. A feljáratnál egy zordon férfiú rám mordult, hogy a kabátomat — háromnegyedes dzsekiféle volt rajtam — nehogy le merjem vetni. (Nem tettem a ruhatárba, mivel oly tumultus volt ott.) A továbbiakban sem találtam túl udvariasnak a felügyelő férfiakat. Egy nő elszakadt a csoportjától, azzal védekezett, nem látott mindent — szinte úgy toloncolta két felügyelő a „fegyelmezetlent" vissza a csoporthoz. Egyébként nem egyértelmű, hol kezdődik a kiállítás, sokan a végéről indulnak emiatt. Miért nem adnak ki szép képeslapokat a kiállítás nagyszerű anyagából? Ez Magyarországon megoldhatatlan feladat? Szívesen venné a közönség. A 220 forintos katalógus már drága, és nem helyettesíti a képeslapot. Örömmel tapasztaltam, hogy Lechner Ödön, Lajta Béla mellett az erre nagyon is érdemes Medgyaszay István is súlyának megfelelően szerepel a kiállításon. Kós Károly viszont csak igen méltatlanul egy sötét lyukat kapott, még ha stilizált is ez a lyuk. És hol van Hegedűs Ármin? A katalógus névsorában nem szerepel, csak egy kép mellett, a híres volt Török bankház képén, melyet a kiállításon nem találtam, csak a katalógusban. A Gellért Szálló szerepel a katalógusban — a kiállításon nem, talán mert 1914 után épült —, de csak Böhm Henrik neve alatt, a társak, így Hegedűs, nincsenek megemlítve." A stílus Nem íróeszköz, nem kizárólag esztétikai kategória, hanem több annál: emberi magatartást is magába foglal. Ezt azért említjük, mert levélírónkhoz hasonlóan mi is képet alkothattunk a Galéria felügyelőinek — a férfiakról van szó — magatartásáról, stílusáról. Nos, ez a közértesek türelmetlen, riasztó „tessék kérni"-je és a régi laktanyaudvarok bakakáplárjainak nem éppen a kultúra csarnokába illő modora közt foglal helyet. Tudjuk, az értékek védelme igen fontos, a fegyelem is, de egyik sincs összefüggésben a modortalansággal. Udvariasságra igen nehéz nevelni felnőtt embereket. De talán nem reménytelen. Magunk sem értjük, miért nem lehet néhány kiváló és kevésbé ismert alkotásról jó minőségű levelezőlapot kiadni. Hiszen még aki többé-kevésbé járatos is e kor művészetében, az is meghökkenve áll meg olyan értékek előtt, mint Batthyány Gyula kiállított alkotása (Törökösen) vagy Remsey Jenő Önarcképe. Ahogy Sinkó Katalin írja tanulmányában: ,, A millenniumi kiállítás ...nemcsak az ünnepi pillanat múlékony petárdáit villantotta fel, hanem a polgári világ újabb, józanabb képeit is, melyek előtt meglepetten állhatnak meg az ünneplő látogatók..." És hosszú az időt álló művek és művészek listája, Lechnertől Kós Károlyig, Ferenczytől Csontváryig — és közben és túl még hányan — sorolhatnánk az arra érdemeseket. Ády kora ez, a megkésettség tudatától űzve a forradalom felé rohanó korszak, ahogy Németh Lajos írja: „A kor a magyar kultúra egyik legizgalmasabb fejezete, hiszen nem kisebb volt a századelő magyar társadalmának a küldetése, mint a feudális értékrend szétzúzása, a magyar kultúrának a provincializmusból európai szintre emelése, azaz a modern Magyarország alapvetése." A kiállítás láttán mindezt érzékelhetjük. Már csak azért is érdemes fölballagni, netán „fölsiklózni" a Nemzeti Galériába. 48