Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Kelecsényi Gábor: A Corvinák sorsa

A Philostratos címlapja, XV. század Országos Széchényi Könyvtár ték Mátyás könyvtárának ismertető jegyeit. Híradásukra felébredt a nemzetben az öröm és a vágyakozás, ami a szultán, II. Abd AI Hamid — nálunk Abdul Hamid néven emlegették — megértésével találkozott. Amikor I. Ferenc József 1869-ben elutazott a Szuezi-csatorna megnyitására, fölkereste konstantinápolyi „kollégáját" is (Egyiptom Mohács előtt egy évtizeddel került az oszmán törökök kezére), aki ez alkalomból átadta neki a négy legdíszesebb corvinát. Sajnos, még szépen át is köttette. Ezeket a király a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. E becses ajándékot a szultán rövidesen még gazdagabbal tetézte. A budapesti Egyetemi Könyvtár 1877-ben tizennégy kötetet kapott — ebből 12 bizonyult corvinának — így hozzánk jutottak Isztambulból mindazok a kötetek, amelyeket a tudomány akkori állása szerint Mátyás király könyvtárából származónak tartottak. Talán egy századrésze annak, amit II. Szulejmán Mohács jogán elvitt. Századunkban is gyarapodott a hazakerült corvinák száma egy „örökösödési hideg háború" következtében. Amikor az első világháború számunkra tragikus vége visszahozta nemzeti önállóságunkat, a „válóper" során számos „vagyonmegosztási" ügyet is el kellett intéznünk Ausztriával. A császárság megszűntével az osztrák állam nemzeti vagyonnak nyilvánította a bécsi császári és királyi gyűjteményeket. E tényre Magyarország is rögtön felfigyelt. Az ügyben a magyar sajtó már 1919-ben széles körű mozgalmat indított, rámutatva, hogy az osztrák nemzeti vagyonnak nyilvánított gyűjteményekben sok érték a magyar korona jogcímén került, s az új körülmények között ezeknek mi lettünk a jogos tulajdonosai. Sok huzavona után végre 1932-ben aláírták a múzeumi és könyvtári állományok ügyében kötött velencei egyezményt. Ennek értelmében a nemzeti történet és művelődés szempontjából sok fontos emléket sikerült visszaszereznünk. Az Országos Széchényi Könyvtár főleg 37 nagybecsű kéziratnak örült. Ekkor került hozzánk Anonymus híres műve a honfoglaló magyarok tetteiről, a Képes Krónika, amely elől ezzel eltűnt a „Bécsi" jelző, és 16 corvina. Bár éppen a corvinák ügyében Bécs sokáig ellenkezett, mondván, hogy a kódexek nagy része Firenzében készült, ezek tehát nem tartoznak „a magyar szellemi tulajdon" tárgykörébe. Közel kétszáz kódexet tekinthetünk hiteles corvinának, köztük, sajnos, olyat is, ami szemünk láttára pusztult el a második világháború során. Mátyás budai várának két terméből a könyvek tucatnyi ország félszáz gyűjteményébe szóródtak szerteszét a világban, négy egészen az Egyesült Államokig sodródott. Harmincnégy gyűjtemény mindössze egy-egy példánnyal dicsekedhet. Számszerűleg a bécsi nemzeti könyvtár jár az élen 37, utána az Országos Széchényi Könyvtár következik 32 kódexszel, de mindent összevéve a meglévő corvinák negyedrésze sincs Magyarországon. Az Egyetemi Könyvtár 12 kódexén kívül egy-egy található még az MTA Könyvtárában, az esztergomi főegyházmegyei és a győri püspöki könyvtárban. Ez, bizony, mindössze 47 darab, elenyésző hányada Mátyás híres könyvtárának. Növekedésre nem is nagyon számíthatunk. Szinte kivétel nélkül közgyűjteményben találhatók, ezek pedig nem szívesen mondanak le állományuk értékes darabjairól. Amellett a nemzetközi tudományos közvélemény is ellenszenvvel fogadja a világhírű gyűjtemények megcsonkítására irányuló próbálkozásokat. Bizonyára sokakban felvetődött a kérdés, hogyan kerülhettek a corvinák a tengerentúlra? Ebben az ügyben a corvinák sorsát érdekesen illusztráló történettel szolgálhatunk. Századunk húszas éveiben a magyar művelődés jeles kutatója, Siklóssy László áthajózott Amerikába. A hosszadalmas utazás alatt unalmában egyszer az utaslistát is tanulmányozta, de álmában sem gondolt arra, hogy a Gabriel Wells nevű utas magyar ember. Ám a véletlen összehozta ezzel a jóízű palóc kiejtésű, balassagyarmati származású emberrel, akinek akkor már jónevű antikváriuma volt New Yorkban. Barátságot kötöttek, s egyszer csak — immár itthon — vastag ajánlott küldeményt hozott Siklóssynak a posta. A kísérőlevélből kiderült, hogy amerikai barátja egy corvinát küldött neki, adja át annak a közgyűjteménynek, amelyiket erre méltónak ítél. A becses, díszes naptárt tartalmazó kódexről a hazai vizsgálat kiderítette, hogy nem corvina. Wells azonban jóhiszeműen annak tartotta, helyet adva annak az általános hiedelemnek, hogy minden díszes kiállítású kódex — corvina. Annál is inkább, mivel bizonyos körülmények ezt erősítették. Egy, részben kivakart tulajdonosi bejegyzés arról árulkodott, flogy a kódexet Magyarországról vitték el 1686-ban, Buda visszafoglalásának évében. A díszítések képeiben pedig ott volt a csőrében gyűrűt tartó holló. Arról aztán kiderült, hogy seregélyt ábrázolt, amelynek csőrébe valaki egy gyűrűt pingált. (Hiába, becsük volt az antikvárpiacon a corvináknak!) Ez természetesen semmit sem vont le Wells ajándékozásának érdeméből, s rövidesen egy újabb szép kódexet is küldött, amelyet azonban már ő sem tartott corvinának. Ezért a kódexért egy berlini céggel előzőleg eredménytelenül tárgyalt a Magyar Nemzeti Múzeum, mert 37 000 pengőnek megfelelő, hihetetlenül magas árat kértek érte márkában. Wells megvette, és nekünk ajándékozta. Ennyi bőkezűség után nem csoda, ha egy valódi corvinát már új hazájának juttatott. Említettük, hogy gróf Teleki Sámuelnek sikerült Mátyás könyvtárának egyik kódexét Strassburgban megvásárolnia. O ugyan végrendeletében úgy intézkedett, hogy könyvtárának a család köréből kikerülő mindenkori gondnoka felelős a teljes állományért, s abból semmit sem szabad elidegeníteni. A két világháború között azonban az akkori Teleki-kurátor úgy döntött, hogy sok más értékes darabbal együtt e corvinából is pénzt csinál... Mondjuk azt, hogy e tettével a tengerentúlra is eljuttatta a corvinák hírét? Mindenesetre hozzájárult a jeles könyvtörténész, Fitz József fél évszázada leírt szavainak megerősítéséhez: „A külföldi művelt átlagközönség a régi magyar királyok közül rendszerint csak kettőnek nevét ismeri: Szent Istvánét, a királyság, és Mátyásét, a Corvina-könyvtár megalapítójáét." KELECSÉNYI GÁBOR 41