Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Ágoston Gábor: „A tudomány útmutató a haszonhoz és a boldogsághoz...”

például Arisztotelész műveit is meglelhette az érdeklődő. Az orvostudomány klasszikusai közül a híres római császárkori orvos, a pergamoni Galénusz (kb. 129—200) egyik művének fordítása is helyet kapott a gyűjteményben. A fentieken kívül poétikai, zenei, asztronómiai vagy földrajzi könyvre éppúgy bukkanhatott a könyvtárban böngésző diák, mint építészeti anira. A korabeli oszmán értelmiségi, akit sorsa ide, az isten háta mögé, Magyarországra vetett, a medresze-könyvtárak mellett kollégái magánkönyvtáraiból is kölcsönözhetett, ha unalmas óráit olvasással kívánta agyonütni. A budai török könyvtárak közül gazdagságával kiemelkedett c

Ali Cselebié. Hagyatékában 1587-ben 119 kézzel írott könyvet találtak a kincstár emberei. A kódexek arabul, perzsául és törökül íródtak, e három nyelv ismerete ugyanolyan elemi követelmény volt a muszlim tudományos világban, mint a nyugatiban a héberé, görögé és latiné. Első helyen a Koránt és Muhamed próféta életrajzait említették a hagyaték összeírói. Ezeket számos történeti tárgyú munka követte. A könyvek tetemes része perzsa nyelvű szépirodalmi mű volt, amelyeknek hősei Kelet jellegzetes figurái, jámbor szerzetesek és koldusruhába öltözött uralkodók. c

Ali Cselebi őszinte rajongója lehetett a költészetnek, erre utal a sok versgyűjtemény könyvtárában. Nem hiányoztak azok a munkák sem, amelyek az orvoslás, a kuruzslás, az álomfejtés, jövendőmondás, csillagászat birodalmába kalauzolták, vagy épp a sakkjáték rejtelmeibe veztették be az olvasót. A két világvallás és -kultúra ütközőpontján élt budai oszmán értelmiségi könyvtárában helyet kapott az Evangéliumi szentek élete című könyv, amely arra utal, hogy gazdája törekedett az ellenfél hitének megismerésére. (V. ö. MTA I. oszt. Közi. XV. köt. 1-2 o. 103-106. o.) c

Ali Cselebi példája nem tipikus. A hódoltsági muszlim hivatalnokok többségének „könyvtára" a Koránból s egy-két vallásos munkából állott. A muszlim jog bírái és őrei, a kádik főként jogtudományi műveket forgattak. A budai kádik képzettség és műveltség tekintetében nem maradtak el a birodalom más részein működő társaiktól, s gyermekeiknek is igyekeztek a legjobb iskoláztatást biztosítani. Uzun Báli Efendi, budai kádi fia az oszmán tudomány számon tartott művelőjévé vált, s méltán folytathatta a Tasköprülüzáde Ahmed által írott s a korszakra máig forrásértékű életrajzi lexikont, amit kortársairól, a III. Murád uralkodásának kezdetéig (1574) élt jelesebb tudósokról készített életrajzokkal egészített ki. AZ ISZLÁM RÉVETEG TEKINTETŰ ASZKÉTÁI A budai muszlimok vallásos és szellemi életének áttekintésekor nem feledkezhetünk meg az iszlám jámbor szerzetestestvéreiről, a dervisekről, akiket nem elégített ki az ortodox szunnita irányzat életfelfogása, és — miként a keresztény remeték tették korábban — durva darócba öltöztek, s a keleti városok zsibongólüktető forgatagától távol, csöndes rendházaikban, tekkéikben meghúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a lelki tökéletesedésre. Az iszlám világ ezen aszkéták igénytelen ruházatukról szufiknak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szufizmusnak szokás nevezni. Mind más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a teljes megsemmisülést, midőn a szufi eggyéolvad az egyedül tökéletes O-vel, az Istenséggel. Azt az utat vagy ösvényt, amelynek végén a szufi elérheti végcélját, s amelynek egyik legfontosabb stációja a meditáció, az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. A különféle misztikus irányzatokat, amelyeket az európaiak közönségesen csak dervisrendeknek hívnak, „a szufit az Istenséghez eljuttató út" arab nevéről az oszmánok taríkatnak nevezték. Az ismertebb dervisközösségek közül a bektásiaknak volt Budán messze földön híres rendházuk, a GUI baba kolostor. A bektásiak rendje az első jelentősebb oszmán-török taríkat volt, amely nevét alapítójáról, a 13. században élt Hadzsi Bektás Veliről kapta. Néki tulajdonítja az oszmán hagyomány az oly félelmetessé vált janicsárság létrehozását. Bár a 13. században élt szentéletű dervisnek vajmi kevés köze lehetett a jóval később, a 14. század második felében I. Murád szultán (1362—89) által felállított janicsársereghez, a bektásiak az oszmán korban mindvégig szoros kapcsolatban állottak a janicsárokkal, s e monda, ha másra nem is, az összetartozás tudatának erősítésére minden bizonnyal megfelelt. E szoros kapocs a magyarázata annak, hogy miért nevezte Evlia Cselebi „harcba menő jámbor emereknek" a budai Gül baba tekke derviseit. Magáról a budai rendházról így emlékezett meg: „A khorosz-kapun kívül Veli bég fürdője közelében, szőlővel borított halmon levő szép kolostor... Téli- és nyári terén különféle gyertyatartók, mécsek, lámpák, füstölők és rózsavíztartók vannak... (Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660—1664. 2. kiad. Bp., 1985. 284. o.) Egyes dervisrendek a nép vallásos és szellemi életére is kiváló hatást gyakoroltak, hisz a rend nős tagjai s a laikus testvérek, kiket Isten iránti szerelmükről muhibboknak neveztek, a nép között, városi és falusi házaikban éltek. Csak a közös vallási gyakorlatok idejére hagyták el otthonaikat, s látogatták meg a rendházat, nem kevés városlakó kíséretében. Az egyszerű emberek vonzódása a dervisközösségekhez nem lephet meg bennünket, hisz a különféle taríkátok számos olyan elemmel gazdagították az oszmánok vallásos életét, amelyekkel az ortodox szunnitizmus adós maradt. A muszlim istentisztelet végtelen puritánsága helyett a budai lankákon épített kolostorok dervisei zenével, tánccal egybekötött vallásos gyakorlatokat ajánlottak a hithű istenfélőknek. A kolostorok imatermeinek félhomálya, rózsavizek, különféle növényi nedvek és bódító füstök illata segítette a szertartás résztvevőit, hogy közelébb jussanak Allahhoz. A közös vallási gyakorlatok után rideg celláikba visszavonult szufik, magánosan vándorló, kámzsás dervisek versei nélkül szegényebb és csonkább maradt volna az iszlám misztikus költészet, Kelet egész szellemi kultúrája. Az oszmán irodalom is színtelenebb lenne, ha e távoli végvidék legalább mutatóba nem büszkélkedhetnék egy-egy jelesebb dervis-költővel. Nyughatatlan természete miatt az „Otthontalan" melléknevet kiérdemelt Hüszejn Sejh bajrámi rendi dervis élete nagy részét úton töltötte, sehol sem időzvén hosszabban, az írások mégis pesti származásúnak mondják e szentéletű szerzetest, mert itt született. Hüszejn Sejh több tanítványt nevelt vándorútjain, akik között éppúgy találhatunk költőket, mint hadvezéreket. Az 1625 decemberében elhunyt dervisre, aki örök álmát Isztambulban, egy mecset előcsarnokában alussza, kéziratos versei emlékeztetnek. Ugyancsak pesti származású volt egy másik költő, Hiszáli, akinek divánjait, perzsa nyelven írott versgyűjteményét s oszmán kötők műveiből összeállított antológiáját máig számon tartja a török irodalomtörténet. Hiszáli élete nagy részét hazánkban töltötte, s gyakorta ellátogathatott Gül baba sírjához. Talán egy ilyen alkalom ihlette e szentéletű bektási dervisről írott szép versét. 1652-ben hunyt el, teste magyar földben nyugszik. Minárék erkélyeiről dallamos ezánt zengő müezzinek, dzsámik és mecsetek színpompás imaszőnyegein kuporgó, fátyolos hangon Koránt recitáló éltes imámok, csillogó fekete szemű kisdiákoknak türelmesen magyarázó hodzsák, aranyozott betűkkel írott, díszes vallási műveket, jövőbe látó „tudós" könyveket lapozgató turbános hivatalnokok, az esti mécsek pislogó világánál Koránt másoló muszlimok, füstölők illatától elbódult, keringő dervisek, rideg kamráikban az öröklét világáról elmélkedő misztikusok, Allah iránti szerelmüket versben megéneklő réveteg tekintetű szufik, kávéházak dohányfüstjében elégedetlenül politizáló értelmiségiek, török végvárak bajvívóit buzdító tüzes szemű lantosköltők... megannyi szereplői egy rég letűnt világnak. Megszokott alakjai egy idegen kultúrának, egy más világlátásnak, mely az itteni talajban nem tudott gyökeret ereszteni, mert ez a föld egy régebben meghonosodott kultúrának volt hazája, s ez a hazai kultúra elszívott előle mindent, nem hagyván számára forrást, honnét amaz művelőit kaphatta volna. 38