Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Kiss Károly: Semmi ne jusson ebek harmincadjára

Semmi ne jusson ebek harmincadjára Tizenegy-nehány éve, amikor a tervezőasztalon és maketten elképzelt Óbuda már kezdett testet ölteni, a szürke, félig kész panelházak és toronydaruk tövében dolgozó régészek versenyre keltek az idővel, nemkülönben a gépesített építőipar iramával. Csupán hagyományos munkaeszközökkel, ásóval és spaknival dolgozhattak, olykor csak egy-két nap előnnyel haladva a cölöpverő gépek előtt, hogy mentsék, ami menthető. Mert Óbudán Magyarország legnagyobb összefüggő római kori településének emlékeit s a ráépült középkori város falmaradványait kellett föltárni. Elképesztően sok feszültséget és kapkodást okozott az állandó időzavar. Nem csoda hát, ha az új Óbuda születésekor sok minden veszendőbe ment. Magam láttam a Szentendrei út mentében a szétvert mozaikpadlós villák maradványait és a szarkofágtöredékek nyomait eltüntető gyors buzgalom igyekezetét. * Egyik délelőtt megkeresett ott dolgozó régész barátom, kérte, segítsek, mert különben pótolhatatlan értékek mennek veszendőbe. A Búvár utcában, az egykori jéggyár területén nagyméretű padlófűtéses, mozaikpadozatú villa került elő, s csupán 48 óra állt rendelkezésére, hogy kiássa és dokumentálja, tehát lefotóztassa, majd rajzokat készítsen a nagyszerű leletről. A távfűtési rendszer egyik elosztópontját szánták arra a helyre. Akár végez, akár nem, három nap múltán odajönnek a gépek, s úgy szétverik a mozaikpadlós villát, hogy kő kövön nem marad belőle. Mit tehettem? írtam egy rövid glosszát a mozaikpadlós villa megmentése érdekében, s dörgedelmes panaszom másnap megjelent a Magyar Nemzetben. Nem számítottam látványos eredményre, tudtam, nem lesz valami meggyőző hatása, a helyszínen járva magam hallhattam a véreres szemű FŐBER-ember megjegyzéseit: „Minek ugrálnak, minek irkafirkálnak ezekről a szemét kövekről! Holnap úgyis elmegy a francba az egész." Igazán nem kivagyiságból, inkább a szakma és a mundér becsületéért, fölhívtam barátomat és pályatársamat, aki akkor a TV-híradó szerkesztőjeként tevékenykedett. Este már ország-világ láthatta, hogy Óbudán újabb merénylet készül az antikvitások ellen. Másnap korán reggel a Fővárosi Tanács V.B. elnöke a helyszínre ment, hogy meggyőződjék a riport állításáról. Szakemberek is elkísérték. Rövid tanácskozás után döntés született: arrébb kell helyezni a távfűtőelosztót. Mellesleg szólva, ez a módosítás egyúttal lényegesen olcsóbb és leleményesebb megoldásnak bizonyult. És a római villa maradványai is megmenekültek az eldózerolástól. Teljes föltárásra és műemléki helyreállításra vár — egyelőre a föld alatt. Hírlapírói tapasztalatom és az óbudai régészeti emlékekért vívott csatáim alapján tanúsíthatom, hogy a közvéleményt formáló sajtónyilvánosság bíráló észrevételeit mindig szívesen fogadták a főváros vezetői. Egyetlen kérdésben, az Óbudán előkerült páratlan tetrapylon ügyében voltam csak vesztes. Jelen voltam, amikor a budavári ásatáson előkerült szenzációs gótikus lelet föltárását megtekintették a városatyák. Nemcsak szoborkiállítást, de a régészeti kutatás munkálatait is meglátogatták, s hiába volt később a sok-sok gáncsoskodó áltudományos fondorlat: Zolnay László kutatómunkája különleges védelmet kapott a főváros vezetőitől. * A budapesti műemlékek sorsáért aggódó megnyilatkozásokat figyelve egyik szemünk sír, a másik nevet. Sajnáljuk, hogy a világvárost kialakító folyamatokból — szinte Pest-Buda egyesítése óta — valahogy mindig hiányzott az okos, előretekintő szemlélet. A Budapest településfolytonosságát jelentő emlékkel olykor eléggé mostohán bánt a hajdani várospolitika. Ismerve a mai városvezetés szemléletét, elképzelhetetlen, hogy például az egykor még újjáépíthető, Hild tervezte Lloyd-palota falait vagy a hajdani Európa-szálló maradványait éppen a városrendezés nevében juttatnák pusztulásra. Óbuda múltjával, agyagos talajba süppedt történelmével is óvatosabban bánna a jelenlegi városrendezés és tervezés. Az itt megmaradt településfolytonosság elpusztítását ma már nehezen lehet csupán vétkes könnyelműségnek nevezni. Napjainkban sokan hadakoznak a közelmúlt ittmaradt építészeti emlékeiért, az eklektika vagy a szecesszió budapesti rekvizitumait különös buzgalommal óvják — nagyon helyesen —, holott alig húsz esztendővel ezelőtt még viszolyogva szóltak róluk talán azok is, akik most aggodalmasan számon tartják a korszak minden megmaradt jeles és jelentéktelen cifraságát. Nem kevés szerepe van ebben a századelő és -forduló ízlésvilága iránti nosztalgiának; pedig a bennük megnyilatkozó életérzés most, e század utolsó negyedében — előttem mindenképpen — távolabbinak tetszik, mint a középkor világa. Városunk múltjához tartoznak, persze, a szecesszió kései hírmondói, sőt, még a cikornyás neobarokk Magyarország itt maradt, nagyképű és hazug emlékeit is vállaljuk, ám érdemes lenne végre szóba hozni, hogy csupán a közelmúlt idők öröksége jelenti-e elsőrendűen a megőrzésre érdemes múlt emlékeit? Vajon befejezettnek tekinthető-e például a budai Vár föltárása? Zolnay László halálával, sajnos, félbemaradt e nagyvonalú, sok részletkérdést tisztázó ásatás, amelynek immár logikus folyatása lenne a műemlékvédelmi törődés. A mostani anyagi lehetőségek határai eléggé szűkösek, egyébként mindig szűkösek voltak. Ugyanakkor nemcsak a közvélemény, de az ésszerű gazdaságosság is sürgeti, hogy a műemlékek vagy a műemlék jellegű épületek megőrzése érdekében mind nagyobb áldozatokat hozzon a főváros. Ugyancsak ide sorakoznak szerényen például az egykor Budapest peremfalvainak számító települések népi építészeti emlékei. A minap jelent meg a Műemlékvédelem című folyóiratban Kaiser Anna Falukép a fővárosban című kitűnő írása. Arról szól, hogy miként él tovább Békásmegyeren a csaknem véletlenül megmaradt falusias jellegű épületegyüttes a helyi építészeti értékek hírmondójaként, különleges és szép föladatokat kínálva a műemlékvédelemnek és a városrendezésnek. Óbudán is adódott volna alkalom, hogy a hajdani Braunhaxlerek kettős életmódjáról tanúskodó házakból megmentsünk egy-egy szép és értékes épületegyüttest, amelyek némileg enyhítették volna a panelházak fantáziátlan unalmát, de az elképzelt rezervátumnak, „magyar Grinzingnek" vélt kiskocsmás ábránd mellett nem sok esélye volt az ilyen és hasonló elgondolásoknak. Napjainkban nagyobb törődést érdemelnének a barokk kor maradék emlékei, amelyek egyelőre csak templom formájukban élveznek érdemleges oltalmat. A Budai Hegyvidék vagy Óbuda barokk szobrai, például a jeles Bebó Károly kompozíciói szinte feltárásra és újrafaragásra várnak. Fölsorolni is lehetetlen, hogy az őskortól a történelemmé jegecesedett közelmúltig hányféle örökséget hagytak itt eleink. Megőrzésük és becsülésük nemcsak a Budapesten élő városlakók dolga, ezt követelik az országos társadalmi érdekek is. Hogy semmi ne jusson ebek harmincadjára. KISS KÁROLY 26