Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Seregi László: A tél mindig rosszkor érkezik

A TÉL MINDIG ROSSZKOR ÉRKEZIK Nekem már akkor gyanús volt a Fővárosi Közterület­fenntartó Vállalat sok sikert megért kollektívája, amikor a címemre küldött meghívóban még véletlenül sem szerepel­tette a felkészülés szócskát. (Márpedig akkoriban a naptár október végét mutatta, s megszokhattuk, hogy e tájban rendre megjelennek a különféle közlemények arról, hogy a vállalat, mint mindig, most is felkészül a télre, s ha Tél tá­bornok nem lesz túlontúl elszánt hangulatában, tán meg­szán bennünket, s módot ad rá, hogy gond nélkül elérjük a munkahelyünket, a gyerek óvodáját, a nagymama szociá­lis otthonát.) Csak azt jelezték, hogy a vállalat vezetó'i készségesen elmesélik, miként vágnak neki a nyakunkon lévő zimankónak és jégfagyoknak, s ha arra is kíváncsi lennék, mit jelent e nagy múltú cégnél úgynevezett téli munkarendben dolgozni, hát ennek sem lehet semmi aka­dálya. Minek szépíteném, egy kicsit lehangolt ez az újfajta szóhasználat, mert máshoz szoktunk hozzá; egy ember­ként vártuk az egységes szemléletet és a kellően megalapo­zottnak tűnő vállalati derűlátást sugalló tudósításokat, er­re csalódnunk kell. 61. oldalon fejeződik be. De nekünk ki adhatja ki, jelölheti be teljes nyugalom­mal a holnapi leckét? — kérdezi szinte önmagától a vezérigazgató-helyettes, és kiszámítható fordulattal a meteorológiai előrejelzések megbízhatóságának elemzé­sére tér át. Óvatosan kerüli a minősítő jel­zőket, hiába, ott is érzékeny, munkájukra büszke emberek ténykednek, különben is: kinek jó az, ha terméketlen vitába bonyo­lódnak, attól még nem változik semmi, állapodunk meg a téma boncolgatásának határpontjaiban. Ami már csak azért sem túl nagy áldozat, mert közterületeink sze­rint végső soron hazánk éghajlata körül fedezhetők fel a bajok gyökerei. Mérsé­kelt égövben élünk, a változékonyság, a kiszámíthatatlanság kell legyen a tervezés alapja, de ez megint csak hosszabb ma­gyarázatot és felkészültebb szakmai appa­rátust igényelne. Maradjunk annyiban, hogy amikor sokan azt vetik a szemünk­re, hogy bezzeg a svédek meg a finnek té­len is vidáman száguldoznak kocsijukkal a közutakon, mindössze arról feledkez­nek meg, hogy ott elég egyszer leesnie és megfagynia a hónak, azután nincs vele különösebb gond. Kialakul az úttestet bo­rító jégpáncél, s ez így is marad, amíg rá­juk nem köszönt az olvadás időszaka. Nálunk nem ilyen egyszerű a képlet. A hőmérséklet szélsőségek között ingado­zik. Éjjel fagy, délben meg a higanyszál eléri a nulla fokot. Az éppen csak megfa­gyott felület tüstént olvadásnak indul, alaposan próbára téve a gyalogosok és a sofőrök idegeit, ezúttal nem beszélve elté­rő színvonalú mozgáskultúrájukról. Ha mélyebben belegondolunk, mife­lénk mintha az utak állapota is szélsősé­gek között ingadozna. Ami egyesek véle­ménye szerint a sózás számlájára írható. Abban nincs vita, hogy valamiképp és va­lamivel fel kell szórni az utat, de hogy mi­ként és főleg: mivel, melyik anyaggal, eb­ben jókorák a nézetkülönbségek. A Bu­dapesti Műszaki Egyetem építőanyag­tanszékének munkatársai váltig állítják, hogy a konyhasónál nincs jobb és hatáso­sabb szer. Nem mintha nem tudnának még jobbat, hatásosabbat elképzelni, de jelenleg — mondják — be kell érnünk a nátriumkloriddal. A Kertészeti Egyetem képviselői a karbamidra esküsznek, noha tudják, hogy ennek az ára kereken tizen-Már a köztisztaságiak sem a régiek, vontam le az egyedül lehetséges tanulsá­got, s csupán a kötelező udvariasság okán kérdeztem meg Király Károlytól, a mű­szaki vezérigazgató-helyettestől, hogy mi történt előző jelentkezésük óta? A mindig őszinte vállalati vezető most sem teketóri­ázik, s elárulja, hogy gyakorlatilag már évek óta nem használják a felkészülés a télre című frazeológiai egységet, mert nem szeretik, ha tréfálkoznak velük. — Higgye el, nem azt érdemeltük, amit kaptunk! Sokkal jobban dolgozunk an­nál, mintsem csípős nyelvek céltáblái le­gyünk — mondja Király Károly, s hogy még kételyem se legyen, mire is gondol, tüstént markáns példát citál. — Ugye — kezdi —, ha Békésben lehullik a hó, s a falu népe nem jut kenyérhez meg tejhez, másnap, de legkésőbb harmadnap megje­lennek a helyszínen a rádiósok, majd né­mi fáziskéséssel a tévések, s csodálatos ké­pet vázolnak fel a helybeliek erőfeszítései­ről, azokról az emberekről, akik gyakorta éjt nappallá téve azon fáradoznak, hogy minden ismét a régi, a normális kerékvá­gásba kerüljön. Igen ám, de ha Budapes­ten leesik az első komolyabb hó, s a Közterület-fenntartó Vállalat gépei akár­csak egy órát is váratnak magukra, rög­tön következik a gunyoros számonkérés, a vállalati munka hatékonyságának meg­kérdőjelezése. Persze, nem ritkán, okkal, vetném közbe, lévén, hogy vagy fél évtize­dig külvárosi lakótelepen éltem, ahol a házunktól a HÉV-megállóig terjedő, alig egy kilométeres utat legfeljebb sítalpakon tudtuk kellő biztonsággal megközelíteni. Amiben nincs is semmi meglepő, rántja le szememről a tudatlanság hályogát Me­rényi Iván kommunális igazgató, mivel megfeledkeztem arról, hogy városrész és városrész, útszakasz és útszakasz között jókorák a különbségek. Készségesen bó­lintván e fejtegetésre, nyomban megtud­hattam, hogy a vállalat rangsorában első a tömegközlekedés, második a főútvonal, harmadik az Istenhegyi út, s ha mindezzel végeztek, jöhet a többi. A tömegközleke­dés helyezésével, hogy őszinte legyek, nincs gondom, voltaképp a főútvonalaké­val is egyetértek. Valamelyest aggályosko­dom viszont az Istenhegyi út miatt, de csak addig, míg ki nem derül, hogy 24 rosszul érzékelem az összefüggéseket; szó sincs itt háttérben munkáló erőviszonyok­ról, egész egyszerűen, ha figyelmen kívül hagyják az út sajátos földrajzi helyzetét, megbénítják az ottani forgalmat, az em­berek képtelenek kimozdulni otthonuk­ból. És ez senkinek nem áll érdekében. Meg aztán, folytatják a vezetők, egysé­geik oda vonulnak ki, ahonnan jelzést kapnak, hogy baj van, akadályok tornyo­sodnak a járművek előtt. A Közterület­fenntartó Vállalat központi ügyeletére pe­dig bárki betelefonálhat, azonnali segítsé­get kérve. Megint más lapra tartozik, hogy ki miért nem él a lehetőséggel. An­nál is inkább, mert a vállalat téli feladato­kat összegző, kétkötetes sillabuszában fehéren-feketén benne vannak a hívószá­mok, de még az ügyeletes főnökök neve és otthoni címe is. De ki jut hozzá ehhez a belső kiadványhoz? Ha jól emlékszem, egyik ismerősöm, amikor illetékest kere­sett, hogy bejelentse panaszát, csupán a sarki utcaseprőig jutott el, aki viszont el­határolta magát a közös felelősség viselé­sétől. Megszánva ismerősömet, végül megadta a benti központ számát, fel is tárcsázta, ahol viszont rögtön közölték vele, hogy semmi újat nem mondott ne­kik, pontosan tudják, hogy ott, azon a környéken akadozik a gyalogosforgalom. De nehogy azt higgye, fűzte hozzá az ügyeletes, hogy másutt nincsenek lega­lább akkora zökkenők, mint nálunk. Te­hát azt tetszik tanácsolni, hogy várjunk a sorunkra? — faggatózott tovább a szom­széd. Ám ettől fogva teljesen ellaposodott a beszélgetésük. Csupán annyiban jutot­tak azonos álláspontra, hogy, bizony, a vállalati erőfeszítések nyomán sok min­den változott, csak a tél jellege nem. Hát emiatt mondtam én magának az imént, hogy botorság volt azt hirdetni, hogy felkészültünk a télre — élénkül fel ismét Király Károly, nem tagadva, hogy a helytelen értelmezésben nem kis mérték­ben a sajtó a ludas. Józan ésszel mérlegel­ve: az ember nem tarthatja a markában a természetet, valamilyen mélységig megis­merheti ugyan, de annyira sosem, hogy biztosra mehessen. Csak a diák készülhet fel tisztességesen a holnapi tanórára, mert a pedagógus egyértelműen megmondta, hogy a lecke az 55. oldalon kezdődik, és a

Next

/
Thumbnails
Contents