Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Seregi László: A tél mindig rosszkor érkezik

A TÉL MINDIG ROSSZKOR ÉRKEZIK Nekem már akkor gyanús volt a Fővárosi Közterületfenntartó Vállalat sok sikert megért kollektívája, amikor a címemre küldött meghívóban még véletlenül sem szerepeltette a felkészülés szócskát. (Márpedig akkoriban a naptár október végét mutatta, s megszokhattuk, hogy e tájban rendre megjelennek a különféle közlemények arról, hogy a vállalat, mint mindig, most is felkészül a télre, s ha Tél tábornok nem lesz túlontúl elszánt hangulatában, tán megszán bennünket, s módot ad rá, hogy gond nélkül elérjük a munkahelyünket, a gyerek óvodáját, a nagymama szociális otthonát.) Csak azt jelezték, hogy a vállalat vezetó'i készségesen elmesélik, miként vágnak neki a nyakunkon lévő zimankónak és jégfagyoknak, s ha arra is kíváncsi lennék, mit jelent e nagy múltú cégnél úgynevezett téli munkarendben dolgozni, hát ennek sem lehet semmi akadálya. Minek szépíteném, egy kicsit lehangolt ez az újfajta szóhasználat, mert máshoz szoktunk hozzá; egy emberként vártuk az egységes szemléletet és a kellően megalapozottnak tűnő vállalati derűlátást sugalló tudósításokat, erre csalódnunk kell. 61. oldalon fejeződik be. De nekünk ki adhatja ki, jelölheti be teljes nyugalommal a holnapi leckét? — kérdezi szinte önmagától a vezérigazgató-helyettes, és kiszámítható fordulattal a meteorológiai előrejelzések megbízhatóságának elemzésére tér át. Óvatosan kerüli a minősítő jelzőket, hiába, ott is érzékeny, munkájukra büszke emberek ténykednek, különben is: kinek jó az, ha terméketlen vitába bonyolódnak, attól még nem változik semmi, állapodunk meg a téma boncolgatásának határpontjaiban. Ami már csak azért sem túl nagy áldozat, mert közterületeink szerint végső soron hazánk éghajlata körül fedezhetők fel a bajok gyökerei. Mérsékelt égövben élünk, a változékonyság, a kiszámíthatatlanság kell legyen a tervezés alapja, de ez megint csak hosszabb magyarázatot és felkészültebb szakmai apparátust igényelne. Maradjunk annyiban, hogy amikor sokan azt vetik a szemünkre, hogy bezzeg a svédek meg a finnek télen is vidáman száguldoznak kocsijukkal a közutakon, mindössze arról feledkeznek meg, hogy ott elég egyszer leesnie és megfagynia a hónak, azután nincs vele különösebb gond. Kialakul az úttestet borító jégpáncél, s ez így is marad, amíg rájuk nem köszönt az olvadás időszaka. Nálunk nem ilyen egyszerű a képlet. A hőmérséklet szélsőségek között ingadozik. Éjjel fagy, délben meg a higanyszál eléri a nulla fokot. Az éppen csak megfagyott felület tüstént olvadásnak indul, alaposan próbára téve a gyalogosok és a sofőrök idegeit, ezúttal nem beszélve eltérő színvonalú mozgáskultúrájukról. Ha mélyebben belegondolunk, mifelénk mintha az utak állapota is szélsőségek között ingadozna. Ami egyesek véleménye szerint a sózás számlájára írható. Abban nincs vita, hogy valamiképp és valamivel fel kell szórni az utat, de hogy miként és főleg: mivel, melyik anyaggal, ebben jókorák a nézetkülönbségek. A Budapesti Műszaki Egyetem építőanyagtanszékének munkatársai váltig állítják, hogy a konyhasónál nincs jobb és hatásosabb szer. Nem mintha nem tudnának még jobbat, hatásosabbat elképzelni, de jelenleg — mondják — be kell érnünk a nátriumkloriddal. A Kertészeti Egyetem képviselői a karbamidra esküsznek, noha tudják, hogy ennek az ára kereken tizen-Már a köztisztaságiak sem a régiek, vontam le az egyedül lehetséges tanulságot, s csupán a kötelező udvariasság okán kérdeztem meg Király Károlytól, a műszaki vezérigazgató-helyettestől, hogy mi történt előző jelentkezésük óta? A mindig őszinte vállalati vezető most sem teketóriázik, s elárulja, hogy gyakorlatilag már évek óta nem használják a felkészülés a télre című frazeológiai egységet, mert nem szeretik, ha tréfálkoznak velük. — Higgye el, nem azt érdemeltük, amit kaptunk! Sokkal jobban dolgozunk annál, mintsem csípős nyelvek céltáblái legyünk — mondja Király Károly, s hogy még kételyem se legyen, mire is gondol, tüstént markáns példát citál. — Ugye — kezdi —, ha Békésben lehullik a hó, s a falu népe nem jut kenyérhez meg tejhez, másnap, de legkésőbb harmadnap megjelennek a helyszínen a rádiósok, majd némi fáziskéséssel a tévések, s csodálatos képet vázolnak fel a helybeliek erőfeszítéseiről, azokról az emberekről, akik gyakorta éjt nappallá téve azon fáradoznak, hogy minden ismét a régi, a normális kerékvágásba kerüljön. Igen ám, de ha Budapesten leesik az első komolyabb hó, s a Közterület-fenntartó Vállalat gépei akárcsak egy órát is váratnak magukra, rögtön következik a gunyoros számonkérés, a vállalati munka hatékonyságának megkérdőjelezése. Persze, nem ritkán, okkal, vetném közbe, lévén, hogy vagy fél évtizedig külvárosi lakótelepen éltem, ahol a házunktól a HÉV-megállóig terjedő, alig egy kilométeres utat legfeljebb sítalpakon tudtuk kellő biztonsággal megközelíteni. Amiben nincs is semmi meglepő, rántja le szememről a tudatlanság hályogát Merényi Iván kommunális igazgató, mivel megfeledkeztem arról, hogy városrész és városrész, útszakasz és útszakasz között jókorák a különbségek. Készségesen bólintván e fejtegetésre, nyomban megtudhattam, hogy a vállalat rangsorában első a tömegközlekedés, második a főútvonal, harmadik az Istenhegyi út, s ha mindezzel végeztek, jöhet a többi. A tömegközlekedés helyezésével, hogy őszinte legyek, nincs gondom, voltaképp a főútvonalakéval is egyetértek. Valamelyest aggályoskodom viszont az Istenhegyi út miatt, de csak addig, míg ki nem derül, hogy 24 rosszul érzékelem az összefüggéseket; szó sincs itt háttérben munkáló erőviszonyokról, egész egyszerűen, ha figyelmen kívül hagyják az út sajátos földrajzi helyzetét, megbénítják az ottani forgalmat, az emberek képtelenek kimozdulni otthonukból. És ez senkinek nem áll érdekében. Meg aztán, folytatják a vezetők, egységeik oda vonulnak ki, ahonnan jelzést kapnak, hogy baj van, akadályok tornyosodnak a járművek előtt. A Közterületfenntartó Vállalat központi ügyeletére pedig bárki betelefonálhat, azonnali segítséget kérve. Megint más lapra tartozik, hogy ki miért nem él a lehetőséggel. Annál is inkább, mert a vállalat téli feladatokat összegző, kétkötetes sillabuszában fehéren-feketén benne vannak a hívószámok, de még az ügyeletes főnökök neve és otthoni címe is. De ki jut hozzá ehhez a belső kiadványhoz? Ha jól emlékszem, egyik ismerősöm, amikor illetékest keresett, hogy bejelentse panaszát, csupán a sarki utcaseprőig jutott el, aki viszont elhatárolta magát a közös felelősség viselésétől. Megszánva ismerősömet, végül megadta a benti központ számát, fel is tárcsázta, ahol viszont rögtön közölték vele, hogy semmi újat nem mondott nekik, pontosan tudják, hogy ott, azon a környéken akadozik a gyalogosforgalom. De nehogy azt higgye, fűzte hozzá az ügyeletes, hogy másutt nincsenek legalább akkora zökkenők, mint nálunk. Tehát azt tetszik tanácsolni, hogy várjunk a sorunkra? — faggatózott tovább a szomszéd. Ám ettől fogva teljesen ellaposodott a beszélgetésük. Csupán annyiban jutottak azonos álláspontra, hogy, bizony, a vállalati erőfeszítések nyomán sok minden változott, csak a tél jellege nem. Hát emiatt mondtam én magának az imént, hogy botorság volt azt hirdetni, hogy felkészültünk a télre — élénkül fel ismét Király Károly, nem tagadva, hogy a helytelen értelmezésben nem kis mértékben a sajtó a ludas. Józan ésszel mérlegelve: az ember nem tarthatja a markában a természetet, valamilyen mélységig megismerheti ugyan, de annyira sosem, hogy biztosra mehessen. Csak a diák készülhet fel tisztességesen a holnapi tanórára, mert a pedagógus egyértelműen megmondta, hogy a lecke az 55. oldalon kezdődik, és a