Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - P. Szabó Ernő: Vándorok gyümölcse, étele

REJTETT KINCSEK Vándorok gyümölcse, étele — hirdeti a felirat a pesti Belvárosi plébániatemplom egyik szentségtartóján. Az oltáriszentségről, a megszentelt ostyáról beszél, s persze a hitről is, amely nélkül nem lehet sem élni, sem alkotni. Lehet-e újjáéleszteni, újrateremteni valamit? Márpedig ezen a tájon sosem csupán élni kellett, ahogyan más, szerencsés népek országában. Itt mindig újra kellett kezdeni valami fontosat. Sokszor csak a várost kellett újjáépíteni egy-egy tűzvész, árvíz, járvány után, néha, a tatárjárás, a török idők, a levert forradalmak után magát a hitet is, hogy érdemes újrakezdeni. Erről a hitről, a mindenek ellenére meglévő, megtartó erőről mi sem beszélhet meggyőzőbben, mint a Belvárosi plébániatemplom története, amelynek, ha úgy tetszik, felezőpontjába helyezhetjük az 1500-as évek elején készített két reneszánsz szentségházat. A legnagyszerűbb az, hogy amint a későbbi korok eseményeiről, a templom történetéről sem csak feljegyzések, hanem máig megmaradt épületrészletek beszélnek. Háromhajós, kéttornyú, román stílusú bazilikának épült a templom a 13. században. A 15. században gótikus csarnoktemplommá alakították át. A török időkben csak a szentélye maradt meg, egy darabig mecsetnek használták. A 18. században barokk hajót toldottak a megmaradt gótikus szentélyrészhez; a 19. század közepén üzletekkel építették körül. Némethy Lajos, aki megírta a templom történetét jó száz évvel ezelőtt, a többi között azt panaszolja, hogy a templombelső piszkos állapota közmondásos. Az azonban, amit a reneszánsz szentségtartókkal kapcsolatban megfogalmaz, így is érthetetlen: „Mindeddig e két remekmű, mely nemcsak a fővárosban, de hazánkban is egyetlen, még kellő méltánylásban nem részesült... az ország fővárosának kellő közepén, oly épületben, mely reggeltől estig nyitva áll, hogy ignoráltathattak mai nap, midőn a renaissance alakzatai a legnagyobb előszeretettel utánoztatnak..." A tudós pap sorai ma is figyelmeztetőek: miközben hagyományokat keresünk, gyakran éppen arra nem figyelünk, ami a legfontosabb lenne. Márpedig a két pastoforium valóban a templom legszebb dísze. Elkészültük idején valószínűleg nemcsak az istenhez, hanem a túlparthoz címzett üzenetként is számon tartották őket. Pest nyilván nem vetekedhetett a királyi Buda fényességével ebben az időben sem, de néhány évtizeddel korábban, annak köszönhetően, hogy virágzott a környékbeli mezőgazdaság, kereskedelem, ipar, komoly fejlődésnek indult. Lakosai főként magyarok, ipara fontosságára jellemző, hogy kilenc céhben 22 iparág képviselői tömörültek. 1494-ben Pest fizette a legtöbb adót. Városfalai, kapui néhány évtizeddel korábban, az ötvenes, hatvanas években épültek fe. Egyre fontosabbá vált az élet minősége, s egyre lényegesebbek az ezt kifejező külsőségek. Ezek egyik legfontosabb megnyilvánulási tere természetesen a templom. Egyre több céh alakít kegyes célú testvérületet — fraternitást —, az egyesületek külön oltárokat szeretnének a templomban fenntartani. Például a vargák 1444-ben, az íj, pajzs, szíj, nyíltok és nyereggyártók 1469-ben kérnek oltárt, majd a szabók, posztónyírók, 1482-ben pedig a kőfejtők és kőtörők. Bővíteni kell a templomot, tehát kápolnasor épül a déli oldalon; a templom lelkes — és nagylelkű papja, Nagyrévi András címzetes thermopylei püspök adományából elkezdik az egyik, majd Pest városa alapítványából a másik szentségház faragását. Miért kellett e célra külön építmény. A szárnyas oltárok korában az oltárszentség elhelyezésére nem volt hely az oltáron, így általában, a szentély falában, az odahelyezett építményben alakították ki a lezárható ajtajú szentségtartó fülkét. A régi, gótikus szentségtartó ebben az időben — ahogy Gerő László írja — romladozott, el kellett távolítani. Az új pastoforiumokkal nagyjából egy időben valószínűleg reneszánsz oltárt is kapott a templom — a kutatók szerint erre utalnak az északi toronyban talált töredékek, valamint azok a márványdarabok, amelyeket minden bizonnyal innen szállítottak át a mai Rudas fürdő területére. Ki alkothatta a két pastoforiumot? Divald Kornél szerint esetleg Traui János — Giovanni Dalmata —, aki korábban szobrászműhelyt vezetett Mátyás udvarában. Más kitűnő mesterek is dolgoztak Budán és Pesten, közvetítve az olasz reneszánsz eredményeit. Akárki is volt az alkotó, hallatlanul szép, arányos műveket hozott létre. Magasságuk valamivel több 6 méternél, vörös márvány középrészük mintegy másfél méter széles, két és fél méter magas. Nagyrévi András pastoforiumán, a fülke két oldalán egy-egy angyal látható gyertyatartóval, a másikon két imádkozó angyal van. Az előbbi oromzatában a szenvedő Krisztus angyalok között áll, a másodikéban a feltámadt Krisztus mellett kétoldalt egyes kutatók szerint Mária és Szent János, mások szerint esetleg — mint donátor — Pest város bírája és felesége. Mindkét szentségtartó tagolása, növényi motívumokból, griffekből, amforákból, angyalfejekből felépülő díszítése tökéletes egységet alkot, ahogyan igen szépen illeszkedik a vörös márvány maghoz a fehér, illetve világos színű mészkő keret. A szentségházakat eredetileg a templom szentélyében állították fel, később nem keveset vándoroltak a masszív, súlyos alkotások, egy múlt századi áthelyezéskor oromzatukat felcserélték. Mai helyükre 1940-ben kerültek. A fényviszonyok itt jók, a rálátás azonban nem az igazi, de így legalább közelről csodáihatók a részletek, kibetűzhetők a feliratok. Az egyik szentségházon a fél lábbal halon álló, hátranéző, csőrében virágot tartó darut ábrázoló címer fölött latin felirat: Tisztelendő András thermopylei püspök címére. A másikon: Pest szabad királyi város pecsétje, 1507. A szentségtartó fülke fölötti felirat azt mondja: Én vagyok az élet kenyere, ki az égből szállottam le. Amott a másik, részben már idézett felirat: íme az angyalok kenyere, vándorok gyümölcse, étele. P. SZABÓ ERNŐ 32