Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Seregi László: Ganz — Danubius 150

fát: versenytárgyaláson nyertük el a Nagy Londoni Tanács megbízását. Nem akármilyen szakmai múltú nemzetek képviselőit utasítottuk magunk mögé... — Sokat olvastam arról, hogy kevés jut a műszaki fejlesztésre, elavult a gépparkjuk, nem olyanok a munkakörülményeik, amelyek elbírnák a nemzetközi egybevetés próbáját. — Uram, csodálkozva fogja tapasztalni, hogy nálunk jobbak a körülmények, mint egyes angol kikötőkben és gyárakban. Volt alkalmam megfordulni néhány gyárukban, s nem kellett szégyenkeznem. Higgye el! Jártam olyan helyen, ahol épp a mi uszályainkat szerelték össze, s bizony nem nyerték meg a tetszésemet az ottani technikai feltételek. Nem merném kijelenteni, hogy mifelénk mindenütt minden rendben van, de abban biztos vagyok, hogy a kulcsfontosságú területeken sikerült megközelítenünk, néhol elérnünk a világszínvonalat. Nem dicsekvésképpen mondom, de a közelmúltban itt járt a norvég hajóépítési miniszter, megmutattuk neki üzemeinket, s módfelett elismerően nyilatkozott a látottakról. És nem azért, mert a berendezéseket ők szállították. Persze, akadnak egységeink, amelyekkel nincs mit büszkélkednünk, de elrejteni aligha tudjuk szépségflastrom alá, így hát inkább magunk megyünk a bírálatok elébe, készségesen belátván, hogy van még miben előrelépnünk. NAVIGARE NECESSE EST ,,A vállalat történetének legnagyobb beruházása 1978-ban kezdődött. A technológiai rekonstrukcióra mintegy 1,5 milliárd állami kölcsönt kaptunk. Ennek keretében lemezelőkészítő, alkatrészgyártó és síkszekciógyártó sorokat állítottak munkába. A beruházást egy évvel a határidő lejárta előtt, 1984. XI. 7-én fejeztük be." — Most hol foglal helyet a nemzetközi versenyben a Ganz-Danubius Hajó- és Darugyár? — Nincs értelme a viszonyítgatásoknak, nem is az én tisztem, hogy rangsoroljam vagy minősítsem magunkat. Maradjunk annyiban: a normál, kereskedelmi hajógyártás kívánalmait alapul véve a becsületes, európai középmezőnyben jelölhető ki a helyünk. És ez egyáltalában nem kevés. Ha nincs a rekonstrukció, még egy ilyen kérdés is — némi túlzással — sértésnek minősült volna. Szerencsére a döntésre illetékesek idejében felismerték, hogy a 24. órában vagyunk, s ha nem cselekszünk, végérvényesen lemaradunk. — Erről jut eszembe: mennyire képes meghatározni a vezető a gondjaira bízott gyár, ágazat arculatát? — Azt hiszem, a vezető szükségszerűen kihat a fejlemények előjelére, személyisége bélyegét okvetlenül rányomja minden egyes okmányra. Pontosan azért, mert övé a hatalom és vele — a felelősség. Az igazi, nagyformátumú vezetők általában magányos emberek, mégha népes csoport veszi is őket körül. A fontos döntések megkövetelik, hogy az, akinek ki kell mondania a verdiktet, felülemelkedjen az összes, akkor létező aktuális szemponton, csak arra összpontosítson, hogy mit kíván a jövő. A baj csak az, hogy a jövő sosem előre nyújtja be a számlát. A vezetőnek két dolgot meg kell tanulnia a sok elsajátítandó közül: elviselni a sikert, és túlélnie a kudarcot. — Melyik a nehezebb? — Csak a buta ember szereti és kívánja a kudarcot, mégis: úgy érzem, hogy a siker veszélyesebb. A kudarc tartást adhat. A siker megszédít. ,,A vállalat árbevétele növekszik. Az eddigi legjobb év 1983 volt, ekkor 6 milliárd 200 millió forintot könyvelhettünk el. A tőkés export 50 millió dollárra emelkedett. Úszódarukat szállítottunk Brazíliának, átrakó uszályokat Líbiának, portáldarukat a pireuszi kikötőnek. Eladtunk a tőkés piacon még 11 804 acélkonténert és 542 vitorlást három év alatt." — A jelen, még inkább a jövő formálásában megkülönböztetett szerep hárul a műszaki értelmiségre. Van-e kifutási esélye a Ganz-Danubius műszakijainak? Egyáltalán: van-e elég munkájuk? — Nem hinném, hogy bármelyik is tétlenségre lenne kárhoztatva. Annyi a feladatunk, hogy csak győzzük. Örömmel mondhatom, hogy a felfutás időszakát éljük, minden egyes jó, épkézláb ötletre szükségünk van. A dolgoknak ez az egyik ve.tülete. Nyilván akadnak olyanok, akik elégedetlenek, úgy érzik, képességeik nincsenek kellően kihasználva. Nem bagatellizálnám el a zsörtölődésüket, azt ajánlom nekik, keressék meg közvetlen feletteseiket és tisztázzák, merre húzódnak a frontvonalak, egyenesen kérdezzenek rá: mire számíthatnak? — És ha nem tetszik nekik a válasz, megsértődnek és odébbállnak? Ennyire mindegy, hogy eggyel többen vagy kevesebben vannak itt a Váci úton? — Ez a beállítás nem tőlem ered, ezért nem tudok vele mit kezdeni. Csupán azt próbáltam kifejezni, hogy egy felnőtt ember maga dönt a sorsa felől. Ebbe az is belefér, hogy vegye a kalapját, és másutt kísérelje meg bizonyítani ki nem aknázott képességeit, de nem ez a jó megoldás. Egyébként dolgozóinknak mintegy nyolc százaléka felsőfokú végzettségű, azt hiszem, ez elég tisztességes arány. — Hogyan szerezhet kellő jártasságot egy magyar mérnök, gyakorlati ismeretet, mondjuk, a folyami hajók építésében? — Nem szabad misztifikálni a hajóépítést sem. Ez is egy szakma a többi sorában; megfelelő szorgalommal és kitartással elsajátíthatók a fogásai. Meg hát, azt se feledjük el, hogy szakembereink egy része valamikor hajózott, kikötőben dolgozott, vagyis rendelkezik gyakorlattal. És rajtuk nem múlik, hogy tovább fejlődjön, lépést tartson az új, a való élet diktálta követelményekkel. Ha beszél idegen nyelveket, nincs kizárva a külföldi kiküldetés eshetősége sem, tanulmányúton pedig szinte mindegyikük részt vehet. Nincs is közöttük nagy mozgás, fluktáció. Jóllehet a fizetésükkel sincs mit, pontosabban nekik nincs mit dicsekedniük. Nagyobb fejfájást a segédmunkások, a betanított dolgozók hiánya okoz ma. ,,A dolgozók létszáma évről évre csökken. Ma már vidéki gyáregységeink munkaerő-tartalékai is kimerülőben vannak. A létszám csökkenése különösen a kulcsfontosságú szakmákban ad okot aggodalomra. A hiányt külföldi munkavállalók alkalmazásával sem tudjuk teljesen pótolni." — Ennyire nélkülözhetetlenek? — Igen, s erre a magyarázat az egyenlőtlen technológiai fejlesztésben keresendő. Egyes munkaterületeink prekapitalista viszonyokat idéznek... Ezen mielőbb változtatni kellene, de ez nem puszta elhatározás vagy jóindulat kérdése. Arra törekszünk, hogy a segédmunkásokat beiskolázzuk, és szakmunkást faragjunk belőlük. A szakmunkás még kelendőbb a munkaerőpiacon, de megfigyelésünk szerint, aki itt szerezte meg a bizonyítványt, az idővel visszajön hozzánk. Nem jár rosszul. Ha kedve van, beléphet valamelyik gmk-ba, hazavihet innen is annyit, mint bárhonnan. — Mégis: végérvényesen leáldozott a munkásdinasztiák napja. Marad-e még belőlük mutatóba? — Nevetni fog, egyáltalán nem áldozott le a dinasztiák napja, csak nincsenek annyira reflektorfényben, mint korábban. Tudja, honnan is tudom, hogy léteznek még ezek a munkásdinasztiák? Onnan, amikor valamelyikük beadja a papírját, és kéri, hogy támogassam a lakásvásárlását. Az indoklásban mindannyian felsorolják, hogy ki mindenkijük dolgozott, illetve dolgozik itt nálunk. — Végül, ha megenged egy személyes kérdést. Kemény a Ganz-Danubius vezérigazgatói széke? — A maga módján minden szék kemény. Akkor van baj, ha már nyom is. De itt nem tartok. SEREGI LÁSZLÓ Az idézetek Bíró József A magyar hajóépítés 150 éve című munkájából származnak.