Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Kiss Károly: Május elseje

Ha május ünnepére gondolok, tüstént előtűnnek gyermekkori emlékeim. Szülőföldemen, a Viharsarokban — túlzás nélkül mondhatom — mindig különös jelentősége volt május elsejének. A tágabb táj forradalmas szellemű településein: Battonyán, Orosházán, Hódmezővásárhelyen vagy Békéscsabán vörös zászlókkal is ünnepeltek hajdan, ugyanakkor gyermekkorom színterén, a harmincas évek Mezőhegyesén, pántlikás-víg majálisok képében köszöntött ránk a jeles nap. Megkísérelni se merném kibogozni, mi volt az oka, hogy egyetlen tenyérnyi tájon ilyen különbségek adódhattak; amíg a kincstári birtokként virágzó Mezőhegyes szegényebb népe szelíden majálisozott, miként lehetett, hogy tizenhat kilométerrel odébb már megerősített csendőrjárőrök ügyeltek a battonyaiak ünnepi vigalmára. Eltekintve attól, hogy a 18. században újratelepített vidék vegyes hagyományú és nemzetiségű népessége más-más szokásokat hozott magával, a később Viharsaroknak nevezett tájon a birtokmegoszlás aránytalan különbségei teremtettek mind nagyobb igazságtalanságokat. Ezért is bontogathatta itt zászlaját a magyar agrárszocialista mozgalom. Mezőhegyes birtokviszonyai azonban országos szempontból is kivételes példát teremtettek; itt nem létezett még egy veteményeskertnyi magánbirtok sem, nagy hírű ménesében lovakat tenyésztettek, kincstári birtok volt minden talpalatnyi föld. A 36 ezer holdnyi határ, rajta vagy hetven major, kendergyár, szeszgyárak, cukorgyár s ehhez az erdőségek és a jól megművelt gabonatáblák egyrészt valóban jobb megélhetést adtak, mint a szomszédos nagybirtokok vagy uradalmak, ugyanakkor az „állam az államban" elvei szerint működött ez a feudális világ. A nincstelenség teremtette egyenlőségben Mezőhegyesen mindenkinek volt elfoglaltsága, s ehhez képest javadalma is. A különböző idénymunkára toborzott napszámosok és summások jelenléte — mint másutt — okozhatott volna némi feszültséget, de ők elkülönített helyen kaptak szállást, nem is nagyon találkozhattak az őshonos népességgel. így hát én csak a zöldellő-virágos gyermekkori majálisok emlékét őrzöm rendületlenül: vásári bódék, ringlispilek és hajóhinták villannak elém, rezesbanda recseg-nyekereg, a lacipecsenyesütők sátrait is látom, mindez még inkább vurstliszerűnek tetszik, de, mi tagadás, a majálisok sokadalmai igencsak megragadták képzeletemet. A néprajz engem is arra tanít régóta, hogy az ünnepek mai értelmezésekor a mélyebb okokat és összefüggéseket keressem és észleljem. Dömötör Tekla kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy május első napján már a 15. században is zöld lombokkal díszítették fel a házakat. Temesvári Pelbárt prédikációja szerint ezzel a szokással Fülöp és Jakab apostolok vértanúságára emlékeztek, ám ő is hozzáfűzte: „Inkább azonban abban kell keresnünk a magyarázatot, hogy ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat..." E jeles naphoz fűződő szokás volt a magyar nyelvterület különböző tájain a virággal, szalaggal díszített hajnalfa, jakabfa vagy májusfa állítása, amelynek, persze, mindenütt más-más volt a ceremóniája. Voltak helyek, ahol mindenik legény májusfát állított kedvesének, s igencsak szégyenszámba ment, ha valamelyik leányról megfeledkeztek. A koloni legények egykori májusfaállításáról népdal is tanúskodik: Kedvesemnek háza előtt Az éjszaka magas fa nőtt. Gyenge szellő lágy szárnyain, Piros kendő leng ágain. Egyébként a májusfa nem csupán a beteljesedő tavaszi öröm és nyiladozó szerelem ünnepi kifejezésére szolgált. Volt bajelhárító szerepe is. E hiedelem nyomai kivált a székelység körében őrződtek meg. Olyan házak előtt, ahol betegek laktak, május elsején hársfaágat dugtak a földbe. A fa háncsát megfőzték, felét a beteggel etették meg, másik felét pedig a közeli patakba dobták, hadd vigye el a baját a víz. A jeles naphoz Európa népeit hasonló ősi hiedelmek fűzik; május elseje megünneplése tehát mélyen bevésődött a népek emlékezetébe. Az általános európai néphit hagyományától függetlenül az is a kiválasztott, szép tavaszi nap mellett szólt, hogy az itáliai Lucca városában 1531. május 1-én nagy munkásmegmozdulások voltak. A legkorábban följegyzett munkástüntetés emlékét is őrzi tehát napjaink békés májusi ünnepe. A II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben Lavigne francia küldött javaslatára határozta el, hogy május elseje legyen a munkásosztály nemzetközi szolidaritásának ünnepe. Kimondták ekkor, hogy minden országban egyidejűleg e napon követelik a nyolcórás munkanap bevezetését. A kongresszus az 1886-i haymarketi vérengzés négy mártírjának emlékére, az amerikai munkások iránti szolidaritásból választotta május elsejét a nemzetközi munkásmozgalom ünnepévé! A világon s hazánkban is először 1890-ben ünnepelték meg a munkásszolidaritás nemzetközi napját. Talán a krónikaírók sem tartják számon, hány halottja lehetett ezeknek a munkásmegmozdulásoknak, de azt tudjuk, hogy 1891-ben már katonaságot küldtek a Viharsarok egyes városaiban a fölvonuló tüntetőkre. A hatalom évtizedeken át erőszakkal igyekezett megtörni a munkások akaratát, később pedig víg majálisokkal próbálta elsilányítani az ünnep igazi tartalmát. Ezeknek lehettem részese Mezőhegyesen én is. Még ugyancsak gyermekifjúként éltem át 1945-ben az első szabad május elsejét. Nagybátyám vitt magával, hogy társaival, a MA VAG dolgozóival meneteljek én is a Hősök terére. Szerfölött büszke voltam, hogy fölvonulhattam. A szónoklatok elhangzása után a Városligetbe mentünk, ahol az árnyas fák alatt virslit, süteményt és sört osztogattak. Szép, langyos, tavaszi nap volt azon a május elsején. S egy hét múlva véget ért a háború. KISS KÁROLY 5 Május elseje