Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Visszhang és javaslat Dr. DeI Medico Imrétől (1149 Budapest, Handzsár u. 6.) kaptuk a következő levelet: ,,E sorokkal kapcsolódni szeretnék kedves olvasó- és levelezőtársamnak, Jani Jánosnak az 1985/10. számban megjelent leveléhez, hogy folytassam az ő gondolatmenetét. Nemcsak a gyerekkocsival közlekedő anyák számára jelent problémát az aluljáróknál oly gyakori lépcsők megmászása. A járni tudó rokkantak, továbbá a baleset vagy reumatikus betegség miatt ideiglenesen rokkantak is nehezen — olykor sehogyan sem — tudják a lépcsőket járni. Csomagokat mindkét kézben cipelve sem könnyű dolog a lépcsőjárás. A két legnagyobb budapesti pályaudvarra villamossal érkezők csak lépcsőzés útján tudják a peronokat elérni — ez a helyzet a Keletinél és a Nyugatinál. Sőt, a Keletinél még a metró esetében is ez a helyzet. Ennél a két pályaudvarnál a kofferkulik éppen ezért nem sokat segítenek az utasokon. Lejtős, ún. rámpás feljárókra van szükség, nagyobb számban, mint eddig. Az építők gyakran azt mondják, hogy ehhez nincs mindig elegendő hely. De ott sem mindig élnek a lehetőséggel, ahol van hely: az új békásmegyeri HÉV-állomás szigetperonjához is lépcső vezet, holott bőven volt hely. Van a budapesti — és azt hiszem, hogy az egész magyarországi „lépcsőügynek" még egy hiányossága. Nagyon sok közterületi lépcsőnek, továbbá az új hivatalok, székházak, irodaépületek fogadószintjéhez vezető lépcsőknek nincs korlátjuk, nincs mibe kapaszkodni. A budai Várhegyről levezető számos lépcsőnek sincsen korlátja. De akkor is kellemetlen a kapaszkodó hiánya, ha csak tíztizenöt lépcsőn kell felmenni ahhoz, hogy bejussunk valamely épületbe. Ez már csak azért is érthetetlen, mert olyan jogszabályok vannak érvényben, amelyek kötelezően írják elő a lépcsőknek korláttal, karfával vagy más, a kapaszkodásra alkalmas eszközzel való ellátását. Idézek két idevágó jogszabályt. A balesetek megelőzését és kiküszöbölését szolgáló 1976. évi szabályzat, az ÁBEO 5.162-ik pontja kimondja, hogy: „Ötnél több lépcsőfok esetében legalább az egyik oldalon kapaszkodó karfát kell felszerelni még akkor is, ha a lépcső mindkét oldalon fallal határolt. Korlát esetén az egyben kapaszkodó is legyen." Az Országos Építési Szabályzat 1979-ben a fent idézett jogszabályhoz a 31. §.6. pontjában a következő kiegészítést fűzi: „Lépcsőkarok általában egyik — három méternél szélesebb lépcsőkarok mindkét — oldalát fogódzkodásra alkalmas módon kell kiképezni." Ezeknek a jogszabályoknak az olvasása és a hazai lépcsők fogódzkodási lehetőségeinek a megismerése után eszembe jut az a megállapítás, hogy valamit tiltani, de nem ellenőrizni a tilalom betartását, illetve valamit előírni, és nem ellenőrizni annak a követését, az annyi, mint elősegíteni azt, amit tiltani akarok, illetve nem akarni azt, amit előírok. Azt javaslom, hogy mind építőiparunk, mind közlekedésünk tervezői alkalmazkodjanak munkájukban a két, érvényes jogszabályhoz. A megrendelők pedig ellenőrizzék a jogszabályok betartását." Különösebb megjegyzésünk nincs ehhez az alapos, jogszabályokkal alátámasztott okfejtéshez. Véleményünket már kifejtettük az 1985/10. számban. Kedves és nagyrabecsült szerzőnk, levélírónk igazát ezer meg ezer kismama, öreg és rokkant, egyensúlyát könnyen elvesztő, bizonytalanul járó polgártársunk, ismerősünk tanúsíthatja. És ki tudja, melyik pillanatban sorolhatjuk magunkat is közéjük? Erre is gondoljanak mindazok a tervezők, építők, ellenőrök, akiknek érdemi közük van az ügyhöz. Ne elégedjenek meg a félmegoldásokkal — a békásmegyeri HÉV-állomáshoz lépcső vezet fel, de kifelé már van rámpa —, vegyék észre a legegyszerűbb, legtakarékosabb, legkézenfekvőbb lehetőséget. Berlinben például az átkelőknél, zebráknál mindenütt van a gyermekkocsik részére zökkenőmentes rész, egyszerűen ott nem tettek szegélykövet a járdaszélre. Del Medico Imre azonban mást is említ levelében. „Van egy másik javaslatom is. Merem remélni, hogy másik kedves olvasó- és levelezőtársam, Jerőme René is egyetért vele. A Magyar Rádió három, Budapesten működő adójának, illetve az innen sugárzott három műsornak a neve: Kossuth Rádió, Petőfi Rádió és a harmadik műsor, melyet röviden URH-nak neveznek. Amennyire jó az első két elnevezés, annyira suta a harmadik. Azt javaslom, nevezzék el a harmadik műsort a legnagyobb magyarról, legyen a neve Széchenyi Rádió. Fölösleges volna most ismertetnem azt, amit mindenki tud e hazában, hogy mit jelent a magyar társadalmi és tudományos fejlődésben, a technika minden ágában az, amit Széchenyi a haladás érdekében tett. A harmadik műsor korszerű adása pedig éppen a „kiművelt emberfőkhöz" szól. Kossuth, Petőfi, Széchenyi, a reformkornak ez a három óriása így egymás mellett állna, nemcsak a műsorokban, hanem a huszadik, s remélhetőleg a további századok magyarjainak a tudatában is." Nem egyedi óhaj ez a javaslat, máskor, másutt is találkoztunk vele, tehát bizonyára sokak kívánsága. Mi is hangot adunk neki. Sikló - park - parkoló Diószeghy Margit (1013 Budapest, Lánchíd u. 5.) levelében a Sikló építésével, illetve a munkálatokat kísérő területrendezéssel foglalkozik. „Amennyire örültünk, hogy helyreállítják a régi Siklót, annyira megrémültünk, amikor egy reggel gépek, munkások sokasága szállta meg a Clark Ádám tér melletti parkokat, a nulla kilométerkő környékét. Kiderült, hogy a gyermekjátszótér helyébe autóparkolót építenek, s az építkezés, a zöldterületből történő újabb „területrablás" a Várnegyed közlekedésének átrendezésével függ össze. Vagyis: amit vesztünk a réven, visszakapjuk a vámon, azaz kevesebb bűzös kocsi fog szaladgálni a Vár amúgy is szűk és zsúfolt utcáin. Azt is meg kell jegyeznem, hogy az első meghökkenés után a rémületet felváltotta a megnyugvás. Ugyanis látszott, hogy a munka az első perctől kezdve szervezetten folyik. A fákat nem döntötték ki barbár módon, hanem áthelyezték, átültették a megmaradt, parkosított területre. A megmaradtakat pedig gondosan óvják az esetleges sérüléstől. Mindezt azért írom le, hogy az illetékesek érezzék, a lakosság nem háborog az okvetlenül szükséges építkezések ellen, még ha sajnál is minden tenyérnyi zöldet, de megérti, ha úgy látja, a környezetet kímélve, ésszerűen dolgoznak. S csak egy profán kérdés: vajon most végre építenek-e nyilvános illemhelyet a Sikló mellé, mert bizony itt eddig is nagy volt, s még nagyobb lesz a turistaforgalom, s nem szerencsés, ha a kétségbeesett turisták a Lánchíd — Tandori Dezsőtől is megénekelt — kis alagútját használnák továbbra is nyilvános vécének." Bizony nem. S talán még nem késő szólni. A levél többi részével egyetértünk, s a látottak alapján a magunk részéről is örömmel igazoljuk levélírónk megállapításait. Öveges tanár úr Az egész ország ismerte — és nem felejtette el — Öveges tanár urat, a természettudományok, elsősorban a fizika kiváló tanítóját. Nem véletlen tehát, hogy többen szóvá tették, hogy az 1986/1-2. számunk 45. oldalán lévő kép — ellentétben az aláírással — nem Öveges Józsefet, a kiváló tudóst ábrázolja. Bizony, nekünk is gyanús volt a dolog, de hittünk a forrásnak, Lévai Béla és Szabó Miklós: Rádió — Televízió anno... című, az RTV-Minerva kiadásában 1985-ben megjelent könyvének, amelyből átvettük a képet. Az általunk igen nagyra becsült tudós és a tudomány párját ritkító népszerűsítője baráti kapcsolatban állt szerkesztőségünkkel, írt is lapunkba (1978/7. szám — Tudományos varázslatok), így még inkább röstelljük a tévedést. Egyúttal közöljük a róla készült egyik utolsó fényképet, így tisztelgünk emléke előtt. 48