Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Kőbányai utcák, utak, terek, parkok története Amikor a főváros egyesítése elhatároztatott, kilenc területi egységet szándékoztak várossá szervezni Budapest megteremtői. Ekkor Kőbánya, illetve az egykori Óhegydűlő polgárai beadványban kérelmezték, hogy az általuk lakott település is csatoltassék a születő Budapesthez. A városatyák helyet adtak a kérésnek, és 1873. november 27-én kelt határozatukban Kőbányát már a főváros X. kerületeként említik. Pedig az egykori Kőbánya aligha volt városiasnak nevezhető település, azonban fölhagyott kőbányái mellett azidőtt mind több ipari üzem kezdte el működését. A tőkés fejlődés korában a szőlőtermesztés mellett a sertéstenyésztés nyújtott megélhetést az itteni népességnek, de a századforduló óta a sűrűn települt gyárak határozták meg Kőbánya arculatát. Itt született meg a főváros első nagyipari bázisa. Mindennek tudatában elfogultan és elfogódottan vettem kézbe a városrész múltjáról valló csinos albumot, amelynek szerkesztői összegyűjtve valamennyi itteni utca, út és tér adatait, ezek elrendezett leírásával mondták el Kőbánya másfél évszázados történelmét. Mert dokumentumértékű adatot tartalmaznak az itt szereplő helynevek, még változásaik is érdeklődésre számíthatnak. Nagy kár ugyanakkor, hogy a kötet alkotói lemondtak a hajdani, elfeledett helynevek (pl. dűlőnevek) közreadásáról. A műemlékekben oly szegény X. kerület szép igyekezetét látva úgy gondoljuk, hogy a múltjukat kereső és jól-rosszul őrző budapesti városrészek között különleges hely illeti meg Kőbányát. A fővárosnak nincs sok oka dicsekedni köztéri szobraival, s Kőbánya ilyen tekintetben még szegényebb. Nagyságához és jelentőségéhez mérten igazán szerény értékű, amit egyelőre fölmutathat, de amije van, azt megbecsüli és vállalja. Csupán azt hiányoljuk e munkából, hogy szerkesztői adósaink maradtak a Kőbányán található ipar- és technikatörténeti emlékek bemutatásával. Egy-egy új üzem vagy intézmény sima és jellegtelen homlokzata (például: Orion, Kossuth Nyomda, Athenaeum Nyomda, Centrum Áruház stb.) a városrész múltjáról nem sokat mond az érdeklődőknek. Ezek bemutatása akkor lenne meggyőző, ha szembeállíthatnék velük — akár régi fotók segítségével — az elmúlt életforma hiteles bizonyítékait. Mert ennek föltárása lenne elsőrendű föladata a helytörténeti kutatásnak. Nagy kár, hogy a kőbányai könyv szerkesztői lemondtak erről a kínálkozó lehetőségről. (Kiadta: A X. Kerületi Tanács V.B.) KISS KÁROLY KARINTHY FERENC Óvilág és Újvilág Nem szorul bizonyításra, hogy a Budapesti tavasz, a Gellérthegyi álmok és a Budapesti ősz írója ízig-vérig pesti író. Nem azért, mert szerkesztőségünktől nincs messze az a Damjanich utcai ház, ahol gyerekkorát töltötte, nem azért, mert emléktáblával fölérő módon örökítette meg Krúdy, Tamási Áron, Tersánszky (a nem budapesti születésű írók) pest-budai „második" otthonait, a régi kiskocsmákat, hanem mert Leányfalun és Cipruson, Ménesi úti otthonában és amerikai útja állomáshelyein írói gondolkodásában és magatartásában az. Ez a könyve is példa erre. Az alkotói munka „melléktermékei", olykor „pótcselekvései", híradások arról, hogy „megy" a munka, az írás, vagy szenvedéssel, küszködéssel akadozik. Ez volt az elhamarkodott benyomásom az első átlapozás, a könyvvel való hamari ismerkedés után. Őmaga is bedobja a csalit az olvasónak: „egész nyáron nem írtam semmit", aztán „átlapozom a napló utolsó részeit: szörnyű" — írja 1982 szeptemberében a Mediterrán napló-ban. Az első négy írás (Marich Géza utolsó kalandja, Alvilági napló, Szárd kalauz, Mediterrán napló) a regény és a napló sajátos — mondhatnám: Karinthys — ötvözete. A regényből, pontosabban a kisregényből megtartotta a rövid lélegzetű írások cselekményességét, a villanásokkal markánssá tett jellemrajzot, a frappáns, a legszükségesebbre visszafogott dialógusokat, vagy a helyükbe lépő, belső történést közvetítő monológot, az útinaplóból megőrizte a táj emberközelbe hozásának varázsát, a művelődéstörténeti ismeretek közkinccsé tételének igényét, az írói vallomás közvetlenségének szemérmességétszemérmetlenségét, a felfedezés megosztásának önfeledt boldogságát. Ezekben a naplóregényekben Karinthy Ferenc alteregói, hasonmásai találják szembe magukat olyan társadalmi jelenségekkel (például a terrorizmus különböző megnyilvánulási formáival), amelyekkel az író külföldi útjain csodálkozással vegyes döbbenettel találkozhatott. Nem uralják el ezeket az írásokat a terrorizmus lélektanát feszegető, dokumentumértékű megfigyelések, hanem a személyes élmény erejével válnak rendkívül izgalmas, élvezetes olvasmányokká. A kötet záró írása valódi napló. Az Újra a hazai vizeken csapongó gondolatiságával, csevegő stílusával, röntgenmegfigyeléseivel elégíti ki olvasói érdeklődését. A kötet legnagyobb érdeklődést kiváltó újdonsága a Rajkék tárgyalásán című résznek van. Karinthy ebben is komplex módszerrel dolgozik, a szubjektív emlékezés élményőrző erejével és a tárgyalásról akkoriban kiadott dokumentumok, információs és propaganda-anyagok ismertetésével, emlékidéző és mai kommentálásával. A kor atmoszféráját — azoktól is hallom, akik felnőtt fejjel élték meg — sikerült visszaadnia. A korabeli események sajtóból való rekonstruálása után a Rajk-perre kirendelt író élményeinek leírása következik, a történtek kommentálása, okok, okozatok, magyarázatok keresése. Karinthy az úgynevezett Kék könyv elég részletes ismertetésével megkezdte azt a feltáró munkát, amelyet a legújabb kor történészeinek, a politikatudomány művelőinek kell folytatnia és a közgondolkodásba beépítenie. Nemcsak magunknak, Európának is tartozunk ezzel az őszinte feltárással, hiszen a perről szellemi életének kiválóságai tudósítottak: például Borisz Polejov, az Egy igaz ember írója, Ottavio Pastore, haladó író és publicista, az Unitá képviseletében, a l'Humanitétől Pierre Courtade regényíró, a Francia Kommunista Párt központi bizottságának tagja, Angliából pedig a későbbi, nálunk is megjelent Vietnam-könyvek szerzője, Wilfred Burchett. Azért lenne jó hiteles könyvet megjelentetni a perről, mert — mint látjuk — megindultak a visszaemlékezések: Déry Tibor után Boldizsár Iván és most Karinthy. A szubjektív emlékezésekből pedig túl sok vélt vagy csupán részigazság tárul az olvasó, főleg a fiatal nemzedék elé... Tudatosan és feszesen megkomponált kötet az Óvilág és Újvilág, a tematikai szerkesztés és az írói megoldások összhangjának jeles eredménye. (Szépirodalmi Könyvkiadó) STENCZER FERENC SZÁSZ IMRE Ménesi út (Regény és dokumentum) Egy-egy kézmozdulatban, szóhasználatban még mindig ott van azoknak a nevelőintézeteknek a nyoma, amelyek nemcsak a személyiségen hagytak eltörölhetetlen jegyet, ha úgy tetszik: bélyeget, hanem olyan szellemi távlatot nyitottak meg, amely egy egész nemzet kultúráját, látókörét tágította. Ilyen volt az 1895 és 1950 között fennállt Eötvös Collegium. Nevét minden, a tudományokban, művészetekben, nevelésben kicsit is járatos ember tisztelettel, nemegyszer áhítattal ejtette ki. Mindezt jelen időben is mondhatnám, mivel a Collegium hatása ma is eleven, s mert itt szellemi folyamatról, tudás és magatartás átadásáról van szó, reméljük, a stafétabotot nem ejti el a következő nemzedék sem. Szász Imre regényében — nevezhetnénk memoárnak is — nem Sőtér István méltán híres FellegjárásAnak az Eötvösét látjuk viszont, hanem a felszabadulás utáni újrakezdés időszakát, mely gyorsan agóniává változott. A kollégium azonban, „amely gyilkosan és biztatóan, a lélek keserves felépítése árán is szinte kötelezővé tette, hogy aki falai közé került, egyéniséggé akarjon válni..." nem adja meg magát. Mert, íme, a nyolcvanas évek elején Forrai Ádám egyetemi előadóhoz, volt kollégistához beállít egy magnóval egykori tanítványa, a nála évtizedekkel fiatalabb Román Anna, hogy „kicédulázza a kollégiumot". Ami Annának gyűjtőmunka, érdekes adat, furcsa fintor a múltból, az Forrainak a vallomás fájdalma, az emlék öröme, újra élt életének aranykora. Két szálon halad tehát a regény. A keret az Anna és Ádám közt fellobbanó szerelem, mely a hősök kiadós szeretkezéseinek monoton leírásával szakítja meg a figyelmet állandóan magas hőfokon tartó érdemi részt, a kollégiumi beszámolót. Csak a regény végén érezzük meg — bizonyára van, aki ott sem — az összefüggést az ifjúság elvesztett illúziói és a kései szerelem „sem veled, sem nélküled,, gyötrelme között.