Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Szále László: Budapest az ezredfordulón

MILYEN LESZ — MILYEN LEGYEN jától a török fürdőkig; s ha elevenen ragyognának a Nagykörút házai. — Mi lesz a legjellemzőbb vonása a jövő Budapestjének? Gáspár Tibor: A legnagyobb változást a változatlanságban a részletek minőségének javulása hozza. Az ezredfordulóra minden szempontból rendbe kell tennünk, makulátlan, kifogástalan állapotba kell hoznunk a főváros hatalmas értékű épületállományát. Ma alig van egy-két ház, amelyről elmondhatjuk, hogy a lábazaton, a portálon, a profilokon és a homlokzatok díszein is ott a gondos kéz nyoma. A lakás, mondjuk, általában rendben van, a lépcsőház már nem, a kapualj még kevésbé, s ha kimegyünk az utcára, akkor végképp hiányosságok, megoldatlanságok ötlenek szemünkbe. Sose tudtuk igazán kiheverni a háborús pusztítást. Az extenzív fejlesztés, terjeszkedés korszaka lezárult. Olyan változásokra, mint amilyenek a lakótelepek voltak, nem kell számítanunk. Az eljövendő időszak a kiegyensúlyozottság kora lesz, az elmaradások felszámolásáé, a „berendezkedésé". Létrejött Nagy-Budapest, köré hatalmas lakótelepek épültek, de ezen belül a régi peremváros apró házaival, raktáraival, üzemeivel rendezetlen maradt. Ez a köztes terület óriási tartalékot és föladatot jelent. Brenner János: A jövő Budapestjét a városlakók magatartásának átalakulása határozza meg. Remélhetően nő az emberek felelősségérzete a közügyek iránt, fokozódik részvételük a városi élet kis és nagy döntéseiben. Új — vagy újabb — polgártudat kialakulásában reménykedem. Meglehet, illúzió ez, a tények egyelőre nem erre mutatnak. Ha azonban nem következik be változás, akkor a városi élet minőségének általános leromlásával kell számolnunk. Természetesen ez a polgáröntudat nagymértékben függ a társadalom demokratikus fejlődésétől. A város jövőjének tehát ugyanaz a kulcsa, ami a társadaloménak. És még valami: megnő az igény a szociális és egészségügyi közintézmények iránt. Jelentős a lemaradásunk ezen a téren. A lakosság negyede nyugdíjas, számuk és arányuk 2000-ig folyamatosan nő. Szociális gondozás természetesen ma is van, de hiányosak azok az intézmények vagy lakásformák, amelyek valódi otthont jelenthetnének az idősebbeknek, akik ezt egy élet munkájával érdemelték ki. Ugyanakkor jóval kevesebb bölcsődére, óvodára, iskolára lesz szükség, ez ma paradoxonnak hat, hiszen egyelőre hiány van belőlük. S. Hegedűs László: A város vezető testületeinek törekvése általában az, hogy homogenizálják a sokérdekűséget, gondolván, így könnyebb igazgatni. Az volna kívánatos, hogy a nagyvárosban megmaradjanak a különféle közösségek, kötődve a meglévő földrajzi, történelmi adottságokhoz, nagyobb önállóságot kapjanak, s ezekre épüljön a város igazgatása és fejlesztése is. Makovecz Imre: Nem lehet Budapest jövőjéről beszélni a körülötte kialakult agglomeráció említése nélkül. A főváros csapdába esett. Sűrű és egyre sűrűsödő családi házas övezet húzódik határain túl. Városméretű mammutfalvak alakultak ki, mint például Érd, Kerepestarcsa, Budaörs, melyek azonban egyáltalán nem város módra szerveződtek. Nincs kereskedelmi és kulturális központjuk, hiányzik a csatornázás, a kutak vize ihatatlan, nincs kövezett út, járda, nagyjából minden azon a szinten maradt, mint amikor öt-hat ezer lakosuk volt. A közigazgatási gondolkodás ma is falvakként kezeli őket — a városi rang nem bizonyíték az ellenkezőjére. Csak tilalommal nem lehet várospolitikát folytatni. A főváros határán megállították a vidéki lakosság föláramlását. Tipikus íróasztal-rendelkezés. A következmény: letelepedtek a városhatáron kívül. Ám mivel ott nincs munkaalkalom, és szegényes a kereskedelmi hálózat, a fővárosba járnak dolgozni, vásárolni — vagyis nem oldódott meg semmi. Hasonló a helyzet a Balatonnál. Az építési tilalom hatására új gyűrű van kialakulóban a tilalmi övezeten kívül. Szűcs István: A város fejlődése szempontjából két dolog a legfontosabb: a demokrácia és a szorosan hozzá tartozó decentralizáció. Az egyéni érdekeket be kell építeni a nagyobb közösség s végül a város érdekeibe. Ha a várospolitika ebből indul ki, akkor aktív, segítőkész lakossággal találkozik. A gyakorta tapasztalható passzivitás, közöny egyenes következménye a régi gyakorlatnak, amely fölülről jött elhatározásokkal, tervekkel, „igénykielégítései" és „biztosítással" igyekezett boldogítani az embereket. Ez az út tovább nem járható, mert igaz például, hogy a VII. ötéves terv minden eddiginél több pénzt irányoz elő lakásfelújításra, de a feladatokhoz mérve ez is kevés. Akkor lesz elég, ha hozzáadódik a társadalmi aktivitás. Az érdemi beleszólás lehetősége sokkal több erőt mozgósít, mint az ügyes „központi" szervezés. — Mit tartanak a legfontosabb és legsürgetőbb konkrét tennivalónak? Szűcs István: A legfontosabb feladat — szerintem — a belső kerületek rehabilitációja. 2000-ben ezen a téren nagyon komoly eredményeink lesznek. Ha néhány tömb elkészül, s valóban mindent végigcsinálunk, ami az alapvető rendezéshez kell, s az emberek látják a föltárt vagy visszaadott szépségeket, kedvet kapnak a részvételhez, s ezáltal fölgyorsul a folyamat. A belső területeken ún. keretes beépítésű házak vannak, ezeknek a leromlott hátsó részeit ki kell bontani, így a tömbbelsőben parkokat, zöldterületeket lehet létrehozni. Ez az egyetlen dolog is igen jelentős változásokat idéz majd elő, nemcsak a környezet javulásában, hanem az életmódban, a társas kapcsolatokban is. Önmagában többet tenne a közöny és elidegenedés ellen, mint az összes erről szóló cikk, tanulmány, mozgalmi prédikáció együttvéve. S még valami. A leromlott belső területekről mindenki elmenekül, aki csak teheti. Az marad ott, akinek nincs módja elmenni, s az költözik oda, akinek ez is jelentős emelkedés. Mindez csökkenti a fizetőképes keresletet ezeken a területeken, s a szolgáltatások színvonalának csökkentését hozza magával. Ha egy terület lakásállománya leromlik, minden egyebet lehúz magához. Ha azonban megindul a rehabilitáció, olyan magánerőket vonz és mozgósít, amelyek addig másutt „működtek". A budai zöldövezetben hamarosan elfogy a beépíthető telek, s könnyen lehet, hogy az építkezni akarók visszatérnek az elhagyott Belvárosba. Ágostházi László: Én is a tömbrehabilitációt tartom a legfontosabbnak, bár szívesebben használom a településrehabilitáció kifejezést. így őrizhető meg a város időbeli rétegezettsége. Mindenki szidja a lakótelepeket, de nem azért, mert nem jók a lakások, mert lift, meleg víz, távfűtés van. Hanem mert a benne élő emberek bizonytalanok, nincsenek időbeli támpontjaik, nincsenek kötődést sugalló mozzanatok — éppen az időbeli egysíkúság következtében. Aki kiköltözik onnan, nem a zöldövezetet keresi elsősorban, hanem a hagyományos épületet — öntudatlanul is az időfaktor érzését keresve. A tervekből tudjuk, hogy a lakásépítésben továbbra is a magánerő dominál. Be kellene vonni ezt az erőt a rehabilitációs folyamatba — ehhez, persze, a pénzügyi szabályok és szemlélet gyökeres változása szükséges. Hatalmas építészeti érték van „Az ezredforduló egyáltalán nincs távol. Ha ezt a tizenöt évet visszavetítjük, 1970-et kapunk, s érzékelhetjük, voltaképpen milyen rövid idő ez a város történetében" 8