Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Moldova György

zokon, amiért tévedésből a Szent István Gimnázium tanulójának vélték. De hogy a diplomáját csaknem húsz év késéssel, 1984-ben kapta kézhez, azt egyszerűen nem értem. — Valósággal rám erőltették. — Hogyhogy? — 1952-ben a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Fölvettek. Dramaturg szakra. — És elvégezte? — Minden vizsgámat letettem. — Mégsem kapott diplomát? — Nem fogadták el a vizsgadarabomat. — Mert rossznak tartották? — Mert a Raik-perről szólt. — Erre megsértődött, és elment kazánt szerelni? — Nem sértődtem meg, de elmentem kazánt szerelni. — Senki nem adott tanácsot, hogy ne ezt a témát válassza? — Nekem ebben nem lehet tanácsot adni. Pontosan tudom, mi a dolgom. Vártam már csaknem tíz évet is könyvem megjelenésére. Megjelent. — Ki utasította el a főiskoláról? — Ma már tulajdonképpen mindegy. De megmondhatom: először Háy Gyula, majd Gyárfás Miklós volt az osztályfőnököm, az utóbbi mondta, hogy ezzel nem vizsgázhatom. Jó. Akkor adják ide az utolsó ösztöndíjamat és kész. Kimentem egy lánnyal a Margitszigetre, és primőrből ettünk töltött paprikát. Éppen futotta rá. — És miért nem írt, miért kazánt szerelt? — Miből éltem volna? — Valamelyik lap, szerkesztőség biztosan adott volna helyet. — Nem adott. Nem voltam egyetlen percet sem színháznál, sem újságnál. Az első értelmiségi munkahelyem a Ludas Matyinál volt 1984. május hatodikától. — És mikor jelent meg az első írása? — 1955 júniusában. Egy novellám. A Csillag című folyóiratban, aztán 56 októberében megjelent egy riportom az Új Hangban, amivel megszűnt a lap, és majdnem én is. Nem voltam biztos benne, hogy valaha még tollat veszek a kezembe. — Úgy érezte, ezzel elvágta magát? — Nem. Ebben a megfogalmazásban némi bánat van. Bennem nem volt. Teli voltam romantikával. Ezt, ha kicsit keserűbb, soványabb változatban is, de megőrzöm, amíg élek. Most is úgy érzem, mintha körülöttem mindig trombiták szólnának. — Erről az oldaláról nem nagyon ismerik. — Nem is baj. Nem is baj. Ha ezt leírja, jó...de... — De mennyire, hogy leírom. Önt nagyon kemény, indulatos — ne vegye tiszteletlenségnek, ha kimondom —, sokan gonosz embernek tartják. — Ez is igaz. Bár nagyon kevés embert bántottam életemben. Igaz, mindig csúnyán visszavágtam. De például soha nem jelentettem föl senkit, nem mószeroltam, nem igyekeztem meggátolni az életlehetőségeiben. Nagyon gorombán fogalmazok. Durván, békíthetetlenül. Szemtől szembe. — Szóval, ha letette a fegyvert, nyugodtan hátat fordíthat önnek bárki? — Ha hátat fordít, már nem harcolok. Gonosz vagyok? Mit mondjak! Nem kértem pénzt, csak nekem tartoznak. Minden jóemberem. Nem vagyok adós típus. — Nincs jó véleménye az emberekről? — Nézze, bizonyos réteg lefoglalta magának az „ember" nevet. Bizonyos belvárosi vagy irodalmi, vagy profi értelmiségi csoport tartja magát embernek. Amiben nem kételkedem, csak azt szeretném szelíden megjegyezni, hogy másfajta emberek is élnek Magyarországon, akiknek előttem, és akik előtt nekem abszolút hitelem van. Ma reggel hallottam a rádióban egy őrségi ácsot beszélni, és tele volt a szívem szeretettel. Egymásra mosolyogtunk a feleségemmel. Értettük. Vagy ha egy vasutas beszél a Ferencvárosról. Miért fontosabb nála a Hungária irodalmi estjének törzshallgatója? — Az azért mégis furcsa, hogy világéletében budapesti volt, de nem ebben a körben érzi igazán jól magát. — Ez így nem igaz. Biztos, hogy számomra mindig nagyobb fölfedezést jelentett, ha fölszálltam egy szárnyvonalra, mintha elindultam az óceánon túlra. Mezőhegyes, Nyírbátor, Bajánsenye, Csengersima számomra mindig fölért a nagy expedíciók izgalmával. Pesten itthon vagyok. Külföldről jelentést hozok. — És éveket szán egy-egy irodalmi jelentésre. Irigylésre méltó helyzet. — így alakítottam az életemet. — De hát családja van, tisztességes körülmények között lakik, nyugati kocsit tart... — Szeretek jól élni. — Miből? — Megjelennek a könyveim második, harmadik, volt, amelyik ötödik kiadásban. — Egy-egy írása több helyen is megjelenik. Mondják is, ahány bőr van a rókán, mind lehúzza. — Nem rajtam múlik. Egyetlen szerkesztőre sem fogtam még pisztolyt, hogy közölje az írásomat. Ami pedig a könyveimet illeti — elfogynak. Nem dicsekvésből mondom, de menjen be egy könyvesboltba, és kérjen Moldova-kötetet. Nincs. Megvették. Ez erkölcstelen? — Új Tükör, Rakéta, A utó-Motor, Medosz lapja... — Tiltsam meg? A Medosz lapja különben is más. Vállalt engem. A Napló ott jelent meg. Sehol máshol nem akarták közölni. Még valamit muszáj mondanom: volt néhány hónap, amikor kipróbálhattam, hogy hiányzom, avagy sem. Idén, télen nem jelent meg egyetlen sorom sem. Kérdezze meg, észrevették-e... — Szóval nem zavarják a rosszindulatú vélekedések? — Nem tetszhetek mindenkinek. Mint ahogy nekem sem tetszik mindenki. Nem tudok, de nem is akarok meggyőzni senkit, aki ferde szemmel néz rám. Nyilván sok az irigyem, ellenségem, nem tartozom klikkbe, nem látnak részegen, nem találkoznak velem a lóversenyen, de ezt már mondtam. — Ez eddig csupa jó, rossz tulajdonsága nincs? — Rengeteg van. De azt sorolják fel az ellenségeim. Vigyem a kötelet a saját akasztásomra? — Ezt valóban senki nem kívánhatja. Különösen ilyen sikeres embertől. — Nem volt állásom. Simó Jenő megpróbált benyomni a filmgyárba. De még ezerforintos státust sem tudott számomra szerezni... — Nem kellett senkinek? — Ez elég bonyolult. Nem kívánom részletezni. Mindenesetre nem voltam egészen tiszta 56 után. De házalnom nem kellett az írásaimmal. 1955-ben repülőrajtot vettem. Sikeres volt az indulásom. Utána leverték rajtam, mert első, nagy lapban megjelent írásomat követően nyolc év telt el, míg megjelent az első kötetem. — Melyik volt élete legrosszabb periódusa? — Az ötvenes évek vége. Amikor abbahagytam a kazánszerelést. Soha nem a fagy, hanem az olvadás a nehéz. Csoda, hogy akkor talpon maradtam. — De maradt. És így, utólag, minden sorát vállalja? — Nagyon sok rosszat írtam, de olyat, amivel ma nem lennék azonos, egyet sem. Jobbat tudnék írni, mást nem. MÜLLER TIBOR 19