Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Moldova György

— Varázslatos hely. A hatalmas, terméskő fal, amelyen úgy nyikorog a vaskapu, mint egy skót kastélyban, Szerb Antal Pendragon-legendájában. Aztán óriási lélegzetet vehet az ember a csaknem félholdnyi kertben a mezőt idéző pázsit láttán. Szerencsés választás volt. — Ez négyes társasház. Előzőleg Óbudán laktunk. — Hány helyen lakott? — Csak Pesten. A többi átmenet. Még ha életem végéig tartana is. A sor a következő: a Kőbányai út 42-ben születtem. Ezt a földszintes lakótelepet hadifogoly-kórháznak építették az első világháború előtt vagy alatt. Ugyanabban a szobában születtem, ahol anyám. Nem voltunk éppen vándortermészetűek. Az első tudatos emlékem hároméves koromra datálódik. Egy párbeszéd. Állok a telep szélén, a kerítésen belül, és kívülről egy nő (mert minden fontos dologban nő játssza a főszerepet!) azt kérdezi: „Kisfiú, kijöhetsz a telepről?" „Kimehetek, de nem akarok" — válaszoltam. Ez — ha akarja — újabb szimbólum. Az azonban nagyon is valóságos, hogy a háború előtt, alatt, után különböző pesti kerületekben, házakban húztuk meg magunkat, míg az Auguszta-telepen kikötöttünk. Kétszer is. Aztán a Pongrácz út következett. Ezen a harmincas években épült telepen a falakat a családi élet szentségét magasztaló freskók díszítették, és szoba-konyhás vagy kétszoba-konyhás lakásokkal tömték tele. Jobb munkáscsaládoknak építették, de rosszabb munkáscsaládok költöztek ide. Majd 1959-ben: Halom utca. Ez még mindig Kőbánya. Sörgyári ház. Aztán Kelenföld, Zugló, Óbuda és most az Árnyas út. — Budai polgár lett. Szép lakása van, csodás kertje. Jó a levegő, tiszta az ég. Mi hiányzik innen, hogy visszavágyik Pestre? — Az élet. A munka, a haverok. Buda gyönyörű, de az élet nem itt folyik, minden a túloldalon történik. — Nem hiszem. — Ne higgye. — Vannak gödrei? — Olyan mélyek nem, hogy dolgozni ne tudjak. — A munka segít? — Rákosi Mátyás mondta: „Az akasztott embert a kötél támogatja". Ez föltétlenül igaz. — És hogy dolgozik? Úgy, hogy minél előbb túl legyen rajta, vagy élvezettel, repülve? — Ügy, hogy minél előbb túl legyek rajta, és élvezettel. — Egyébiránt engem nem lep meg a Pest utáni vágyakozása. írásait olvasva, mindenki előtt nyilvánvalóak a gyökerei. Főként az első novelláira gondolok. — Kőbánya letagadhatatlan. Ha van olyan, hogy szülőhaza, ha egy nagyváros egyetlen területe méltó erre az igen fennkölten hangzó fogalomra, kétségtelenül szülőhazám Kőbánya. Nem szeretem. Nem. Rengetem bajom volt ott. Valószínűleg a jellemem, adottságaim, természetem vastagon közrejátszott ebben. Kivívtam a bajt. így lehet. A bátyám, aki végeredményben azonos modell, simán járta az útját. — Kikkel volt baja? — Mindenkivel. Ritka napom múlt el verekedés nélkül. Vonzottam a balhét, vonzottam a gúnyt, az ellenszenvet. így ment. — Nem volt egy kicsit krakéler? — Lehet. Lehet. De valószínűleg nemcsak ez volt az oka. Bizonyára itt van valami bennem, bőrbe kötve. Ma is, de már gyereknek is olyan voltam, aki soha nem felejt. Ha ma összetalálkozom olyannal, akivel régen a telepen együtt laktam — nem haverkodom. — Bosszúálló? — Nincs miért. Nem hiszek a bosszúban. De nem is oldom föl a betokosodott sérelmeket. Nekem nem lehet a vállamra veregetni, csak azért, mert elmúlt valamennyi év, hogy Gyurikám, emlékszel... ott a telepen... — Nem is bocsát meg? — Soha. — Ha egyszer valamit elkövettek ön ellen, az élete végéig seb marad? — Horzsolás. De javamra legyen mondva, a jóra is emlékszem. — Erős srác volt? — Hm...? Igen. — Szóval ezekben a verekedésekben... — ...volt esélyem. — Talán ezért nem szerették? Az erőseket nem mindig szeretik. — Volt nálam jobb verekedő, és mégis népszerű volt. — Barátja? — Volt. Nem sok. De kinek van sok barátja?! — S olyan igazi! Egy? — Nem állta ki az időt. — Szóval, Kőbánya — nem. S a Józsefváros? — Igen. Főként a Köztársaság tér környéke. Sokat jártam oda. Sakkoztam. Csavarogtam. Dumáltam. Szeretem. Pedig az Fejes-vidék. Az ember ne szeresse más írók territóriumát. — És másfajta műfajokét? — Nem szeretem, ha hozzányúlnak a dolgaimhoz. Tévéjátékot például soha nem csináltam. — Filmet? — Egyszer. A Szerelem csütörtököt. — Milyen volt? — Szar. Mármint az én munkám benne. — Tömör megfogalmazás. — Ez áll a legközelebb az igazsághoz. Rossz kis film volt. Pécsi Sándor játszott benne meg Takács Marika. A tévés. Gantner Jancsival közösen írtuk a forgatókönyvet. Kétharmad volt az enyém belőle. Anyagiakban is. Fura dolog volt. Két évig, 57-től 59-ig kazánt szereltem. A véletlen úgy hozta, hogy a filmgyárban is volt munkám. Na, akkor csináltam a forgatókönyvet. Kellett a pénz. Később írtam forgatókönyveket. Elkészült egy kisregényem, azonnal megcsináltam filmre is. Tudtam, hogy visszautasítják, sose lesz belőle mozi, de kapok annyi honoráriumot érte, hogy írhatok megint két novellát. Bővített újratermelés. — De az egyszerű árutermelésben is igen csapongó volt. Mindent csinált. Novella, kisregény, riport, regénytetralógia, dokumentum. Nem nagyon szokás ilyen sok küzdőtérre bemerészkedni. — Az sem nagyon szokás, hogy az író ír. — Ez olyan moldovás poén? — Miért? Hányan írnak? — Nagyon sokan. — Nagyon kevesen. Sok az irodalmi fórum. Rengeteg a kiadott könyv. Új mű alig születik. Ami lényeges. Nem arra gondolok, hogy Nagy Pista megírja az élete történetét. Nem arra gondolok, hogy valaki elmondja a véleményét öt másik íróról. A fölfedezés hiányzik. Ami például Galgóczi Vidravasában megvan. De ne osszunk bizonyítványt. — Úgy van. Maradjunk az eredeti kérdésnél. Honnan ez a sokműfajúság? — Nem tudom. Mindig azt írtam, amit fontosnak tartottam. Ha olyan anyagom van, ami szatírának kívánkozik, megpróbálom úgy csinálni, ha riport adódik, azt írom. Egy asztalosmester mindig tudja, milyen fát érdemes befogni a gyalupadba. És mit lehet csinálni belőle. — Szóval, a téma dönti el? — Persze. — Még mielőtt nekifogna leírni. — Mikor a tollat a kezembe veszem, már kialakult a történet. A most készülő kisregényem egyharmadánál tartok. De elég pontosan el tudom mondani, miről szól az egész. Persze, igen nagy művek születtek úgy, hogy alkotójuk végig rögtönözte az egészet. Például Karinthy Cini. — Leül az író, és ír? — Igen. Füst Milán A feleségem története című nagyregé-17