Budapest, 1985. (23. évfolyam)

3. szám február - Tartalomjegyzék és mutató, 1984

lom adott egy kis együtt gondolkodásra. Ha ennek befejeztével sem találták meg a mindenki számára elfogadható vagy egyedül üdvözítőnek látszó megoldást, még mindig ott a „puding próbája". Ezzel kapcsolatban a BKV szakemberei azt vallják: a gyakorlatban elhibázottnak bizonyult döntésüket nem megmagyarázni kell, hanem kijavítani. Nem az a szégyen ugyanis, ha valaki téved, hanem az, ha makacsul ragaszkodik a gyakorlatban megbukott elképzeléséhez. Előfordul néha olyan speciális eset is, amikor a lakók nem tudnak dűlőre jutni egymással. Ilyenkor szélesebb nyilvánosság, magasabb testület — horribile dictu! — még tanácsülés elé is kerülhet az ügy. S ha a BKV-nak az érintett dologban még ,, a három is páros", nincs más feladata, mint türelmesen megvárni azt a pillanatot, amikor kikristályosodik az egységes álláspont, hogy annak megfelelően cselekedhessen. Abban ugyanis csak a legmegrögzöttebb fantaszták hisznek, hogy valaha is lesz olyan tömegközlekedés, amely mindenki számára, mindig jó lesz. A realisták addig is azon fáradoznak, hogy a lehetőségeket folyamatosan a többség igényeihez alakítsák. Itt külön is ki kell emelnünk a folyamatosságot, hiszen a pozitív megítélés attól is függ, hogy a BKV dolgozói felismerik-e az új igényeket, s képesek-e időben változtatni azok kielégítése érdekében? Ezekre a törekvésekre jó példa az ún. telkes járatok, újabban pedig a síjárat megindítása. Ez utóbbi hóeséskor indul, és a Madách térről a Normafához viszi a sportolni szándékozókat. Tudomásul kell venni azt is, hogy fővárosunk lakossága öregszik, napjainkban a népesség egyötödét teszi ki a nyugdíjas korosztály. Szólni kell hozzájuk, humánus és emberibb közlekedési feltételeket kell teremteni számukra. A közlekedés kulturáltságát emelni kell, ez azonban csak az utazóközönség magatartásának „javulásával" lehetséges. Ez vi-A Marx téri metróállomás és a hozzá kapcsolódó aluljáró-rendszer nemcsak a metró utasai, hanem a gépjárművezetők számára is gyorsabb, biztonságosabb közlekedési feltételeket teremtett szont — mivel nem választható el a társadalmi élet más területein tanúsítót viselkedésünktől — lassú folyamat. Addig is a BKV igyekszik a saját portája előtt sepregetni, azaz, a járművezetők és menetirányítók munkájának színvonalát növelni. Ezek az erőfeszítések egyáltalán nem valami l'art pour l'art tevékenység részei. Számos pszichológiai és szociológiai felmérés bizonyítja, hogy ha a dolgozók közlekedési ártalmakkal érnek be a munkahelyükre, a termelés érezhetően csökken. Tudomásul kell venni, hogy ez egy olyan szolgáltatás, amely alaposan befolyásolja az igénybevevők közérzetét. Éppen ezért minden lehetőséget meg kell ragadni, amivel segíteni, javítani, változtatni lehet. Ennek hatékony eszköze lehet a gyors és pontos tájékoztatás (a bekövetkezett zavarokról, az új lehetőségekről stb.), a menetrendek kiírása (pl. az 56-os villamos vonalán), a járműpark egységesítése (Ikarus buszok, Tátra, Ganz és UV villamosok), a gyors- és expresszjáratok számának növelése, a villamos vonzóbbá tétele (a sebesség és a kényelem növelése révén), a hajóforgalom növelése (a Duna ugyanis csak a lehetőségek töredékéig van kihasználva). A fentiekből is kiolvasható, hogy milliárdos beruházásokra és fejlesztésekre a jelen helyzetben nem törekednek, de talán — megkockáztatjuk — nincs is rá szükség, hiszen a BKV — miért is hallgatnák erről — nemcsak a járművek átlagsebessége, hanem a járatok területi elosztását illetően is a nemzetközi élmezőnyben foglal helyet. Ez utóbbi egyébként a hétköznapok nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy Budapest lakosainak két-három százalékát kivéve, mindenki lakhelyétől maximum ötszáz méter távolságon belül fel tud szállni a BKV valamelyik járművére. Ezek az eredmények még értékesebbek, ha hozzátesszük, hogy a vállalat igen komoly, közel tízszázalékos létszámhiánnyal küzdött. Ennek ellenére biztos, hogy a jövőben sem adják alább. Mire alapozzuk ezt? Arra a BKV vezetői körében meghonosodott szemléletre, miszerint: a problémákról lehet, sőt kell is beszélni, de nem a tettek helyett. Tehát nemcsak beszélgetni kell, hanem amit lehet, azt meg is kell tenni, (x) éltn, 29