Budapest, 1985. (23. évfolyam)

3. szám február - Del Medico Imre: Víziváros

pét. A nemrég elhunyt Keisz Vince helytörténész találó megállapítása szerint az Országház is a Batthyány tér alkotóeleme. Ennek az állításnak a helyességéről bárki meggyőződhet, ha a tér Fő utcai oldaláról a Duna felé néz: mintha semmi sem választaná el a teret a Parlamenttől. A metróról és a HÉV-ről már esett szó. A Víziváros rövidesen új, azaz felújított közforgalmi járművel lesz gazdagabb — a Siklóval. Néhány év múlva tehát csak a trolibusz fog hiányozni a Víziváros tömegközlekedésének eszköztárából. Pedig milyen jó volna, ha kevésbé légszennyező járművek közlekednének a napjainkban is tekintélyes forgalmat lebonyolító Fő utcán, amelynek egyirányúsítása óta a rakpart is főútvonalnak számít. Tudom, utópisztikusnak hat, mégis elmondom régi ábrándomat. Az ihletet az 1946-ban a forgalomnak átadott, gázcsövekből készült és közel két évtizedet megért Kossuth-hídtól kaptam. A híd fennállása alatt bebizonyosodott, hogy a Moszkva tér, Széna tér környéke és a Víziváros tulajdonképpen igen közel van a Belvároshoz. Amíg a Kossuth-híd állt, sokan gyalog közlekedtek a két városrész között. Most viszont vagy nagy vargabetűt tesznek az emberek, vagy kétszeri mozgólépcsőzés és — csúcsforgalom idején — kétszeri tülekedés árán juthatnak át a folyam túlsó partjára. Gyaloghidat kellene építeni oda, ahol a Kossuth-híd volt. Négy-öt méternél nem szélesebbet, fedettet és laposat, amelyről gyönyörű kilátás nyílnék a teljes dunai városképre. A lapos híd nem zavarná a Parlament látványát, remek fényképezési lehetőséget nyújtana a bel- és külföldi turistáknak. Komoly idegenforgalmi vonzerőt jelentene. Lehet, hogy nem is olyan utópisztikus az ötletem? Régebben többször olvastam arról, hogy egyre több gondot okoz a Lánchíd és a Margit-híd tehermentesítése. E két híd terhein sem az újjáépített Árpád-híd, sem a majd megépítendő déli közúti híd nem tud igazán könnyíteni. Ezért van szükség közúti alagútra. Budai bejáratához van is hely: a középső szakaszán kiszélesített Csalogány utca. A pesti alagútbejárat helyét a Báthori utcához tervezték. Mindenesetre időszerű ezzel a kérdéssel foglalkozni. Érdemes szót ejteni a gyalogosokról is. Ezt a vízivárosi lépcsők nagy száma teszi indokolttá. A Várnegyedből lépcsőkön percek alatt le lehet jutni. Sajnos, nem egynek féloldalas vagy egyáltalán nincs korlátja, mint például a Linzi lépcsőnek. Nehezebben mozgó vagy idősebb emberek éppen ezért inkább elkerülik őket. Nem kellene sok pénz a lépcsők „korlátozásához". A főváros 525 négyzetkilométernyi területéből nem egészen egy négyzetkilométert foglal el a Víziváros. Ehhez képest sok iskolája van. A Toldy Ferenc utcában a patinás gimnázium, a hajdan híres „Toldy reál". Egy utcával feljebb, a Szabó Ilonka utcában építőipari technikum működik, a hajdani Ferencz József (akkor cz-vel írták) gimnázium és internátus épületében. Az internistákat katonás szabású, fekete egyenruhájuk miatt az avatatlan járókelők inkább katonanövendékeknek, mint civil tanulóknak nézték. Inkább úrhatnámságra, mint a tudományokra nevelték a diákokat. Ez különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az épület egyik felében elhelyezték a Mátyás Gimnáziumot. Hiába kapott a két iskola közös igazgatót a kiváló diplomáciatörténész, Horváth Jenő személyében, a Mátyás Gimnázium növendékei közül több kiváló szakember került ki, mint a társintézetből. A Víziváros peremén lévő Jurányi utcában a Földes Ferenc Kereskedelmi és a Hámán Kató Közgazdasági Szakközépiskola található. A Várhegynek lóduló Ponty utcában gép- és gyorsírásra oktatják a tanulókat. Kevesen tudják, hogy gyáripara is volt a Vízivárosnak. A Bem József utcában, a mai Öntödei Múzeum helyén, azaz ugyanabban a csarnokban, amelyben még a háború utáni években is öntötték a vasat, nyitotta meg 1845-ben Ganz Ábrahám első vasöntödéjét, minden mai Ganz nevű magyar ipari üzem ősét. A múzeum elhelyezése és épülete kitűnő példa arra, hogy miképpen kell és lehet hajdani ipari épületet célszerűen felhasználni, ízlésesen beilleszteni a városképbe. A nem csak szakemberek számára érdekes intézmény nagyobb publicitást, több látogatót érdemelne. Nem messze innen, a Kacsa utca 17. alatt működött az első magyar szalámigyár. Az akkor Ausztriához tartozó Friaul tartomány (ma: Friuli) Tarcento városkájában született Pietro Del Medico — e sorok írójának dédapja. 1844-ben települt át Budára, és megalapította azt a manufaktúrát, ami aztán gyárrá fejlődött. Halála után, 1901-ig nagyapám, Del Medico Ágoston és azt követően tizennégy éven át nyolc fiúárváját nevelő özvegye vezette a virágzó vállalkozást. Az idő tájt ez szokatlan dolog volt (ma sem nagyon gyakori). Régi, a Vízivárost a Duna felől bemutató felvételek tanúsága szerint a Szent Anna-templom mögötti partszakaszon állt a Brüll-féle gőzmalom. Az ormótlan épületet végül is lebontották. Ötven évvel ezelőtt csendes, kispolgári fertály volt a Víziváros. Csak északi peremén, a Margit kőrútnál (ma Mártírok útja) érintkezett a lüktető nagyvárosi élettel. Központi fekvése ellenére is periferikus jellegű városrész volt. Az utolsó harmadának közepét taposó huszadik század Vízivárosa intenzíven fejlődő városrész, amelynek sikerült megtartani egyéni arculatát, hangulatát. DEL MEDICO IMRE 24 A Batthyány tér A Pala utca