Budapest, 1985. (23. évfolyam)

3. szám február - Seregi László: Könyvtárrapszódia

M ár rá sem hederítek, ha egy buszra vagy egy villamosra sokáig kell várnom; megszoktam, hogy az újabb és újabb előnyös beszerzések dacára sem mindig javul a helyzet, meglehet, csupán én nem veszem észre. Mondom, hozzáedződtem az efféle kellemetlenségekhez, most is csak azért hozakodom elő magánbosszúságommal, mert — hogy el ne feledjem — a Várba indultam, az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy megnézzem, meddig jutottak a költözködésben, elkészülnek-e arra a, ki tudja, hanyadik időpontra, amelyet kijelöltek az átadás magasztos napjául? Hirtelen azon kapom magam, hogy erősödik bennem a kétely. No nem a dátum miatt fő a fejem, ezt az épületet most már akkor is befejezik, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Amiért az ildomtalan, az ünnep hangulatához aligha illő aggályom támad, az inkább abból fakad, hogy valami belülről azt súgja: aránylag sokan mondanak majd le nemzeti könyvtárunk szolgáltatásairól, mert a kultúrpolitika és a tömegközlekedés irányítói megint egyszer nem egyeztették sajátos szempontjaikat. És hát arra sem árt, ha emlékeztetünk: nosztalgia is van a világon, minden valószínűség szerint nem én leszek az egyetlen, akinek eszébe jutnak az úgynevezett szép idők, amikor még a Múzeum-kert lépcsőjén szellőztethettük ki fejünket, ha megsűrűsödtek a szellemi üresjáratok; s az sem okozott különösebb gondot, ha követelőzni kezdett a gyomor. Az ember csak felpattant az első arra járó buszra, és tíz percen belül nyakába akaszthatta a partedlit. A hegyről azonban nincs visszaút, vagy ha mégis, akkor is jobb, ha kétszer megrágjuk, mitévők legyünk, ha aznap többfelé is dolgunk akad a városban. Az Országos Széchényi Könyvtár vezetői, Havasi Zoltán, a megbízott főigazgató és Ferenczy Endréné főosztályvezető — a kialakult szokásoktól eltérően — nem próbálja kiforgatni a kérdésemet, arra hivatkozván, hogy ők másként közelítenék meg a problémát. Készségesen elismerik, hogy aggályom korántsem egyedi, ráadásul nem is mondvacsinált. Az, aki annak idején a nemzeti könyvtárat a város szívében szerette meg, s odajárt hosszúhosszú éveken át, az csakugyan fontolóra veszi, hogy váltson-e. Igen, felkészültek arra, hogy lesz nem egy és nem két törzsolvasójuk, akik — tán koruk miatt — nem vállalják a fárasztónak tűnő buszozást. Annak ellenére, hogy — figyelmeztetnek — nem eszik olyan forrón a kását, mert a Dózsa-szobortól három gyorslift szállítja majd fel látogatóikat, egyenesen a központi szerepet betöltő VII. szinten kitéve őket. így máris megtérült az időveszteség, bár nem tagadható, hogy a remélt olvasói kör zöme nem fog csupán azért kimenni a szoborhoz, esetenként jókora kerülővel, hogy innen jusson fel a Várba. Az intézmény vezetői egyébként ígéretet kaptak rá, hogy a BKV sűríti idetartó buszjáratait, s ha minden úgy alakul, ahogy tervezték, maholnap számíthatunk az újraépített Siklóra is. Most már csupán azt vethetjük fel, hogy annak idején, amikor eldőlt, hogy hol legyen az új OSZK, miért éppen a királyi palota krisztinavárosi szárnyát választották? Ami annál is izgalmasabb kérdés, mert a kordokumentumokból kiviláglik, hogy több alternatívát állítottak fel. Legtovább az az elképzelés tartotta magát, hogy a pesti Vigadót alakítják át e célra, de széltében-hosszában beszéltek arról az eshetőségről is, hogy a Szabadság téri Tőzsde-palotát jelölik ki a nemzeti bibliotéka új otthonául. Az F épület mellett végül is éppen az szólt, hogy egy nemzeti könyvtárnak rangos környezet dukál, már csak amiatt is, hogy a külföldi turisták lássák: nálunk megbecsülik a művelődés ügyét. A palotaszárny másik előnye még az volt, hogy 250 ezer légköbméterével az ország legnagyobb középülete, feltéve, hogy ezúttal figyelmen kívül hagyjuk a Parlamentet. S ez annál is inkább fontos szempont lehetett, mert a korabeli krónikák arról is híven beszámolnak, hogy az OSZK szinte megalapitásától kezdve helyszűkével küszködött. Hiába, ilyen széles gyűjtőkör eleve sejteti, hogy hamar benépesednek a raktárak. Jelenlegi állományuk, ahogy szakmai berkekben nevezik, 6 millió könyvtári egység, s az élénk hazai és nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetően, nincs szünet a gyarapodásban; évente átlagosan 130 ezer új szerzemény jut a birtokukba. Mit is gyűjtenek? Mindent, ami velünk, magyarokkal foglalkozik, bármely nyelven íródott is, bármely pontján jelent is meg a földnek. Hiszen éppen ezért élvezi és őrzi a megtisztelő nemzeti címet, még ha ez egyre feszítőbb gondokat okoz is a mindennapokban. Hogy enyhítsenek valamelyest a helyzeten, már 1973-ban megkezdték a költözködést, rögtön azután, hogy a Várban tető alá került a két, egyenként 11 szintes toronyraktár. Hétszázezer kötetet szállítottak fel, főként azokat, amelyekről úgy gondolták, hogy az olvasók csak ritkábban tartanak rájuk igényt. Ennek ellenére sem sokáig örülhettek, mert a küldemények csak jöttek és jöttek, újabb tárolási lehetőség után kellett nézni, aminek következtében a kiadványokban megtestesült nemzeti vagyon szétszóródott. Idővel 17 lerakatot nyitottak Budapesten; a térképeket és a kisnyomtatványokat például Rákospalotán, az egykori zsinagógában, a régi hírlapokat a Rosenberg házaspár utcában, a színháztörténeti relikviákat meg a Múzeum utcában helyezték biztonságba. Állagukat sikerült megóvni, elsősorban azért, mert ezekkel az anyagokkal amúgy is csak a kutatók foglalkoznak behatóbban. A krónikus helyhiány azonban gyakorta kivédhetetlen, roppant kínos helyzetbe kényszerítette az egyetemistákat. Előfordult, hogy tanulócsoportunk azért halasztotta el segédtudományi kollokviumát, mert nem tudtunk idejében hozzájutni a számunkra akkor nélkülözhetetlen topográfiai atlaszokhoz meg a különféle — megengedem, ritkán használatos — történeti bibliográfiákhoz. De hát ez régen volt, nagyon régen. S mint megtudom, nem is ez okozta Ferenczynééknek a legtöbb álmatlan éjszakát. Hanem az, hogy az olvasótermek előtt olykor-olykor hosszú sorok kígyóztak bebocsáttatásra várva, sólyomként lesve, mikor szabadul már fel egy hely. Különösen a vizsgaidőszakban meg a diplomamunkák készítésekor vált elviselhetetlenné a 13