Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - Seregi László: Vendégek és házigazdák

Gyakorta a tőkés partner, ha velünk üzletel, egyedül és kizárólag azért jár jól, mert kihasználhatja megosztottságunkat. Gyorsan hozzáfűzném, erről a megosztottságról csakis mi tehetünk, mert mintha némelyek félreértelmeznék a feladatot: úgy ítéli meg a helyzetet, hogy egy kis ügyeskedéssel, taktikázgatással majd ő kaparja ki a gesztenyét. Holott ez még véletlenül sincs így! — Ha említene egy konkrét példát! — Kérem, semmi akadálya. Ha én itt, ön előtt felemelem a telefont, és megkérdezem öt nagy nyugati szálloda portásától, hogy mennyiért adnak egy kétágyas szobát, ugyanazt az összeget fogják mondani. Persze, azonos besorolású szállót feltételezve. Majd ezután csináljunk egy hazai próbát, meglátja mit kapunk válaszként! Ahány hely, annyi tarifa. Szerény véleményem szerint ezen a gyakorlaton mielőbb, a magunk érdekében változtatni kell. A szolgáltatások számában és színvonalában, nos, nemhogy lehet, de szükséges is eltérő árakat alkalmazni. — Amit itt et mondott, az a saját véleménye vagy a Budapest Tourist igazgatóhelyetteséé, aki némiképp aggódik, mert mostanában nem annyian érkeznek hozzájuk a fejlett tőkés országokból, mint annak előtte? — A kettő, gyaníthatóan, nem választható el egymástól. Főleg nem ebben a mi mostani, előre megszabott szereposztásunkban. Amiből, kérem, nehogy azt a következtetést szűrje le, hogy csupán emiatt érem be ennyivel, hogy csak a hely és a helyzet miatt nem térek el az önmagam képviselte állásponttól. A baj az, hogy tán még nem ismertük fel eléggé az érdekeinket, emiatt nem teremtődtek meg az időszakos egyeztetés feltételei. — Addig a tőkés — már megbocsásson — nevet a markába? — Sajnos, ez az igazság. — Mit lehetne tenni? — Tudatosítani kellene mindenkiben, akit illet, hogy több forog kockán, mint gyanítaná. A vállalati bevételi tervnél ugyanis fontosabb idegenforgalmunk hitele. Már csak azért sem ártana, ha ezt közhírré kürtölnénk, mert — néhány, magánkézben lévő utazási irodát leszámítva — mindannyian állami pénzből élünk és dolgozunk. — Kénytelen vagyok rákérdezni: hogyan? Ez annál is inkább érdekel, mert ha sorsom úgy fordulna, hogy rendszeresen utazhatnék, akkor sem a Budapest Tourist neve ugrana be elsőnek. — Pedig, ha úgy vesszük, beugorhatna, mert a miénk az egyik legrégibb idegenforgalmi szervezet. Nemsokára megalapításunk hetvenedik évfordulóját ünnepeljük, s forgalmi adataink alapján közvetlenül a Cooptourist után jövünk a sorban. A mi elsődleges feladatunk természetesen az, hogy — nomen est omen — a Budapestre érkezők házigazdái legyünk. Eddig e törekvésünket sikerült valóra váltani, annak ellenére, hogy az ágazatunkat jellemző gondok és problémák minket sem kerültek el. Már csak ez is arra sarkall bennünket, hogy újabb és újabb rétegekhez jussunk el, felajánlva nekik szaktudásunkat, szolgáltatásainkat. Ennek érdekében mind több figyelmet szentelünk a piaci munkának itthon és külföldön egyaránt. — Mit jelent ez a gyakorlatban? — Itthon sorra nyitjuk vidéki utazási irodáinkat. Már működik Budapest Tourist-egység Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Veszprémben, s a közeljövőben az egrivel és a szombathelyivel gyarapszik hálózatunk. — Eléggé megfontolták ezt a lépésüket? Hiszen a megyékben már működnek idegenforgalmi hivatalok! — Nézze, Budapest nemcsak a külföldieket vonzza, hanem a kisebb településeken élőket is. Velük eddig nem volt kialakult, intézményesített kapcsolatunk. Most pótoljuk a hiányosságot, természetesen amiatt is, mert előzetes felméréseink szerint igény van az ottani állandó jelenlétünkre, a lehetőségre, hogy közvetlenül érintkezzünk leendő ügyfeleinkkel. Igaz, abban, hogy felgyorsult vidéki hálózatunk kiépítésének üteme, az is közrejátszott, hogy magunk is tapasztaltuk: a vidékiek körében megnőtt az érdeklődés útjaink és általában az utazási szolgáltatások iránt. Ez elől a kihívás elől nem térhettünk ki. Meg tán helyes, ha azt is megemlítem: a háztájikból szerzett jövedelem megadja a lehetőséget számukra, hogy ismerkedjenek a világgal. — A vidékieknek több a pénzük utazásra? — Nem az én asztalom annak eldöntése, hogy miként, milyen irányban változtak hazánkban a jövedelmi viszonyok. Csak azt tudom mondani, hogy megfigyeltük: meghirdetett útjaink nem csekély hányadát a nem-budapesti lakosok kötik le, vásárolják meg. — És külföldön? Ott nem vetélytársa a Budapest Tourist a többieknek? — Természetesen arra törekszünk, hogy azok legyünk. Ezért nyitottunk irodát és vezérképviseletet például Salzburgban és Stockholmban. — Végül egy személyes kérdés: mióta dolgozik az idegenforgalomban? — Huszonötödik éve. Az Expressnél kezdtem idegenvezetőként, aztán elvégeztem a bölcsészkart, s idekerültem. Három nyelven beszélek, németül, angolul, franciául. Ebben a munkakörben nyelvtudás nélkül nem boldogul az ember. SEREGI LÁSZLÓ A hivatal lelke Mintha múlóban volnának azok az idők, amikor a hivatal rideg volt és személytelen, paragrafusarca felsőbbségesen sugárzott, közlendői kinyilatkoztatásszerűen hangzottak, és nem várhattunk tőle meleg, emberi szót. A mai hivatalos ember udvarias, rendkívül közlékeny, ugyanakkor érzékeny és kissé sértődékeny is. Mindez természetesen nem tudományos megállapítás, csupán saját szórványos tapasztalataimon alapul. Állok a Hess András téren, ömlik az eső. Várom a 16-os buszt, nem jön. Húsz perc múlva türelmetlenségemben, de valami bajt gyanítva, fölhívom a Moszkva téri forgalomirányítót, s idegesen kérdem, miért nem jön az az istenverte 16-os. Fölcsattanásomra nem kioktatás, letromfolás, ellentámadás a válasz. Egy mélyzengésű, megnyerő férfihang beszél hozzám megértően, kedvesen, és érzem, mélyen fájlalja, hogy ázom az esőben. Aztán mesélni kezd a buszsofőrök nehéz életéről, akik mindig korán kelnek, felelősségteljesen szállítanak bennünket szerte a városban, ha esik, ha fúj, este holtfáradtan térnek haza, már a gyerekeikkel se igen van kedvük játszani... Amikor a forgalmi nehézségeket elemezte, leesett az utolsó kétforintosom, s én kissé szégyenkezve, ám meghatottan ballagtam vissza 16-ost váró őrhelyemre. Gyanús nedvesség csillogott szememben — vagy a forgalomirányító panasza miatt, vagy mert az eső továbbra is zuhogott. * Minthogy hűvös és nyirkos napoknak néztünk elébe, vettem egy hősugárzót. Hiányos vagy rossz alkatrészeket kaphattam hozzá, mert képtelen voltam a lábát fölszerelni. Kedvetlenül vittem vissza másnap, hogy cseréljék ki egy másik típusra, mert ez nem sugározza a hőt, olyan, mintha eldugná valahova a szoba fölső sarkába. Az eladómat a sugárzás nem érdekelte: én megvettem, ők kitöltötték a szavatossági cédulát, így már nem vehetik vissza. A beírt dátum miatt ez lehetetlen. Mondom, akkor mutassa meg, hogy kell összerakni. Fojtott dühvel fogott hozzá. Láttam, egyre idegesebb, és sírással küszködik. Néhány perc múlva fölkapta a hősugárzót, és bevitte a raktárba. Negyedóra múlva megjelent sápadtan és elgyötörten, s szó nélkül a kezembe nyomott valami papírokat. Nem értettem, mit lehet ennyit szenvedni egy hősugárzó eladásán vagy visszavételén, de már végtelenül sajnáltam az egészet. Jó, jó, megyek a lábatlan hősugárzóval, amely nem sugároz, csak ne tessék sírni — gondoltam. Sőt, próbáltam néhány föloldó, kedves szót is mondani az eladónak, de fölzaklatva elfordult. A pénztárnál derült ki, hogy mindent elintézett — a lehetetlent is —, s visszakaptam a pénzt. Nem mervén a szeme elé kerülni, a barátommal küldtem neki engesztelésül pár szál virágot. Fél óráig vártam rá kint a bolt előtt. Aztán elmondta, hogy az eladó végül megenyhült, és szipogva, sírva mesélte el neki gondjait, bajait, a boltiakat is, az otthoniakat is. Magányos, szomorú asszony, aki egy kis melegségre vágyik — akárcsak én. A minap elmentem a kerületi tanács egyik vezetőjéhez, aki régi ismerősöm, hogy a tanácsát kérjem és esetleg a segítségét is, nekem nagy, neki aprócska ügyben. Válasza rövid volt és velős: próbáljam az ügyet máshogy és máshol elintézni. És te hogy vagy — kérdeztem, gyorsan másra terelve a szót. Hamarosan megtudtam, hogy az én nagyhatalmúnak hitt ismerősöm csak szegény áldozat, aki megoldhatatlan problémák tömegével birkózik naponta újra, pénz, kapacitás, mozgástér és mindenféle lehetőség nélkül. Hát igen, ez az igazi gond, nem az enyém — sóhajtottam vele együtt. Már szinte szégyelltem is, hogy előhozakodtam a magam ügyével, s úgy éreztem, nekem kéne segítenem valahogyan őneki. Aztán kezet fogtunk, én biztatóan rámosolyogtam, mintha azt mondtam volna: nyugodj meg, rendben lesz minden. Azóta nem szeretek hivatalos emberhez menni. Régen dühös voltam a ridegségük miatt, most meg folyton sírhatnékom van. SZÁLÉ LÁSZLÓ 18