Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - Müller Tibor: Szabó Géza kanonok, a Bazilika plébánosa

közösítésről, sanyarú sorsról. Hamar elfeledtette velem a munka, a hívőkkel való kapcso lat, hogy nem éppen konjunkturális mesterséget választottam. Tettem ezt annak ellenére, hogy a XIII. kerületben laktunk, és Váci úti, angyalföldi srác voltam, ahol, bizony, elég vaskos realitás vett körül. De semmi esetre sem lehetett kolostori milliőnek nevezni. Nem a templombajárók sokasága nevezte szűkebb pátriájának a Váci utat és környékét, ahol felnövekedtem. Jómagam sem különböztem sokban a grundon focizó többi sráctól. És ha ők másmilyennek láttak is, ezt soha gunyoros formában nem éreztették velem. Annyi bizonyos, hogy életem alakulására, hivatásom megválasztására nagy hatással volt, vallásos neveltetésemen kívül, egy boldog emlékű pap, Benkő István, a katolikus munkások egyesületének vezetője. Ő már korán észrevette, hogy a fasizmus milyen embertelen befolyással van az egyház bizonyos köreire is. Következetes hívő és tiszta, becsületes ember, a baloldallal és az erősödő ellenállással tevékenyen együttműködő férfi volt. Ez nem maradhatott titokban, hiszen a fiatalok, a munkások körében nagy tiszteletnek örvendett. Elfogták. Dachauba vitték. Túlélte a koncentrációs tábort, és visszatért a Szent Mihály-templomba. Ő volt az a pap, káplán, akinél először ministráltam, aki tanított, aki példaképemmé vált. Benkő Istvánnak tartása volt. Egyenes, töretlen jelleme. Hívők és nem hívők egyaránt tisztelték, becsülték, mert szavai azonosak voltak a cselekedeteivel, s az emberi értékeket tartotta a legfontosabbaknak, függetlenül attól, hogy ki milyen istent imádott, milyen elveket vallott. Annak a kamasznak, aki én voltam a negyvenes évek legelején, meghatározó élménye volt a vele való találkozás. Az ő eszménye nemcsak az evangélium hirdetése, hanem annak megélése volt. Számára ez életforma, életstílus volt, ezért minden jóakaratú emberrel megtalálta a kapcsolatot. — Az azért mégis különös lehetett, hogy a felszabadulás után, a fényes szelek idején, amikor a Váci úti fiatalság és egyáltalán a magyar ifjúság minden nap forradalmat csinált, amikor mindenféle szervezetekben sistergeti az élet, választási hadjáratok lázában éltek az emberek, amikor mindenkiből minden lehetett, forrt a világ — ön papnak készült. A csendes ájtatosság, a lélek békéje, a templomi csend vonzotta. — Valóban furcsa. De csak most, hogy szóba hozza. Számomra természetes következménye volt addigi életemnek. Nem előnyökért, hiszen az aztán végképp nem járt érte, hanem belső késztetésre döntöttem így. — Öt év telt el tehát Esztergomban, a papneveldében, miközben a világi életben, itt Magyarországon sok minden történt. Önök mit tudtak minderről? — Az az igazság, hogy kezdetben elöljáróink gondosan ügyeltek arra, hogy csak a tanulmányainkkal törődjünk. Szinte hermetikusan elzártak bennünket mindattól, ami az iskola falain kívül történt. De később, amikor a katolikus papi békemozgalom létrejött, emlékszem, mint kispap fölkereste a szemináriumunkat Beresztóczy Miklós, aki a mozgalom egyik alapítója volt. Megjelent Horváth Richárd is, és tájékoztatták a kispapságot az egyház jövőjéről. Ezzel el is múlt sorsunkat illetően a bennünk lévő bizonytalanság. Hiszen volt egy szakasza a szemináriumi időnknek, amikor az is könnyen elképzelhető volt, hogy nem folytat-10 hatjuk tanulmányainkat, feloszlatják az intézetet, más pályára kell lépnünk. — Az utóbbi évtizedekben a vallás, az egyház súlya, szerepe, hatása bizonyos változáson ment át. Úgy tűnik, technikai korunknak, a civilizáció szédítő fejlődésének már nem felelnének meg az évszázados alapok. Most mégis, mindenfajta kavarodás után elrendeződni látszik az emberekben a hit és az értelem. Ön hogyan ítéli meg ezeket a változásokat? — Nem minden alap nélkül való ennek a kérdésnek a felvetése. Mindenekelőtt különbséget kell tenni az egyház mint jelenség és mint hívőközösség között. Bármilyen különös, bizonyos értelemben növekvőnek is mondható a transzcendetális és metafizikai érdeklődés. Gondoljunk csak a televízió Gólyavári esték című, sikeres sorozatára, amelyben nagy figyelem kísérte a Biblia magyarázatát. Az egyetemes kultúra egyik talpköve a Biblia. Bármennyire is fizikai világ fölötti problematikával foglalkozik, tárgyi ismereteket terjeszt és igényel. Persze, jóval kevesebben vannak már azok, akik a megismert műből egyfajta következtetést vonnak le személyes életüket illetően, és ez a konklúzió az egyház szerint a hívőközösség felé fordítja őket. — És ön hogyan közelit az új jelenségek felé lelkipásztori munkájában? — A plébánosi munka kétségtelenül sok, az eddigi gyakorlattól eltérő vonással gyarapodott. Egyrészt szép számmal vannak házasságra készülő fiatalok, akik hajlandók egy katekízis kurzust elvégezni, és a vallási élet gyakorlati és tartalmi szabályrendszerét elfogadni. Az új jelenségeket, mondjuk így, a korszerűséget illetően idézném XXIII. János pápa szavait: ,,A katolikus hitletétemény mindenkor ugyanaz az előterjesztés, módozata azonban koronként változó." így például a szertartások (esküvők, keresztelők stb.) közvetlenebbek és áttekinthetők. Ez a folyamat a második vatikáni zsinat óta lendületes, és hogy mást ne említsek — bár furcsán fog hangzani az én számból —, a forradalmi átalakulást éppen a nemzeti nyelven való misézés jelentette. Nem arról van szó, hogy megfeledkeztünk volna a római anyaszentegyház latin voltáról, de vezetőink felismerték, hogy közelebb kell kerülni az emberekhez. Éppen itt, a Bazilikában a vasárnapi misét teljes egészében latinul celebráljuk. De kétségtelen, magyarul kell szólni magyarokhoz. Mert együtt vagyunk a mai emberrel, annak minden derűlátásával, kétségeivel és bizonyosságával. A papság nem alkot kasztot, azt az életet igyekszik élni, amelyet hívei. — Önnek mint papnak sok világi előnyről, élvezetről, kellemes és jó dologról kellett lemondania, hogy az egyház kebelébe fogadja, hívei tiszteljék, egyáltalán, hogy eleget tegyen hivatása törvényeinek. Megérte? — A tisztességes felüdülés minden ember, így a pap osztályrésze is. Ami szorosan a papot illeti, legtömörebben a Szentírással tudok válaszolni. Az Evangéliumban áll, hogy Krisztus urunk apostolaival beszélgetve arra intette őket: Eddig kedvetek szerint éltetek. Mostantól oda is el kell mennetek, ahova nem akartok, más övez föl titeket, le kell mondanotok saját kedvteléseitekről, s Istent kell szolgálnotok az emberek üdvére. Végül pedig így összegezi tanítását: „Aki lemond, százannyit kap." MÜLLER TIBOR