Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november

EZ A' HELY SEZ A VÁR... „Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere Magyarország valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába... Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják — s méghozzá háború nélkül — Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér... Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt... Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel együtt." (Anonymus: Gesta Hungarorum; Pais Dezső fordítása.) Hogy jól választotta-e ki Árpád a honalapítás helyét, azon ma már senki se tűnődik. A történelem szorításában cselekedett: keletről űzték, nyugaton pedig már a feudalizmus faláról pattantak vissza a magyarok nyilai. Ő pedig meglátta a törvényt: nincs tovább, itt élned, halnod kell. A törvény, amelynek szellemében az életet biztosította népe, a magyarság számára — mellőzzük a kilúgozott, tárgyilagos stílust —, tehát számunkra, újabb kérdést vetett föl. Öklöt és torkot szorító, újra meg újra ismétlődő, napjainkban is időszerű kérdést — a sorsokat eldöntő kérdések mindig a legidőszerűbbek —: hogyan tovább? Erre voltak kíváncsiak ,,a hozzájuk jött vendégek" is, más országok és népek követei, kik már nem „Attila király városában", Óbuda vidékén, hanem Esztergomban, Fehérváron, a visegrádi meg a budai palotában tárgyaltak, diplomaták szokása szerint puhatolództak, és itták a királyok borát, a tokajit meg a borok királyát, Somló-hegy nedűjét. Arról kívántak meggyőződni, hozott-e valamit ez a nép Európába Európának, sajátos, mégis a már meglévők közé illeszthető értéket, vagy vinni akar, netán csupán élősködni a többiek nyakán. És egyáltalában, mi a terve, hogyan tovább? A kérdésre az államalapító király, Szent István adta meg az egyértelmű választ: mindig a legfejlettebb, a népnek a legtöbbet nyújtó társadalmi formát választva — a fősodorban. Amíg ezt az elvet a nemzeti egység szentesítette, addig Európa befogadta, becsülte ezt a nyelvében oly idegen, de szellemében hajlékony, az európai műveltség palettáját friss, egyéni színekkel gazdagító népet. A Duna menti város emelkedő falai, tornyai a magyarság szellemi és anyagi emelkedését jelezték. Ez az egység és a hogyan tovább elvének következetes megvalósítása IV. Béla vagy Mátyás király idejében még hihetetlen pusztításokat, támadásokat volt képes helyrehozni, kivédeni. Buda házai, palotái a reneszánsz és a humanizmus szellemében épültek, s abban a pillanatban omlottak össze, amikor ez a szellem megbicsaklott, amikor a fent és a lent, a mi és a ti oly embertelen messze került egymástól nálunk és az egymást maró többi országban is. Amikor ez bekövetkezett, rögtön tért nyert a retrográd hatalom, a török. Ahol fogyatkoznak a megtartó erények, rögtön előretolakszik az önzés, a mának, csak önmagának élő, ezáltal saját és nemzete jövőjét aláásó ostobaság. Magyari István prédikátori szavai nagyon is visszafogottan jellemezték az általános, tehát anyagi és morális romlást: ,,... csak igen keveset találunk, ki tisztiben, hivataljában eljárna híven." A 16. században tett megállapítás hosszú évszázadokig, szinte napjainkig érvényes volt. Most, a múlton immár nem merengve, hanem példáján okulva, hogy századunk utolsó negyedébe lépünk, torlódó gondjaink, biztató örömeink közepette szintén az élet könyörtelen törvénye által fölvetett kérdésére latolgatjuk a választ. A kérdés ugyanaz: hogyan tovább? A válasz sem változott: maradjunk a fősodorban. Erre tanít a múlt annyi megalázása, hibája, fájdalma, melyet nem kendőzünk. A politikai érettséggel, nemzetismeretünk és -tudatunk délibábokat leszaggató komolyságával valljuk: egy ország, egy város arcának sebhelyeit nem födheti púder, tapasz. Vállaljuk,amit tettünk, sebeinkkel élünk együtt. A másfél százados török uralom után nem sikerült igazából erőt gyűjteni. Kevés volt a szélcsendes esztendő, melyre a Mátyás korában még négymillióból 1720-ra másfél millióra csökkent magyarságnak annyira szüksége lett volna. 1711, 1849, 1914, 1919... 1941... a nekifeszülés és a visszahanyatlás évszámai. Hányféle katonaság csizmája tiporta ennek az országnak, ennek a városnak az útjait! S mindegyik elvitt a talpán egy reménydarabot, egy sóhajt, hogy azért még lehetne... hogy azért még talán... De hogyan? Az összehajló „lámpás, szép fejekből", a meggyötört ajkakból többször bukott ki a kétségbeesett miért, mint a biztató újrakezdés hogyan tovább-ja. Móricz Zsigmond maga is lesújtva a nagy megrázkódtatástól, Trianontól, ezt a magatartást kárhoztatja, mondván: sírunk, hogy elveszett az ország kétharmada, mikor a megmaradt egyharmaddal sem tudunk mit kezdeni. Aztán eljött a mélypont, 1944, s az emelkedés: 1945. De a hidak lehanyatló karjaiból nem esett ki a város. A falak s a gerincek újra fölegyenesedtek, s az itt élő ember már kapott annyi oxigént a felszabadulást követő első, nagy lélegzetvételből, hogy a későbbi, levegőtlen éveket is kibírta. Mert senki sem fogalmazta meg szebben helyzetünket és feladatunkat József Attilánál: Papok, katonák, polgárok után így lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; A felismert törvény szellemében élünk, dolgozunk. S ma már újra itt üléseznek Európa s a világ küldöttei, folytatva a Helsinkiben elkezdett munkát, hogy „a drága jószág", a gép — ma úgy mondjuk: atom — ne vaduljon el emberpusztító szörnyeteggé. S azt is tudják, látják, hogy a népek hazájának, a nagyvilágnak szerény, de hasznos, öntudatos tagjai lettünk, minden baráti kezet tisztességgel, jóindulattal szorítunk meg, s habár nem folyik bor a szökőkutakból, mint Mátyás palotájában nagy vigasságok idején, azért szívesen látunk vendégül minden érdeklődő barátot, társunkat korunk történelmében. A meghallott törvények azonban csak irányt mutatnak, nem adnak megoldást. Új és még újabb kérdéseket, feladatokat állít elénk az élet. Tisztában vagyunk vele: „csak ami lesz, az a virág". A volt és a van dialektikus kapcsolatából milyen lesz származik? Az elvont tétel: a szabadság szülje meg a rendet, s a rend biztosítsa a szabadságot, hogyan válik alkotásra ösztönző valósággá? Hogy az eddig önmagát vállalni nem merő, a felelősséget rendszerint elhárító ember a szocializmus megvalósításához segítő új, tágabb mozgástérben ki tudja-e bontakoztatni tehetségét saját maga és a közösség javára? Év végén egyszerre tekintve vissza és előre, a kérdések szorításában továbbra is a régi törvényt tartjuk példának, feladatnak, célnak, tetteink mércéjének: mindig a fősodorban. S bár még mi is jövő időben idézzük Zrínyi szép szavait, de immár nem a hősi halál, hanem a békés, alkotó munka jegyében, bátran fordulva a nagyvilág felé: „Ez a' hely s ez a vár légyen dicsőségünk." A többi rajtunk múlik. JÁVOR OTTÓ 1