Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Seregi László: Parkok a kőrengetegben

nagy úr. Persze, abban, hogy ezek a parkok népszerűek, az is közrejátszik, hogy életszínvonalunk az utóbbi években, sajnos, megközelítőleg sem úgy alakul, ahogyan azt szeretnénk. A parkok látogatottsága és az életszínvonal között megdöbbentően szoros az összefüggés — mondja Radó Dezső, akinek ha a nyomda is úgy akarja, ezekben a hetekben lát napvilágot — a Nemzeti Galéria támogatásával — e témakörben, minden valószínűség szerint, megkerülhetetlennek minősíthető Budapesti parkok és terek című összefoglaló műve, amelyben nem csupán adatokat és kívülállóknak mit sem mondó tulajdonságokat sorol fel, hanem felvázolja az egyes térségek múltját, felidézve, mikor és kik és milyen jelentősebb alkalomból fordultak meg ott. De kitér a tragikusabb feladatokra is, amelyeket parkjainknak történelmünkben teljesíteniük kellett. Hogy a Vérmező miért éppen Vérmező, az köztudomású, nem utolsósorban a magyar jakobinus felkelés vezetőjének, Martinovicsnak sokszínű személyisége miatt. De hányunk előtt ismert, hogy 1945-ben a Városmajorban és a Népligetben halottak százait, ezreit temették el? Vagy kit ne érdekelne, hogy a szabadságharc idején, amkor Hentzi osztrák generális a Várat lövette, a megrémült nép Hajógyári-sziget is, annak ellenére, hogy a III. kerület az utóbbi időben a harmadik legnagyobb városrésszé nőtte ki magát. Vagyis, ha csak a statisztikákat vesszük górcső alá, bőven lehetne használója. Mégis, inkább választják a körülményes utazgatást, hogy kijussanak a Városligetbe vagy a Margitszigetre. Hétvégenként 100-100 ezer ember sétál, pihen e két parkban, szemben a Hajógyári-szigettel. Ami annál is inkább érthetetlen, mert mint az egyik legújabb rekreációs övezet, talán a legjobban, legkorszerűbben van kialakítva, s felszerelték — mi sem természetesebb — a szükséges kellékekkel, létesítményekkel. Hiába, a megszokás, mondják, a Városmajorban gyűlt össze, menedéket keresve? És még szép számmal említhetnénk példákat, de nincs értelme a további felsorolásnak. Ehelyett térjünk vissza iménti kérdésünkhöz, s próbáljunk arra válaszolni, miért növekszik parkjaink, köztereink forgalma, ha csökken az életnívó? Nos, a magyarázat nem kíván borotvapengére emlékeztető elmeélet. Ugye, elszaladtak az árak, radikálisan emelkedtek az utazási tarifák, a strand,'a múzeum, a kiállítás belépői... Már ennyiből is kiviláglik, hogy az emberek kénytelenek mindinkább lakóhelyük tőszomszédságában kikapcsolódni, megtalálni a pihenés, a felüdülés természetes terepét. Különösen a városi polgár, a lakótelepi panelházban élő ember igényli a lehetőséget, hogy kimozdulhasson, hogy olyan környezetben múlassa az idejét, amely megnyugtatja az idegeit, s újrateremti megcsappant munkaképességét. Parkjaink és köztereink leggyakoribb vendégei, mondani is felesleges, mégsem ők. Hanem a legkisebbek és a korfa másik szélső pontjához tartozó — legidősebbek. A gyerekek és a nyugdíjasok, persze, másért és másért látogatják a parkokat. Előbbiek, még ha ezzel nincsenek is tisztában, felesleges energiáikat vezetik le, utóbbiak meg örülnek, hogy maradt még egy hely, ahol eldiskurálhatnak, megbeszélhetik napárnyékos életük éppen aktuális gondjait. Nem a véletlen műve hát, hogy amint egy kicsit elviselhetőbbre fordul az időjárás, máris megtelik sakkozókkal és kártyásokkal a Kulich Gyula tér, az Almássy tér, a Bethlen tér, hogy csak néhányt emeljünk ki az ismertebbek közül. Aki arra gyanakszik, hogy errefelé a hazardírozás a fő vonzerő, azt megnyugtathatjuk: téved. A lényeg a társaságon van, azon, hogy emberi kapcsolatok alakuljanak ki, amelyekben mostanában amúgy is hiányt szenvedünk. Nem vitás, másféle szerepük is van e zöldterületeknek, amelyeket az újabb keletű szakirodalom csakis rekreációs övezetekként említ. A teljesség igénye nélkül csak néhány: korszerű környezetvédelem ma már elképzelhetetlen nélkülük. Egy, egyetlen fa 440 gramm oxigént bocsát ki naponta, miközben legalább ennyi széndioxidot köt meg. Hogy ez miért fontos, rögtön egyértelművé válik, ha ideírjuk: Budapest levegőjében évente 400 ezer tonna por, korom, miegyéb gyűlik össze... Annak ellenére, hogy az emberi környezet védelmére hozott, 1976-os törvény súlyos szankciókkal fenyegeti az előírásokat figyelmen kívül hagyókat. Öröm az ürömben, hogy a vállalatok még mindig szívesebben kifizetik a büntetést, semmint mélyen benyúlva a zsebükbe megvásárolják a megfelelően hatékony szűrőberendezéseket. Igaz, ami igaz: utólag minden sokkal többe kerül. Már csak azért is, mert ezeket a berendezéseket a beruházás idején kellett volna beszerezni és üzembe helyezni. De hát, mondják, jobb későn, mint soha. A természetes növényzetnek nem akad méltó vetélytársa a zajvédelemben sem. Ahol erre adottak a feltételek, ott zajdombokkal enyhítik a tömegközlekedés hovatovább kibírhatatlan lármáját. A Főkert felkérésére nemrégiben mérésekkel igazolták, hogy a növényzet hangelnyelő-képessége mintegy háromszorosa a téglafalénak. Ráadásul a levelek külső rezgések hatására mozgásba jönnek, ha úgy tetszik, zizegni kezdenek, amit már az emberi idegrendszer — révén: természetes zaj — minden megpróbáltatás nélkül elvisel. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a zöldben megnyugszunk, feloldódnak a belénk szorult görcsök és feszültségek. Fura, mégis igaz: parkjaink, köztereink, épületeink, házaink állagát is óvják, pontosan annak következtében, hogy megtörik a különféle mechanikus eredetű rázkódásokat, rezgéseket, s így azok csillapított formában terjednek tovább a falakig. Azt meg már csak a rend kedvéért említjük, hogy szerepük van a légköri viszonyok alakításában is, mivel a növényzet elnyeli a Nap sugározta hőenergia 70 százalékát. Ezért elviselhetőbb a klíma a parkokban és környékükön. Meglehet, emiatt adnak mind gyakrabban otthont a különféle tömegrendezvényeknek. Igaz, a felismerést, hogy e feladat ellátására kiválóan alkalmasak, aránylag sokáig nem követték a tettek. Az a bizonyos jég a hetvenes években tört meg, amikor engedélyezték, hogy a Locomotiv GT ingyenkoncertet adjon május elsején a Tabán oldalában. Azóta se szeri, se száma a hasonló jellegű eseményeknek, s a tények azt látszanak alátámasztani: a kultúra ebben a környezetben mintha könnyebben eljutna az ifjabb évjáratú befogadókhoz. Bár lenne több nagyparkunk, sóhajtanak a rendezvények szervezésében gyakorlott szakemberek, amivel a kertészetiek alapjában véve egyetértenek. Csupán azt kérik, fűzzük mindjárt hozzá: Budapesten tulajdonképpen elég a park, a köztér. A szocialista országok közül csak Moszkva és Szófia áll nálunk jobban, de egyéb szempontú összevetésben sincs okunk a szégyenkezésre. Európában, érdekes módon, a legtöbb figyelmet a zöldterületekre a zordabb éghajlatú államokban fordítják, szemben a naposabb, kedvezőbb adottságú déliekkel, akik ebben korántsem jeleskednek. A ranglista negatív csúcsát Görögország és Jugoszlávia tartja. Mi, a magunk egy főre jutó 8 négyzetméterével valahol a középmezőnyben foglalunk helyet. Parkerdők Akkor sem rukkolhatunk előbbre, ha figyelembe vesszük az erdőket is. A parkerdőket, igazít helyre Frank István, a Fővárosi Tanács ipari és mezőgazdasági főosztályának főmunkatársa, aki már csak amiatt is fontosnak érzi ezt az apró megszorítást, mert mifelénk manapság nem jellemző a nagyvadas, ős-buja farengeteg. Igen, a gazdasági szempontok mindenütt átgázoltak a még meglevő erdőkön, s ha pénzről, nem is kevésről, van szó, nagyon nehéz környezetvédelmi érvekkel szembeszállni bármivel is, bárkivel is. Ennek következtében Budapesten csupán 5400 hektáron találunk erdőt, amely megbocsáthatatlanul alacsony érték. Kivált, ha tudjuk, hogy hazánkban ez a negatív rekord! A főváros területének alig 10 százalékát borítja erdőség, holott az átlag meghaladja a 17 százalékot. És ez viszonylag jó eredmény az 1975-ben — végre — megszületett „Budapest és környéke zöldövezeti programtervének" köszönhető, amely forduló-7