Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Császár Nagy László: Közelebb az emberekhez

ták a Heves megyei Pély község végrehajtó bizottságának titkárává. De hamar elrepült a pélyi egy esztendő is: — Egy napon autó állt meg a tanácsháza előtt, és akkor közölték velem, hogy másnaptól Eger város tanácsának végrehajtó bizottsági titkára vagyok. Egy nap gondolkodási időt kértem, de a megyei tanácselnök kérésének nemigen lehetett ellentmondani. Két esztendőt töltöttem Egerben, holott korábban alig jártam a városban. Érthetően sok izgalommal járt a kezdés, de talán a szerencse is mellettem állt, mert mindig akadtak olyan feletteseim és munkatársaim, akik átsegítettek a nehézségeken. A következő, az életem alakulását jelentősen befolyásoló esemény az volt, amikor feletteseim úgy ítélték meg, hogy az államigazgatás még felelősségteljesebb posztján a helyem. Ekkor kerültem a Belügyminisztérium tanácsi főosztályára, majd egy átszervezés nyomán a Minisztertanács titkárságára szakreferensnek. Valójában a megyei tanácsok instruktora voltam, sokat utaztam vidékre, segítettük a megyei tanácsokat, és ellenőriztük a munkájukat. Ekkor mindössze 23 éves voltam. — Pedig, amikor megláttam a fővárost, csaknem visszafordultam. Nyomasztó élmény volt. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy egy faluról felkerült fiatalember képes eligazodni egy ilyen nagyvárosban. Talán valóban elmenekültem volna, ha ismételten nincs szerencsém a munkatársaimmal és a feletteseimmel, akik a hónom alá nyúltak. Nem csupán a munkámat figyelték, hanem egyengették az életutamat is. Feladatként kaptam az ELTE jogi karának elvégzését. Mint említettem, rengeteget utaztunk, gyakoriak voltak a négy-öt napos vidéki utak, amikor olykor élelemhez és szálláshoz is nehezen jutottunk, mégis számon kérték, miként abszolválom a vizsgáimat. Nehéz, de szép évek voltak azok. Bár nem tagadom, gyakran viaskodtam akkoriban saját belső konfliktusaimmal, hiszen faluról elkerült fiatalként különösen átéreztem, hogy milyen terheket rónak a parasztságra a begyűjtési kampányok. De fiatalok voltunk és lelkesek. És mindenekfelett hittünk a párt szavában, úgy éreztük, nekünk az utolsó betűig meg kell tartani mindazt, amit a vezetőink mondanak, mert csak így építhetjük fel a szocializmust, csak így segíthetjük elő az emberek boldogulását. Egyébként is hivatalnok voltam, akit arra neveltek, tegye, amit elrendelnek. 1956 ősze azonban nagy tanulsággal szolgált. Örökrei megtanultam: őszintébbnek kell lennünk egymáshoz, és nekünk, akik az államigazgatásban dolgozunk, jobban kell figyelnünk a lakossági jelzésekre, a jogos igényekre, mert mi vagyunk az emberekért. — A következő esztendő azonban újabb fordulatot hozott életemben, válaszút előtt álltam. Mehettem volna Heves megyébe, mégis az V. kerületi végrehajtó bizottsági titkári posztot választottam, mert már minden szál a fővároshoz kötött. Még nem gondoltam, hogy a főváros legfrekventáltabb kerületének leszek egyik vezetője. Akkoriban 64 ezer ember élt a kerületben, melynek létszáma napjainkra 48 ezerre csökkent, és sajnos, a lakosság 35-37 százaléka elérte a nyugdíjaskorhatárt. Vbtitkárként is, ahogy később, 1964-től tanácselnök-helyettesként, majd 1975-től tanácselnökként egyik legfontosabb feladatomnak tartottam a korszerűtlen, kis alapterületű boltok bővítését és felújítását. Hogy az üzletek méltóak legyenek a Belvároshoz. Ezt a feladatot csak részben sikerült megoldani. Bár sok raktár helyén épült a lakosság ellátását és vásárlási körülményeit javító üzlet, de még napjainkban is az V. kerületben a legalacsonyabb az egy lakosra jutó vásárlótér nagysága. Csak fokozza a gondot, hogy a főváros más kerületeiből is sokan itt vásárolnak. A kerület lakóházai, az épületek állapota még több gondot, fejtörést okoztak. Az elmúlt négy évtized alatt ugyanis a nyolcszáz bérháznak mindössze negyven százalékát tudtuk felújítani, holott közismert, hogy ezeket az épületeket huszonöt évenként kellene tatarozni, felújítani. Ma is úgy vélem, tovább nem lehet elodázni a feladatot, már csak azért sem, mert ezek az épületek a felújítás után még mindig hosszabb ideig adhatnak otthont, mint a nemrégiben épült lakótelepi házak. Közismert, hogy a Molnár utca környékén nagyon sok ember él aládúcolt épületben. Bár az utóbbi években némiképp javult a helyzet, de a felújítás ütemét nem sikerült kellően gyorsítani. Igaz, ma már a Váci utca és környéke a felújított házakkal, a kicsinosított üzletekkel nagyon szép része a városnak, de a dúcerdőben élőket ez nemigen vigasztalja. Nehezíti az előrelépést az is, hogy miközben a fővárosi tanács vállalatai a sortatarozásokat gyorsan, pontosan és szervezett munkával elvégzik, addig más vállalatok a kerületi tanácsokkal még szerződést sem szívesen kötnek. Az IKV pedig — mint azt a sok bírálat egyértelműen jelzi — nem képes a karbantartás feladatát megfelelően megoldani. Bár mindig is példának tekintettem a tanács és a területükön lévő vállalatok és intézmények között meglévő együttműködést, az eredmény nem a vállalatok és intézmények vezetőinek jó szándékán múlik, sokkal inkább a lehetőségeken. A lehetőségek pedig igen beszűkültek. Példaként talán elég azt megemlíteni, hogy az V. kerületi székhellyel rendelkező vállalatok évente legalább 3 millió forint értékű munkát végeztek, azzal, hogy magukra vállalták az iskolák festését. Ez a támogatásuk a múlt esztendőben 1,5 millió forintra csökkent. És meg kell értenünk a vállalati vezetőket, hiszen felettes hatóságaik az eredményes gazdálkodást kérik számon tőlük, és, bizony, a szabályzók sem teszik már lehetővé, hogy a korábbiakhoz hasonlóan magukra vállalják megoldandó feladataink jelentékeny hányadát. Nehezen tudok arra a kérdésére válaszolni, hogy mire vagyok leginkább büszke tanácselnöki pályafutásom eredményei közül. Talán a Bástya utcai ötemeletes óvoda elkészülésére emlékezem legszívesebben, hiszen annak átadásával nagyon sok család gondját tudtuk megoldani. Büszke vagyok erre a létesítményre azért is, mert — csakúgy, mint a hárs-hegyi és a balatoni ifjúsági táborunk — jelentős társadalmi összefogással készült. Korántsem lehetek viszont elégedett a kerületi IKV munkájával, és azzal sem, hogy a közlekedési gondokat nem tudtuk megoldani. Azért is említem ezeket elsősorban, mert kérdések szinte valamennyi lakossági fórum napirendjén szerepeltek. Ha már szóba kerültek a fórumok, el kell mondanom, hogy ezek a rendezvények az ott tapasztalható aktivitással nagyon jól szolgálták a nyílt várospolitika megvalósítását. Mert, szerencsére, ezeken az összejöveteleken sosem kellett buzdítani a résztvevőket őszinte véleményük kimondására. És miután a kerület jellegéből adódóan tanácstagjaink hatvan százaléka diplomás, bevallom, sokat tanultam ezekből a párbeszédekből. Valójában ezek a rendezvények segítették elő a kollektív bölcsesség érvényesülését. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy az apparátus tagjai közül néhányan •— a szakszerűség hiányára hivatkozva — lekicsinylően beszéltek ezekről az összejövetelekről, és sajnos, nem tudtam meggyőzni mindenkit e tanácskozások fontosságáról. Pedig számos példa bizonyítja, hogy a „laikusnak" mondott vélemények sok olyan tényezőre hívják fel a figyelmet, amelyek figyelembevétele nélkül a legjobb döntés sem érhette volna el a kívánt hatást. Ezért is kedveltem a tanácstagi beszámolókat. De, sajnos — és ezt nem mentségként mondom —, a sok rendelet olyan követelményt támaszt a tanácsi vezetőkkel szemben, hogy azok többnyire kénytelenek az íróasztal mellett ülni, így sosem jutott elég idő az emberekkel való beszélgetésre. Márpedig a tanácstörvény előírásai — gondolok itt a helyi önkormányzat és a népképviselet erősítésére — nehezen valósíthatók meg a kerületben élő emberek valós érdekeinek és véleményének pontos ismerete nélkül. Vonatkozik ez a túlterheltség a döntéseket előkészítő szakigazgatási szervek munkatársaira is. Olykor már az az érzésem támadt, hogy. önmagunkat terheljük túl munkával. Példát akar? Itt van például az üres lakások mielőbbi kiutalásának ügye, amely sok száz ember közérzetét javíthatná, mégsem tudunk igazából előrelépni a túlszabályozottság miatt. Szabály rengeteg van, nógatjuk is az embereket, csak azt nem kérdi meg senki, hogy valójában megfelelőek-e az erre vonatkozó szabályok. A rendelet előírja a használatbavételi díj fizetését, amelyből hozzávetőlegesen 4 millió forint bevételhez jut a tanács. Ugyanakkor az IKV felújításra elkölt legalább tízmilliót, de mivel munkavégzésük színvonala olyan, amilyen — a végzett munkával valójában senki sem elégedett. Ahelyett, hogy a tanácsok a területükön lévő lakásokat saját hatáskörükben írhatnák ki pályázati felújításra. így az emberek sokkal előbb jutnának lakáshoz, és megkímélnénk magunkat egy csomó kiadástól. Nos, az ilyen esetek miatt mondom, olykor úgy érzem, hogy az állam saját magának ad nehezen megoldható feladatokat. Ezek az én dohogásaim, amelyekre talán sokan nem kíváncsiak, de elmondom, mert nyugdíjasként is foglalkoztatnak ezek a kérdések. És valójában talán nem is vagyok igazán nyugdíjas. Hiszen sokat dolgozom a hétvégi telkemen, tagja maradtam a kerületi pártbizottságnak, és állandóan hívnak vissza dolgozni a tanácshoz meg különféle vállalatokhoz. A héten is több megbeszélésre vagyok hivatalos a Fővárosi Tanácshoz. Ezért mondom hát, nem tud az ember egyik napról a másikra nyugdíjba vonulni, mert a közéleti munka olyannyira részévé vált a napjainknak, hogy hiányoznának is a feladatok. Nehéz most summázni az államigazgatásban eltöltött évtizedek tapasztalatait. Emlékszem: szülőfalumban még szorongás lett úrrá a magunkfajta embereken, ha meg kellett jelenniük a községházán. Amikor az elöljáróságra, majd a tanácsi apparátusba kerültem, azt fogalmaztam meg célként: azért kell dolgoznom, hogy az államigazgatás minél közelebb kerüljön az emberekhez. Bármilyen tisztségben dolgoztam, ezt mindig feladatomnak tartottam. Tudom, ma sem öröm bemenni a tanácshoz, de ahogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, az azóta végbement változásokra, a közigazgatás és az állampolgárok akkori és mai kapcsolatára, talán azt mondhatom: nem dolgoztam hiába. CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ 15