Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Seregi László: Portás és macskanyelv

hogy csak a hétköznapok során, a gyakorlatban jönnek majd elő a számomra, de a lakosság számára is elfogadhatatlan jelenségek. Az első esetre jól emlékszem, szót sem érdemelne, annyira egyértelmű volt. Egyik előadónk visszaélt a szociális segéllyel. Na, itt nem lehetett pardon. Azokat térdre kényszeríteni, akiket amúgy is megvert az élet, ezt nem tűrhettem el. Bírósági ítélettel zárult az ügy. — Kemény embernek tartja magát? — Nem ez a fontos, sokkal inkább az, hogy mit gondolnak rólam. Még egyszer mondom, nehogy bárki cezaromániával gyanúsítson meg: a tanács, hogy az alapfokú szemináriumi terminológiát használjam, önkormányzati és népképviseleti szerv. Közigazgatási feladatai csak ezután következhetnek a sorban. Munkatársaim túlnyomó többsége és én is nagyon szigorúan betartjuk a rangsort. Pontosan amiatt, mert az emberek bizalmával, sajnos, mind gyakrabban visszaélnek, becsapják őket. Nehogy azt higgye, hogy ez alól én kivétel lennék. Az üzletben meg itt meg ott, hadd ne kelljen részleteznem, engem is átvernek. Persze, hogy rossz lesz a közérzetem, mert az ember sosem tudja megszokni, ha falhoz állítják, vagy esetleg csak nem tekintik teljes értékűnek. Mégis, mindennek dacára sem engedhetünk a saját normáinkból, igényeinkből. Azt szoktam mondani, s máris elnézést kérek, hogy magamat idézem: az embert mindenütt becsaphatják, de a tanácsban nem! Egyszerűen nem tűröm el, ha valakit, aki egyébként is szorongva lépi át a küszöbünket, mivel nem mindegy neki, hogy sül el a dolog, miként döntünk: a javára, avagy éppen a rovására. Nem tűröm, hogy megalázzák az ügyfelet, kihasználják a helyzetüket, azt, hogy nem ők kérnek, hanem aki az íróasztaluk túlsó oldalán áll. — Ezt értem, s hogy őszinte legyek, méltányolom is. De ez, már megbocsásson, úgy hangzik, mintha csupán kinyilatkoztatná a vágyait. S a kinyilatkoztatásokból alighanem nem szorulunk felhozatalra. Magyarán, jó volna, ha elmagyarázná, miként győződik meg arról, hogy beosztottjai visszaéltek a helyzetükkel, arról már nem is beszélve, mikor érzi elérkezettnek az időt, hogy valakinek megmossa a fejét, végső esetben pedig felszólítsa: jobb lesz, ha odébb áll? — Nézze, Angyalföldön vagyunk. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Itt a közéletiségnek, azt hiszem, ha ezt mondom, senki nem fog megvádolni túlhajtott lokálpatriotizmussal, sokkal mélyebbek a gyökerei, mint másutt. A körzeti pártszervek, népfrontbizottságok, lakóbizottságok szinte mindenről tudomást szereznek, s bejáratott információs csatornáikon keresztül eljuttatják hozzánk a legfontosabb híreket. Az emberek többsége nem megátalkodott perlekedő, kákán is csomót kereső, aki abban éli ki ösztöneit, hogy panaszkodik. Erre nincs se idő, se energia. Ha szóvá tesznek bármit, azt jobbító szándékkal, a változtatás reményében teszik, s nekünk kötelességünk utánanézni az észlelt hiányosságoknak, és megtalálni a módját, hogy minél előbb megszüntessük a bajok okát. Ezek a szervek, szervezetek, amelyeket az imént említettem, igen közel vannak a lakossághoz, a legapróbb részletekről is tudnak. S nem utolsósorban, nem érdekünk, hogy ügyet, ügyeket koholjanak. — Minden bejelentést készpénznek vesznek? Ennek beláthatatlan következményei lehetnek! — Nem vesszük készpénznek a bejelentést, de kivizsgáljuk, és ha bármi gyanúsat vagy félreérthetőt tapasztalunk, nem késlekedünk a konzekvenciák levonásával. Néhány példát mondok, hogy tisztább kép rajzolódhasson ki ön előtt. Valaki jelezte, hogy az egyik ügyintézőnk a sarki maszek cukrászmesternél vásárolja a süteményeket. Amiben még nem volna semmi különös, ha dolgozónk nem lakna jócskán arrébb. Akadtak, akik úgy vélekedtek, nem a véletlen műve, hogy odajár. Már csak amiatt sem zárható ki a véletlen, szőtték tovább a gondolatot, mert a tanácsban éppen ez a dolgozónk illetékes az adóügyekben. Ön mit tett volna? — Nem tudom, de hogy felfordult volna a gyomrom ilyen emberi aljasság hallatán, annyi szent. Rosszat válaszoltam? — Inkább elmesélem, hogy végül is mit tettünk. Behívtuk a kollégát, leültettük, és szépen elmagyaráztuk neki, hogy milyen tartalmú levél érkezett. Mi bízunk benned, de muszáj kivizsgálnunk az ügyet — mondtuk, s nem csináltunk belőle titkot, hogy ha találtunk valamit, bármilyen csekély, ellene szóló jelet, eltávolítjuk. Mert hiába becsületes kilencvenkilenc emberünk, ha a századik pár szelet vasárnapi tortával lekenyerezhető, megvásárolható. Kapsz egy óra gondolkodási időt, s utána jelentkezz, vállalod-e a vizsgálatot? Hogy ne nyújtsam a dolgot, az illető kikérte a munkakönyvét. Nincs harag, de szeretem a tiszta helyzeteket, az egyértelmű képleteket. — Ilyen alapon előbb-utóbb elfogynak a munkatársai! Ha elintézik az ügyemet, nem fejezhetem ki a hálámat, nem adhatok át ajándékba, mondjuk, egy doboz macskanyelvet? — Ön mint ügyfél minden további nélkül ajándékozhat bárkinek bármit. Például a tanácsi ügyintézőnek, hogy ennél a példánál maradjunk, macskanyelvet. Ő azonban ezt nem fogadhatja el. Igaz, a macskanyelv önmagában jelentéktelen dolog, de óriási lehet, mert árnyékot vethet a legtisztességesebb, legártatlanabb szándékra is. Mert mi van azokkal, akik nem hoznak macskanyelvet? A kérdés itt válik komoly kérdéssé. A köztisztviselő a „köszönömöt" is csak úgy fogadhatja el, ha hozzáteszi: kérem, ez a dolgom, a kötelességemet teljesítettem. Másként ezt a munkát nem lehet végezni, legalábbis hosszú távon nem. — És ha lassan elnéptelenednek az irodák? Ahogy hallani, egyáltalán nem népszerű a tanácsi munka. — Annyira rosszul sosem állhatunk munkaerő dolgában, hogy elvtelen kompromisszumokat kössünk. Ami nem változtat azon a tényen, hogy — sajnos — tényleg nem vonzó a tanácsi munka. A fizetések átlaga ötezer forint körül van, cserében pedig nem ígérhetünk mást, mint ügyet, ügyet és megint csak ügyet. Évente 200 ezerre tehető az elintézendő esetek száma, s vagyunk kétszázan. Könnyű kiszámolni, mekkora a leterheltség. Hosszabb távon, szerintem, ez az út, a mostani, nem járható. A legjobbaknak kellene itt lenniük, mert csak így szavatolható, hogy a legjobb döntések szülessenek meg. Műszaki dolgozóink között például alig akad mérnök, holott ingatlan- és általában az építési ügyekben milliós értékek forognak kockán. Hogy igazodhat el a részletek szövevényében az, aki nem járta ki a gyakorlat iskoláját? Hogy lát át az emberi érdekek diktálta csalafintaságokon? Sehogy vagy nagyon nehezen. Igen ám, de a felkészült szakember majd bolond lenne eljönni hozzánk ötezer forintért, ha máshol ennek akár a dupláját is megkaphatja. Központi bérintézkedésre van szükség, s remélem, erre nem is kell már túl sokat várni. — Ettől jobb lesz az ügyintézés színvonala? — Köszönöm a kérdést, mert végre kifejthetem: a bürokrácia és a munkaerő felkészültsége között szoros az összefüggés. Miért húzódnak el az ügyek, legalábbis egyike-másika, annak ellenére, hogy harminc napon belül dűlőre kellene jutnunk? Nos, azért, mert az ügyintéző sem tudja, hogyan fogjon hozzá a dologhoz! Ez az eset, amikor az ügyintéző nem ügyet intéz, csak vár és vár, hátha magától megoldódik minden. — De ez, gyanítom, csak ritkán szokott bekövetkezni. — Igen, az idő meg telik-múlik. Az állampolgár pedig azt hiszi, packázik a hivatal. A fenét! Nem tudja, hogy mitévő legyen. Ezért várok sokat a központi bérintézkedésektől, noha nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy egy csapásra valamennyi gondunkat kipipálhatnánk. Mégis, abban reménykedem, hogy vonzóbbak leszünk majd az értelmes munkát keresők szemében, többen választják élethivatásukul a — mondottam — közszolgálatot. SEREGI LÁSZLÓ 7