Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Oszlay István: A bizonyítvány értéke

szakmunkásképző intézetben nem kaphatnak nyomdaipari elméleti szakoktatást.) E kiegészítésekkel az iskola összlétszáma 1700 körül jár, nincs ennél több dolgozója egy nagy nyomdaüzemnek sem. Az összehasonlítás aligha erőltetett, hiszen az iskola tanműhelye egyúttal termelőüzem is (évi négymillió forint bevételükkel a legtöbbet termelő iskolák sorában az elsők között vannak a fővárosban). S amennyiben a tervek szerint megvalósul az iskola fejlesztése, a tanműhely rekonstrukciója — a Fővárosi Tanács és a szakma: nyomdák és Nyomdaipari Egyesülés vállalta az anyagi terheket —, akkor a szó konkrét értelmében is beszélhetünk majd az iskola nyomdaüzeméről. Ám mielőtt valaki „termeléscentrikussággal" vádolná az iskolavezetést, (vagy e sorok íróját), félbehagyjuk e témát azzal, hogy később — kellően előkészítve — visszatérünk rá. Mert ha nem vágunk a dolgok közepébe, s annak rendje-módja szerint, a történeti kronológiát követve ismerkedünk meg az iskolával, akkor a szakmunkásképzésről, a szakközépiskolai oktatásról és a nappali tagozatos technikusképzés lehetőségeiről kellene beszélnünk. Mindenekelőtt azonban a régi tanintézetről. Az épületről, mely majd harminc évig volt színtere az elméleti és a gyakorlati oktatásnak: iskola és tanműhely. A háború előtt e házban volt a Népszava szerkesztősége és kiadóhivatala, s a szerkesztőség munkatársaként dolgozott itt Ságvári Endre — neki állít emléket a tanintézet névválasztása és szobra az iskola aulájában. Öt szakmát tanítanak Treitz János 1968 óta dolgozik a Tolnai Lajos utcában. Néhány évig tanított, 1977-ben kinevezték a tanműhely műszaki vezetőjévé. Talán mondani sem kell, ő is itt tanulta ki a szakmát, mégpedig 1955-ben. Akkor még megbecsült mesterség volt nyomdásznak lenni, s nem volt könnyű bekerülni a „kollégák" közé. Kevés tanulót vettek fel. A jelentkezőnek felvételi vizsgát kellett tennie. Aki az írásbelin és a szóbelin is megfelelt, kéthetes „alkalmassági" próbaidőt tölthetett az általa választott szakterületen, s csak ezután véglegesítették. (Nem is volt ez olyan rossz gyakorlat — A szerk.) A hatvanas években aztán megnőtt a nyomdák szakmunkásigénye, több tanulót lehetett felvenni, jöttek is sokan, ám nemigen volt igazi válogatási lehetőség. Olykor mindenkit felvettek, hogy meglegyen az osztálylétszám. A későbbiekben mind a kereslet, mind a kínálat hullámzott, az utóbbi aszerint, hogyan alakult a szakma népszerűsége. Hogyan lett — lesz — valaki nyomdaipari szakmunkástanuló? Korábban nyomdász szülők gyermekeiből, ismeretségi köréből verbuválódott az utánpótlás egy része. Voltak, akik a hirdetést olvasva közvetlenül egy nyomdához fordultak, s el is szerződtek tanulónak. Sokan a pályaválasztási füzetből tájékozódtak, s jelentkeztek, érdekesnek találván valamelyik szakmát. A tanintézet oktatói szakmaismertetőket, pályaválasztási ankétokat tartanak általános iskolákban — középiskolákban is —, s nemegyszer tapasztalják, hogy a gyerekek keveset tudnak a nyomdaiparról. A pályválasztási füzet csak konkrétumokat tartalmaz, s ez aligha nyújt elég fogódzót. Lehet, hogy hosszabban, részletesebben kellene ecsetelni egy-egy szakma érdekességét, lehetőségeit és perspektíváját? Nem felsorolni, hanem elmesélni, hogy a három alapszakmán — betűszedő, magasnyomó gépmester, könyvkötő — kívül két esztendeje a korszerű nyomdatechnika egyik képviselője, a fényszedés is bevonult a tanműhelybe. A Nyomdaipari Fényszedő Üzemtől kapták a gépeket, amelyeket kiegészítettek új berendezésekkel. Igaz, a kapott gépek nem a legkorszerűbbek, a működési elv, az alapok megismeréséhez és a gyakorlati munka elsajátításához azonban egy ideig megfelelnek. Eddig csak érettségizettek jelentkezhettek erre a szakmára — nem volt nagy az érdeklődés —, ebben a tanévben fényszedő szakközépiskolai osztály indult, valószínű „felfut" ez a nyomdai szakma is. Az idei tanévtől lehetőség lesz ofszetgépmesterek képzésére is — sikerült három gépet beszerezniük —, így már öt szakmában képezhetnek szakmunkásokat a tanműhelyben. Hol s hogyan válik a tanuló igazán jó szakmunkássá? Az elméleti oktatás színhelye, az újpalotai iskola messze esik ugyan a tanműhelytől, mégis kedvezőbb ez az állapot, mint a hetvenes évekbeli zsúfoltság, a „kihelyezett osztályokba" futkosó tanárokkal. Az I. és a II. éves tanulók a tanműhelyben, a III. évesek pedig nyomdákban, többnyire leendő munkahelyükön végzik a gyakorlati munkát. Amelyik tanulónak nincs szerződése, azt az iskolavezetés helyezi el, a nyomdák igénye alapján, szem előtt tartva, hogy ki-ki oda kerüljön gyakorlatra, ahol esetleg meg is marad szakmunkásként. Bent a tanműhelyben termelőmunka folyik, „élesben" dolgoznak a tanulók a szakoktatók irányításával. S jóllehet a tanműhely zömében megrendelésre dolgozik, a határidők vállalásában, a feladatok kiosztásában az oktatás elve érvényesül mindenek fölött, ennek rendelik alá termelőtevékenységüket. Hadd igazoljuk ezt egy példával: a szakma kiváló mestere országos versenyen — az Országos Pedagógiai Intézet rendezte — tanműhelybeli tanuló volt az első három helyezett a könyvkötőszakmában. Itt említjük meg, hogy a tanulók, Téglás János igazgatóhelyettes vezetésével a tanműhelyben készítik az irodalomtörténeti és tipográfiai szempontból egyaránt értékes, nagy hírnévnek örvendő kiskönyvsorozatot is. Melyik mennyit ér Mit jelentett az iskola életében, még inkább a nyomdászképzésben a szakközépiskolai oktatás? A hatvanas években kialakított szakközépiskolák végzős tanulóiból kellett volna pótolni az ipar középvezetőit. Ez az alapvető célkitűzés ma is, jóllehet szó van szakmunkásképzési célú szakközépiskoláról (a Ságvári ide tartozik) és középfokú képzési célú szakközépiskoláról. Utóbbinak részben a káderutánpótlás, részben pedig a továbbtanulás lehetőségeinek biztosítása a feladata. A szakközépiskolás tanulók színvonalas elméleti képzést kapnak, ám a gyakorlati idejük kevés, az első, második és negyedik évben heti egy, a harmadikban heti két nap. Felmerül a kérdés, melyik bizonyítvány ér többet, hisz a szakmunkástanuló három esztendejének a felét tölti gyakorlati munkával. És ki illetékes a kérdés eldöntésére? Nagy Lajos igazgató a legilletékesebbek, az üzemek véleményét mondja, mely egyúttal a sajátja is. A szakközépiskolából kikerülő fiatal az első évben hátrányban van a szakmunkással szemben. Kisebb a teljesítménye, nem olyan ügyes. Egy-másfél év alatt — embere válogatja — bepótolja ezt. Utána sokkal komplexebb, nívósabb feladatokkal lehet megbízni, mert mind az általános, mind a szakmai műveltségük magasabb. Egy szedőtanuló szakelméletben tanulja ugyan a fényszedést, de helyesírási készsége valószínű a harmadik év végén sem olyan jó, mint a hasonlóan közepes teljesítményt nyújtó szakközépiskolásé, akit adott esetben le lehet ültetni a fényszedőgéphez. Nem kevésbé érdekes, hogy ki melyik iskolatípust választja, vagyis, hogy mi dönti el, hová jelentkezik valaki: szakmunkásképzőbe vagy szakközépiskolába. A fiatalok jelentő része mielőbb keresethez akar jutni, szakmát tanul. Az érettségi csak egy-két év múlva értékelődik fel, amikor azt tapasztalják, hogy csak érettségivel lehet előbbre jutni fizetésben és beosztásban. És jelentkeznek levelező tagozatra, hogy megszerezzék az érettségi bizonyítványt is. Ma már van válogatási lehetősége az iskolának is. Az idei tanév „választóvíz" a Ságváriban, a korábbiakkal szemben szigorúbb volt a felvételi rendszer, 60 pont alatt — 100 a maximum — nem vettek fel senkit sem. Matematika írásbeli teszt, magyar helyesírás, szakmai képességvizsgálat és felvételi beszélgetés voltak a felvételi tárgyak. A beszélgetésekre a tanműhelyben került sor, hogy a gyerekek legalább lássák és tudják, mire vállalkoztak. ,,Hazai pálya" Előreláthatólag a következő esztendőben kezdődne meg az új rendszerű technikusképzés. Az iskolavezetés nem sietteti a dolgot. Még nincsenek meg sem a személyi feltételek (nagyobb létszámú tanári kar, magasan képzett szakemberek), sem a tárgyi-anyagi lehetőségek. Jogos óvatosságra int, hogy a nyomdaiparban még nem volt nappali tagozatos technikusképzés, s szeretnék elkerülni a gyermekbetegségeket. A technikusképzéshez, a magas szintű szakmai gyakorlat elsajátításához mindenekelőtt szükség lenne korszerű tanműhelyre. A jelenlegi tanműhely rekonstrukciójával, valamint új épületszárny létesítésével a mostaninak a négyszeresére — 5 ezer négyzetméterre — növekedne a tanműhely területe. A gépi berendezések beszerzését a nyomdaipar — a nyomdák — vállalták mintegy százmillió forint értékben. Az új létesítménynek — az eredeti terv szerint — 1989 augusztusában kellene elkészülnie. E vállalkozás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Fogalmazhatunk úgy, hogy lehetőség nyílna ezáltal valamennyi nyomdaipari szakma helybeli oktatására. Az iskola tanulói — az utolsó évük kivételével — a tanműhelyben végezhetnék a szakmai gyakorlatukat a „hazai pálya" előnyével. Minőségi cserék révén mód nyílna a mindig korszerűbb gépek beszerzésére, a fejlettebb technológiák elsajátítására. A nyomdaiparban alkalmazott korszerű berendezésekhez csak ily módon képezhetnek hozzáértő szakembereket, legyenek azok szakmunkások vagy technikusok. Egy-egy végbizonyítvány — oklevél, diploma — rangját értékén felül is minősíti a kibocsátó intézmény — ez esetben a Ságvári — rangja. OSZLAY ISTVÁN 15