Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - IRODALMI ÖSSZEÁLLÍTÁS

K ' j félkor a németek feladták a két front ^tW közé szorult Temetőt. Tervszerűen ürí-K j tették ki, s a védelem szempontjából valóban kedvezőbb, jól megerősített állásokba vonultak vissza a Temetővel határos utcák vonalán. Kezdettől fogva látszott, hogy ez a terep erőteljesebb védekezésre alkalmatlan, bármelyik környező utcasor több — fedezéknek, géppuskafészeknek, ágyúállásnak, szálláshelynek stb. — használható zugot kínált, amellett az oroszok a környező hegyoldalakról áttekinthették az egész területet; tiszta időben beláthattak akár a Temető védőinek a csajkájába is. Sík környezete, erős kőfalai, sűrű építményei miatt a pesti temető valóban alkalmasnak bizonyult arra, hogy egész erődrendszerré építsék ki, de itt éppen fordított volt a helyzet: a mögöttes utcákat sem tankokkal, sem gépesített lövegekkel nem közelíthette meg az ellenség a Temetőn keresztül, de még gyalogsággal is igen kockázatosan; ide, ezekbe az utcákba kellett tehát a védelem erőit összpontosítani. Amikor a szükséges földerítés után az SS-zászlóaljparancsnokság térképén egy vezérkari százados kirajzolta az optimális védelmi vonalat, mindenütt a Temető mögött, akkor született meg a döntés, hogy a feladandó terület egy részét — a viszonylag még legjobban védhető délkeleti negyedet a főkapuval és a központi épületekkel, kriptasorral — átengedik a hungarista fegyveres nemzetszolgálatnak. „Hadd szagoljanak egy kis puskaport" — egyezett bele az alezredes. Most, az éj leple alatt kivonták az utolsó egységeket is a Temetőből, és szigorúan lezárták az egy hét óta kiépített új frontvonalat, az utánpótlásra és közlekedésre idáig szabadon hagyott utcákat is. Gyanút foghattak az oroszok, mert egy órától kezdve ötpercenként lőtték ki a Sztálingyertyát a Temető fölé, de a kiürítés rendben befejeződött akkorra, csak három géppisztolyos tücsök maradt az állásokban, hangoskodni a végkimerülésig. Közben az orosz tüzérség kedvet kapott a nappali világosságtól, lőni kezdte a központi épületeket és a főkaput, majd a Temető mögött az új német állásokat is. Sűrűn robbantak a gránátok, fel-felüvöltött a sorozatvető, durrogtak az aknák, hajnali négy óráig egyetlen perc kihagyás nélkül tartott a halált szóró tűzijáték, mindenki támadásra számított. Négy óra után elcsendesedett a környék, de az idegesítő várakozás reggelig eltartott — a támadás megint elmaradt. Skultéthy hajnalban kitakaríttatta a kriptabörtönt, s ott rendezkedett be igen szerényen: kis német dobkályhát állíttatott a sarokba, áttörette a betonfalat a csőnek; a koporsók tartósínein két szál deszka, rajta szalmazsák s egy lőszeresláda szék helyett. Éppen éjszakai szemlére indult, amikor a nagy ágyúzás elkezdődött, s az Upor-Bettelheim-kripta lövegállásában várta ki az égzengés végét. Rommá lőtték a gondnoki épületet, közben majdnem teljes hosszában beomlott az alagsor, több méter vastag kőtörmelék temette be az irodáját, minden ott veszett. Három sírgyertyát hoztak valahonnan, egy keresztsínre állítva égett mind a három, mert karbollal mázolták be a kriptát valamikor, s elnyelték a fényt a fekete falak. Barátságosan ropogott a kis dobkályhában a túz, jól esett a meleg; csontjáig átfázott a hosszú hajnali dekkolásban. Az apróra tördelt tüzelő közül orvul a szemébe ugrott egy sor nagybetűs írás: „ÉLT 83 ÉVET" — bosszúsan odébb rúgta. Emberek élnek a végelgyengülésig, de milyen céllal, milyen rendeltetéssel... mi értelme van? Levelet írt a fiának tegnap este, amikor a névtelen katona hulláját kivitték az irodából, végrendeletfélének szánta, eszmeiszellemi végrendeletnek, de kérdés, olvassa-e azt még valaha valaki, vagy örökre megsemmisül a romok alatt. Ügy érezte: nem meghalni nehéz, csak így meghalni, némán, szótlanul, elhallgatva minden elmondhatót, s egyetlen érvvel sem igazolva sem az életét, sem a halálát. Legalább a fiának. (Most, hogy utoljára látta, lázasan feküdt a gyerek, és türelmetlen sírós nyafogással kérdezte: „Mikor győztök már?!...") Sohasem jutott eszébe idáig, hogy politikai végrendeletet, naplót vagy más efféle önvallomást írjon, de a tegnap esti vita óta úgy érezte — most, hogy a romok betemették a fiának címzett levelét, még erősebben érezte — nem halhat meg enélkül. Kuporgott a kályhánál a lőszeres ládán, hátát a keresztsínnek vetve, és kikereste noteszében az első tiszta lapot. Nem tudta hirtelen, hányadika van, és egyelőre nem számolt utána, el ne felejtse közben a gondolatban már kialakított kezdő mondatot. 1945. február ... Amikor e sorokat olvassák, engem elszólított már a haza iránti kötelesség. Amit tettem, mind őszintén, igaz hitemből és legszentebb meggyőződésemből tettem; tisztán állok a legfőbb Hadúr ítélőszéke elé. Egész életemet, teljes erőmet és tehetségmet, minden cselekedetemet olyan kérlelhetetlen Harcnak, olyan Eszme totális győzelmének rendeltem alá, amely célul tűzte ki, hogy a magyar történelem legfényesebb korszakát teremti meg, és tevékenységemet olyan kérlelhetetlen szigorúsággal... Vanczák hentes, miután a parancs szerint minden készletet kiosztott, s éjfél után, tömött oldalzsákjával, a szokásos kiruccanásra indult a feleségéhez, az idáig szabad kijárón németül rákiáltottak a sötétből, majd egy géppisztolysorozatot kapott a lába elé figyelmeztetőnek — vissza kellett fordulnia, éppen amikor kezdődött a mennydörgés, s a latrinánál fölrakott koporsók mögött kuporgott, órákig. Hajnalban egy küldöncöt, akit a pártházba szalasztott volna Vagáts, ugyancsak visszakergettek a német őrök; virradatra mindenki tudta, hogy a két front közé szorultak, s egy tapodtat sem mozdulhatnak a helyükről, elöl orosz, hátul német golyókba fut, akinek van bátorsága ezek után a futáshoz. Senki sem értette, mi történt, mert azt, hogy eleve feladott területet kaptak meg védelmi körletnek, még most sem sejtette senki, a vezérkarból sem. Zuponyó őrvezető az első vészhírekre útnak indult a hajnali szürkületben, s keresztül vágott a Temetőn, nem a megszokott irányban, hanem arrafelé, ahol a német állások szélét sejtette. Ezen a részen az utakon is megmaradt a hó, olyan kevesen jártak a német védelmi körlet közvetlen szomszédságában. Feltűnő volt a csendesség, erősen figyelt, mindig előre, s dermedten állt meg a hangra, senkit sem látott: „Hé!... Bajtárs..." Egy kripta betontámlája félre volt csúszva, s a tenyérnyi résen kinyúlt egy kar: „Meg ne ijedjen, hé... Adjon egy pár szál gyufát, mert megdöglök itt." Gyufát nem adott neki, de benyúlt a résen, s fölcsiholta az öngyújtóját. „Visszavonultak a fritzek az éjjel..." újságolta FEKETE GYULA Három s a kriptalakó, és szívesen beszélgetett volna, de az őrvezető kitért a társalgás elől. „Sietek — mondta. — Világosodik." — Pár lépés után egy kerülővel visszafordult, hátha kaphatna még egy igazolást erről. Bizonyosnak látszott most már, hogy estig nem támadnak az oroszok, mégsem aludt a nehéz éjszaka után senki, azokat kivéve, akik az éjjel végleg elaludtak. Nem fért hozzá kétség, hogy a visszavonulás minden lehetősége megszűnt, s hogy a kiürített német állások fedezetlenül hagyták a jobbszárnyat; ez a tudat próbára tette az edzettebb nemzetszolgálatosok idegeit is, a katonák meg a leventék pedig külön csoportokba húzódtak, és elcsendesedtek, ha fekete egyenruha keveredett közéjük. Valamiképp minden eddigi viszonylat megváltozott, vagy változóban volt. Futólag és kedvetlenül kutatták át az egészségügyiek a halottak zsebeit — pirkadatig húsznál többet találtak, s legalább kétszer ennyi volt a sebesült —, órának, aranynak sem tudtak örülni, mióta bizonytalanná vált, hogy megérik-e egyáltalán a holnapot. Pedig aranyat majd minden halott holmijában találhatott, aki megfelelő gyakorlattal kereste, többnyire gyűrűt, aranyfogat, családi ékszert; ami a kriptákból kitelepített, s már az első éjjeleken fölfeszegetett érckoporsókból kikerült. Eljutott ahhoz is az arany, aki semennyiért sem nyúlt volna koporsóba; Vanczák például, noha ő maga egyetlen aranyfogat sem tört ki a csont-26