Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Krupiczer Ferenc: Magyar önkéntesek az első vonalban

„...a varos arcan tankok húzták végig a fájdalom barázdáit, az idő mutatói az élet köreit kezdték járni.9 Hideg volt és hó azon a februári napon. Mereven vártak temetésre a holtak, a lótetemek a földarabolásra. A büszke hidak gerincét vízbe roppantotta az embertelenség, a szégyen s a döbbenet örvényei forogtak a roncs pillérek, házak, tetők és kupolák körül. Páncéltörő ágyú csattant, aknák, sisteregtek, huhogtak a fölsértett légen át, a város arcán tankok húzták végig a fájdalom barázdáit. Géppisztoly kattogott a toronyóra számlapja mögül, a halál felé zökkent ki az idő. De a költő, aki először mondta ki a szót: világszabadság — sértetlenül áll bronzba öntve a romok közt, a Duna-parton. Karját esküre emeli: rabok tovább nem leszünk! Fönn a magasban, betört koponyájú házak, csontváz-gerendájú padlások fölött kibomlott a győzelem zászlaja. Dunyhákkal, kofferekkel megrakott kocsikat húztak az utcákon, a remény felé költözött a város. Bajuszos katonák kenyeret osztottak, szögletes, nehéz, fekete, jóízű kenyeret, életet mentőt, és karjukba emelték a gyermekeket, mert tudták, a pergőtüzektől megperzselt, borzalmaktól fölmart lélek hegeinek írja a hálás mosoly, az ártatlan tekintet. Már enyhült a hideg. Akkoriban a nők piros selyemblúzt viseltek, német ejtőernyőkből varrták őket. Mint szegfű a gomblyukban május elsején, úgy virított a sok blúz — tudat alatti tüntetés a pusztítás ellen. A földek szélén ünneplőbe öltözött, komoly parasztok szabták ki az új rendet. Angyalföldön fölrikoltott egy gyársziréna, a Krisztinában harangoztak. Az idő mutatói az élet köreit kezdték járni. Tavaszodott.