Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Müller Tibor: Gobbi Hilda

„Bárkihez bekopogtatnék, kapnék egy tányér levest" FOVAROSI EMBEREK Gobbi Hilda Hogy mikor született? Nem illik megkérdezni. Hogy melyek voltak a legnagyobb szerepei? Nem érdemes megkérdezni. Hogy sikeres művészi pályafutása hogyan alakult? Nem kell megkérdezni. Hogy melyek voltak magánéletének legjelentő­sebb eseményei? Nem fontos megkérdezni. Különben is, magá­ra valamit adó lexikon, színháztörténeti munka szócikkekben számol be ezekről. Bárki elolvashatja. De akkor mit kérdezzek a Kossuth-díjas kiváló művésztől, aki minden címet, rangot, kitüntetést megkapott, amit egy művész és közéleti ember, nép­szerű, közismert személyiség hosszú élete során átvehet? Elfogódottan ülök szemben Gobbi Hildával, megannyi Shakespeare-, Shaw-, Ibsen-, Vörösmarty-hősnő feledhetetlen alakítójával, az ország Szabó nénijével. És egy, a felsorolás­hoz nem tartozó kép merül fel emlékezetem­ben. Egy fotó. A Blaha Lujza téren készült va­lamikor. A pillanatfelvétel egy mozdulatot rögzít: a színésznő vastag, kiérdemesült kato­naköpenyben csákányt fog a kezében, és hatal­mas elszántsággal, tűzzel, lendülettel odacsap a romos kőfalnak. Erő, hit, bizalom és győzel­mes elszántság van ebben a fotóban. — Stimmel. A kép 1945-ben készült. Rajtam nem katonakabát, hanem ujjatlan pulóver van. Nem csákányt, hanem lapátot tartok az egyik kezemben, a másikkal egy fél téglát hají­tok hátra. És bár elszántan, de éhségtől széde­legve, hittel, de felhólyagzott tenyérrel, tűzzel, de támolyogva igyekszem Major Tamással, Gábor Miklóssal, néhány kollégámmal és mű­szakival eltakarítani a Nemzeti Színház romja­it. Ladányi Feri, Bánki Zsuzsi, és már nem is tudom még ki, szereztek egy stráfkocsit, arra raktuk föl a törmeléket. Ez rögtön az ostrom után történt. Ló nem volt. Megettük. Magun­kat fogtuk a szekér elé. így próbáltuk alkal­massá tenni a színházat a játékra. — Ez volt akkor a legfontosabb? — Nekünk a világ. A létező legfontosabb. Valahol a Kerepesi temető mellett volt egy sze­méttelep, oda hurcoltuk ki a rakományt. Mert játszani kellett. Színházat csinálni. Hiszen ez volt a dolgunk nekünk, színészeknek. Nekem az életem. Valamit építeni. A színpadon egy fi­gurát, hús-vér alakot. Az életben egy színész­otthont, múzeumot. Olyan sokan vállalkoznak a rombolásra! — Nem is olyan régen jelent meg egy önélet­rajzi írása, kötete. Percek alatt elfogyott. És azt tartják, az írótól kár olyasmiről érdeklőd­ni, amiből egyszer már könyvet készített. Mindent papírra vetett? — Ami számít. Őszintén. De nem vagyok író. Még írogató sem. Nem tudok semmit kita­lálni. Azt meséltem el, ami megtörtént. így tör­tént meg. így emlékszem rá. — Valamelyik interjúban vallja, hogy min­den önnel kapcsolatos esemény, döntő fordu­lat, kaland Budapesthez fűződik. — Nem tudom, melyikben mondtam, mert hosszú színészi pályám során ezekből is volt jócskán. De mindenesetre igaz. A könyvemben is leírtam: nekem olyan sérelem, pokol volt az ostrom, amikor ezt a várost szétlőtték, mintha belém vágtak volna a gránátok, a bőrömet emésztették volna a gyújtóbombák. És folyton és azonnal építkezni akartam, és helyrehozni, akkor úgy tűnt, a helyrehozhatatlant. Emlék­szem, nyomban beadtam egy kérvényt, már nem is tudom kinek, miféle hivatalnak, hogy tartsák meg az Erzsébet-híd két lerobbantott, üszkös pillérét. Mementónak. Hogy mindig emlékeztessen bennünket a legaljasabb dolog­ra, amit ember valaha kitalált, a háborúra. És azt hiszem, nem is volt az olyan rossz ötlet. Úgy tudom, a híd amúgy is arrébb került egy kicsikét. — Ön budapesti születésű? — Igen. Egy-két külföldi utazást, néhány vendégszereplést leszámítva, soha huzamosabb időre ki nem tettem innen a lábam. — A Gobbi eredeti, nem felvett művésznév? — Olasz. A származásom egy kicsit bonyo­lult. Öt nép fiai és lányai keverednek őseim kö­zött. Vannak lengyelek, németek, osztrákok és olaszok a családban. A Gobbik mantuaiak vol­tak. — Netán rokona Tito Gobbi, a világhírű ba­riton, operaénekes... ? — Igen. Egyszer itt lépett föl, Budapesten, és én írtam neki egy levelet, elküldtem benne a nagyapám keresztlevelét, ő pedig nagyon ked­vesen válaszolt, elmondta, hogy az édesapja a mantuai temetőben nyugszik, tehát nyilvánva­ló, hogy egy családfa ága-boga vagyunk. Talán az ősi keveredés miatt vagyok ennyire magyar. Ennyire lokálpatrióta. Szeretem ezt a várost. Szeretem akkor is, ha mostanában sok borsot tör az orrom alá. Főként, mert kiirtjuk a zöl­det, befalazzuk a hegyeket, nekimegyünk a fáknak, ligeteknek. Itt van a Rózsadomb, ahol lakom. Erre mindig azt mondták: úri negyed. Akkor költözzenek oda a dolgozók. Nosza. Erre kivágták a fákat, betontömböket építet­tek a parkok helyén. Itt van neked, dolgozó, a zöldövezet! Az ilyesmitől hideglelést kapok. De Pesten is, például az Akadémia mellett, at­tól a penészszínű szörnytől. Azt az érzést kelti bennem, ha arra járok, hogy menten rám ug­rik, és fölfal. Ugyanakkor boldog tudok lenni a várbeli építkezésektől, a Duna-korzótól, de egyetlen szem helyreállított gázlámpától is. Személyes, belső ügyemnek tekintek minden kockakövet. Nem tehetek róla. Ezért is vagyok hithű rádaysta. — Pedig azt mondják, hogy egy várost nem az utcái, terei, nem a házai, épületei miatt sze­ret az ember. — Hát... ebben kő is van, víz is van, hegy is van, növények, és, persze, emberek. De azért csak megsiratom Óbudát, a Vízivárost. Nem vagyok a modern építkezések ellensége. Fenét. Az új Nemzeti Színház is modern lesz, és a lel­kemet kiteszem érte. De valamit meg kell tarta­ni az identitásból, a hajdan voltból. Ahogy Prágában teszik, ahogy Varsóban újjáépítették — a régit. Szükségünk van a múltra. Nem va­lami divatos nosztalgia, hanem hitvallás, hogy tegnap nélkül nincs ma, s nem lesz holnap sem. Látja, milyen patetikussá tesz azonnal ez a té­ma. Pedig a színpadon soha semmit nem utál­tam úgy, mint a bombasztot, a deklamálást, az üresre lihegett mondatokat. — Az emberek, igen. A könyvében olvastam tán, de az is lehet, egyik beszélgetésünk alkal­mával mondta, hogy önnek Budapest valami hasonlíthatatlan, összetéveszthetetlen, egysze­ri. Olyan város, ahol, ha egész éven át nem vol­na egyetlen fillérje sem, mindig bekopoghatna valahova, s adnának egy tányér levest, egy sze­let kenyeret, egy nagyfröccsöt. És nem kellene kétszer ugyanoda bemennie. Azt hiszem, keve­sen mondtak ennél többet a hazáról, a szülővá­rosról. — Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy színésznő vagyok. Látnak színházban, té­vében, moziban. — A népszerűség. Valószínűleg. De a siker cimborákát, haverokat vonz. Ők dongják kö­rül a közismert személyiséget, mint pillangók a lámpafényt. A barátság más. — Szeretnek az emberek. Igen. Néhányan önzetlenül, magamért. Mások azért, amit te­szek. Egy színészotthonért, egy szociális segé­lyért, meleg szóért, őszinteségért. Vannak, akik még azt is megbocsátották nekem, hogy kommunista voltam, amikor ez bűnnek számí­tott. Elnézték nekem, annak ellenére, hogy nagypolgári származék lévén, olyan nagyon el­ütöttem az almafámtól. Azt mondták: ,,Jó, jó ez a Gobbi, csak ne volna kommunista." Ké­sőbb meg: „Igen, kommunista, de azért rendes ember." Tudja, milyen nagy szó ez! Legalább­is, egy bizonyos rétegtől. Meg hát — a Szabó család. Döntően megváltoztatta, megváltoztat­ja az életemet. — Ön az ország Szabó nénije, most már hú­szon... — ...hatodik éve. Nem hiszem, hogy ez va­lami különösebb művészi feladat. Inkább olyan, mint az életünk, hétköznapjaink han­gos krónikája. Mindenkinek van unokája, 16

Next

/
Thumbnails
Contents