Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Seregi László: Hogyan ajánljuk magunkat?

IDEGENFORGALOM JELEN ÉS JÖVŐ IDŐBEN Hogyan ajánljuk magunkat? Amikor Hannes arról kérdezett, hogy nálunk, magyaroknál, van-e rendszeres tévéadás, még csak elnézően mosolyogtam. Szegény fiú, honnan is gyaníthatta volna, hogy idestova harminc éve mi sem maradunk ki abból, amiből ők; egy este kivételével villódzó kék kockában figyelhetjük, mi történt aznap a nagyvilágban. Unni akkor kezdtem a faggatózását, mikor bemutatott a barátainak, akik arra voltak kíváncsiak, hogy nyithatnak-e az emberek Magyarországon takarékbetétkönyvet? Tréfásnak szánva válaszomat, valami olyasmit mondtam, hogy most, a gazdasági reform tökéletesítésének periódusában az sem hat a meglepetés erejével, ha egyeseknek huszonegy betétkönyvük van, másoknak meg egy sem. Mire rögtön azt firtatták, vajon én melyik kategóriába tartozhatom. Megorroltam rájuk, mégha nem is szeretek a leglojálisabb magyar állampolgár képében tetszelegni. Egy kritikusabb pillanatomban az is megfordult a fejemben, hogy „kölcsönkenyér visszajár" alapon, csak úgy, minden átmenet nélkül, mellüknek szegezek néhány, identitástudatukat összezavaró kérdést, ami — hála Szászföldön töltött éveimnek — nem okozott volna különösebb félreértést. De letettem a tervről, belátva, hogy ezzel semmit nem oldok meg, sőt: inkább csak veszthetek a dolgon, ha mást nem, egy-két jó ismerőst. Mégis, azóta foglalkoztat élénkebben: mit tudnak rólunk a határainkon túl? Mi az első reagálás, ha meghallják a magyar nevet? Az idegenforgalmi statisztikákat böngészve arra a megállapításra jutottam, hogy hírünk egyre kedvezőbb. Évente mintegy 11 —14 millióan kérnek beutazási engedélyt, s ez elképesztő embertömeg, kivált, ha abból indulunk ki, hogy nálunk nincs sem tengerpart, sem magas hegy, sem bukszanyitogató áruválaszték. Hát akkor mink van? Mi az, ami minden hiányunk és hátrányunk dacára idecsábítja a turistákat? Nos, a leghatásosabb vonzerőnk az ország kiegyensúlyozott politikai helyzete. Senki nem szeret olyan térségekbe, városokba utazni, ahol nem érezheti magát biztonságban, ahol akár önhibáján és akaratán kívül belesodródhat valamibe, amihez végül is semmi köze. Budapest iránt sem volt túl nagy az utazók érdeklődése, amíg az ellenforradalmat követően le nem zárult a konszolidáció folyamata. Mindaddig gyakorlatilag idegenforgalom sem létezett, annak ellenére, hogy a második világháborút megelőzően a legjövedelmezőbb ágazatok közé sorolták. A gyökeres fordulat a hatvanas évek közepén következett be. A Központi Statisztikai Hivatal minap megjelent táblázatából kiderül, hogy idegenforgalmi bevételeink az elmúlt húsz évben harmincötszörösére (!) növekedtek, s elérték a 22,1 milliárd forintot, miközben a Magyarországra látogatók száma meghétszereződött. A hozzánk érkező sok millió ember zömmel magánúton, tehát nem szervezett csoporttal lépi át a határt. Ennélfogva komoly ellátási nehézségeket okozna, ha egyszerre térnének be az élelmiszerboltokba, feltéve, ha erre nem lennénk, lehetnénk kellőképp felkészülve. Hiába a hatékonynak tűnő hivatalos propaganda, ha a kedves vendég szembetalálkozván a valósággal, más következtetéseket von le. A tanulságokról nem is beszélve. És ezt nem engedhetjük meg magunknak. Még akkor sem, ha idegenek előtt mindenki szereti a szebbik arcélét mutogatni. A nemzeti propagandaanyagokat szép papírra nyomva, színes fotók tömkelegével küldik szét szerte a világba, de arra módfelett ügyelnek, nehogy meghamisítsák napjaink magyar valóságát. Legfeljebb arról lehet szó, hogy tompítanak a hangsúlyokon, s nem azt állítják a címlap előterébe, amit jobb, ha csakugyan elrejtünk az illetéktelenek szeme elől. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal évente 110 millió forintot fordíthat e célra, amely összeg ugyancsak alatta marad a kívánatosnak. Szakértői vélemények szerint a nemzeti propaganda s általában az idegenforgalom propagandája akkor tekinthető jónak, hatásosnak, ha a bevételeknek legalább 2—3 százalékával gazdálkodhat. Különösebb matematikai képességek híján sem nehéz kiszámolni, hogyan viszonylik e 110 millió forint a 22,1 milliárdhoz. Akkor sem kapunk biztatóbb képet, ha figyelembe vesszük, hogy a két legnagyobb utazási iroda, az IBUSZ és a COOPTOURIST együttesen újabb 95 milliót költ jó hírünk ápolására. Az IBUSZ 80 millió forintja egyébként alig éri el bevételeinek 0,05 százalékát, s a szövetkezetieké sem haladja meg az egy százalékot. Meglehet, amiatt nem közelítjük meg a nemzetközileg hitelesített optimumot, mert nincs szükségünk további propagandára. Amúgy is jönnek a vendégek. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal már csak emiatt is nemrégiben új alapokra helyezte propagandamunkáját. Úgynevezett koncentrált kampányokkal igyekszik hazánk iránt felkelteni a külföldiek érdeklődését. A közelmúltban Skandináviában és Franciaországban volt összpontosított hírverés, s úgy tűnik, hogy az erők, no meg az anyagi források együttes és egyidejű bevetése meghozza a várt eredményeket. E sikeren felbuzdulva próbálkoznak most az Egyesült Államokban. Természetesen nem azzal a szándékkal, hogy megnyerjék a leggazdagabbakat. Ez jókora túlzás lenne. Önmagában véve Magyarországnak — tetszik, nem tetszik, ez az igazság — nincs akkora csábereje, hogy tömegestül vonzza a „dollárpapákat." Ám Európa, az öreg kontinens, az mindjárt más. Csupán szervezés és emberismeret kérdése, miként vehetők rá, hogy ha amúgy is errefelé járnak, ugorjanak be hozzánk néhány napra. Jelen kell lenni a piacon. Ott kell lenni mindenütt, ahol megtörténnek az események. Meg kell mutatnunk magunkat, mert ha elmulasztjuk, más nem teszi meg nekünk ezt a szívességet. Az idegenforgalom világában évente több tucat turisztikai börzét, kiállítást rendeznek. Ha távol maradunk, először még rákérdeznek: mi van veletek, mi a baj? Másodjára viszont már ez az állapot válik természetessé, s odalesz a kínkeservesen megszerzett, kivívott pozíció. Tavaly a magyar idegenforgalmi szakemberek 37 nemzetközi találkozón vettek részt, ám ebben az évben — az előrejelzések szerint — jó, ha 23 alkalommal képviseltethetik magukat. Helyesebben: hazánk érdekeit. Semmi kétség: muszáj megfogni a forintokat. Azon azonban nem ártana eltűnődniük az illetékeseknek, hogy a takarékosságnak nincs-e ésszerűbb formája? Szegény ember vízzel főz, tudjuk jól. Ami egyébként abban is megmutatkozik, hogy az Országos Idegenforgalmi Hivatal csupán a Belkereskedelmi Minisztérium egyik főosztálya. Se több, se kevesebb. Következésképpen nincs abban a helyzetben, hogy kellő eréllyel lássa el a tárcák közötti egyeztetés korántsem hálás feladatát. Túl sok az áttétel, túl sok a stáció. Az Országos Idegenforgalmi Tanács pedig bármennyire is fontos, mégiscsak társadalmi testület, ennek megfelelő jog -és hatáskörrel. Sajnos, társadalmi szerveink általában csak addig tarthatnak igényt a felettes főhatóságok támogatására, amíg nem fordulnak hozzájuk gyakorlati, kézzelfogható segítségért. De evezzünk vissza az idegenforgalom vizeire, s folytassuk azzal, hogy az IBUSZ nemrégiben hirdetést jelentetett meg Japánban, a Nikkey Buisniss hasábjain. Talán ők lepődtek meg a legjobban, amikor összeszámolták, hány válaszkártya érkezett vissza. 891-en adták tudtukra, hogy további és részletesebb információkat kérnek Magyarországról, mert elképzelhető, hogy eljönnének hozzánk. Néha a hagyományos módszerek is új életre kelhetnek, mint történt ebben az esetben. Már csak ezért sem a véletlen műve, hogy mind sűrűbben látnak napvilágot a magyarországi turizmus lehetőségeivel foglalkozó cikkek. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy az OIH rendszeresen vendégül látja a befolyásos tömegkommunikációs eszközök képviselőit, módot nyújtva nekik arra, hogy saját szemükkel győződjenek meg viszonyainkról. Az elmúlt évben 21 ország 112 újságírója szerezhetett közvetlen tapasztalatokat arról, mire számíthatnak honfitársaik, ha Magyarországot választják úticéljuknak. Budapest Kelet Párizsa; Magyarország hamarosan idegenforgalmi nagyhatalommá válik; Bársonyból van a vasfüggönye — ilyen és hasonló címmel jelennek meg itteni élményeiket feldolgozó beszámolóik, ami azt jelzi, hogy többnyire elégedetten távoznak tőlünk. Az utazási irodák vezető munkatársai meggyőztek róla: nekünk csak akkor lehet esélyünk a vendégfogás egyre kiélezettebb küzdelmében, ha azt kínáljuk a látogatóinknak, amit otthon nem találnak meg. Egy spanyolt nem vehetünk le a lábáról, ha a magyar tengerrel hozakodunk elő, s az sem szerencsés ötlet, ha az amerikai Mr. Smithnek azt javasoljuk: játsz-4