Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Ómolnár Miklós: Az utolsó utáni halász

„... fogyunk, uram, annyi engedély kell ma a halászathoz. Pedig lenne ám romantikus gyerek, aki szívesen csinálná, de hát annyi vizsga meg mi fene kell hozzá. Van, hogy már nekem sincs kedvem kimenni a vízre, mert odakint még egy üveg sört sem ihatok, mindjárt megbüntetnek. Pedig negyven évig mindig megittam, és nem lett semmi bajom. Aki a vízen nem tudja, mi a mérték, úgyis belevész, hiába szondáztatják..." Az embernek éppen csak egy kicsit kell lehunynia a szemét, máris egy távol-keleti metropolis vízi városában képzelheti magát. Házak a Dunán, a megyeri parton; házak ajtóval, ablakkal, kéménnyel. Úgy mondták, erre lakik az utolsó pesti halász, név szerint Tóth József. A parton ballagó, unokát futtató öregurak majdhogynem hajbakapnak, van, aki még a minap is látni vélte, a másik szerint, már vagy öt éve halott. Aztán előkerül az utolsó halász veje, aki eldönti a kérdést. Józsi bácsi tavaly költözött ki a megyeri temetőbe, de azért mégsem ő volt az utolsó budai halász. Halászik a veje is, Gulyás József, mégha csak nyugdíjasként fogja is ki az asztalra valót. — Van még ehető hal a Dunában? Ahogy az ember elnézi ezt a zavaros löttyöt, a kezét se igen dugná bele... — Van-e hal? Hál' istennek évről évre megint több. A halászemberek tanúsíthatják, hogy vagy két-három év után végre a derítők megtették a hatásukat. Még olyan CSIGO L.ASZLO felvefelei halak is fölbukkannak, mint a kecsege. Pedig vagy húsz éve nem látta senki. Most inkább zavaros a víz, nem annyira mocskos, de ez az áradástól van, és nem árt a halnak. — Mikor romlott meg igazán a víz, gondolom az ötvenes évek elején, mikor fölépült a sok gyár... — Dehogy, inkább 56 után, amikor annyi mosóport vehettek az emberek, amennyit csak akartak. Egyébként még ma sem tudják pontosan, mennyi szennyvíz kerül a Dunába, nem a gyárakból, hanem a csatornákból. Amióta kevesebb a fenol, a hal húsa finomabb. Néhány éve még bátor embernek számított, aki megette a fenolízű halat. Főleg az idősebb példányokba ette bele magát a vegyszer. — Tóth Józsi bácsi neve még mindig fogalom itt a megyeri parton. Mitől lett ő ennyire neves halász? — Ő volt itt a halgazda. Ő vette bérbe a vizet a váci papoktól, mert hogy az még itt is az övék volt. A bérletre árverést tartottak minden esztendőben, de őt nem lehetett überolni. Volt itt egy kisvendéglője, még a hetvenes évek elején is működött, persze, államosítva. Aki errefelé halászni akart, annak tőle kellett engedélyt kérnie. így ismertem meg én is, később aztán a veje lettem. Látja ezt a fényképet? Ez a feleségem, ez pedig a Józsi bácsi, emitt meg, persze, egy hal, egy 65 kilós harcsa. Ma már nincsenek ekkora halak a Dunában. — Talán mégsem olyan tiszta a víz, mint mondja... — Ez nem a víz tisztaságán múlik, hanem az erőműveken, amiket építettek az Al-Dunán. Nem tud felúszni a hal. Egyébként tényleg tiszta a víz. No, de azért inni mégsem mernék belőle. Régen nem volt halász, aki vizet vitt volna magával. Belemert a folyóba, aztán itta... — A hal fölfelé úszik? De hát miért fárasztja magát? Nem lenne könnyebb a dolga, ha sodortatná magát lefelé? — Látszik, hogy parti ember. Ha lefelé úszna, nem tudna enni, de ha fölfelé, akkor a sodrás szinte beleviszi a táplálékot a szájába. — A dunai halász, persze, a dunai halra esküszik, és utálja a tengeri vagy a balatoni halat... — Hát igen, merthogy a dunai hal nem zsíros. Ledolgoz magáról minden hájat, ahogy úszik az ár ellen, legyen az dévér, márna, jász, bodorka, kecsege, ponty. Az igazi halász nyomban megismeri a halról, hogy folyóból vagy tóból való-e. — Kemény volt az idei tél, néhány napra be is állt a Duna. A jégen nem halásztak? — Nem volt az olyan igazi jég. Csak egy kótyagos ember indult el a szemközti partra. Mi meg innen kötöttük a fogadást, átér-e. Hát, átért, de azért vékony volt az a jég. — Pedig a hideg megvolt hozzá. Azt mondják, akkor sem volt sokkal hidegebb, amikor királyt választottak a Duna jegén. — Ebből látszik, hogy azért mégsem annyira tiszta a víz, mint amennyire szeretnénk. A piszkos víz ugyanis nehezebben fagy be. — Hogy halászik a folyami halász? Kievez, lehorgonyoz, kiveti a hálót... — Hát így is lehet, de ez nem az igazi. Régen belekapaszkodtunk az uszályok farába, persze, nem mentek olyan gyorsan, mint most, és fölhúzattuk magunkat Szobig vagy Esztergomig. Kivetettük a hálót, és visszacsurogtunk. A sodrás meghozta az eredményt. Akkor még nem volt motorcsónak. Most van, de minek, amikor annyira drága a benzin. Vagy húsz literbe belekerülne egy ilyen út... — Ennyit nem éri meg kockáztatni? És ha igazi nagy fogás lenne? — Meggazdagodni akkor se lehetne. A halász se régen, se most nem nagyon épít házat magának. Józsi bácsi is hajtott reggeltől estig, hogy az évi nyolc-kilencszáz pengőbérleti díjat ki tudja fizetni a papoknak. Akkor se volt olyan nagyon sok hal ám a Dunában! Sokszor lopva indultak a halászok, nehogy megelőzze őket valaki, és lehalássza a vizet... — Tényleg maga az utolsó halász? Vagyis hát az utolsó utáni. Mert ez már csak olyan kiegészítés a nyugdíj mellé. — Mondjuk, hogy Józsi bácsi volt az utolsó halász. De rajtam kívül huszonhármán vannak, akik még így, mint én, tartják magukat. De fogyunk uram, annyi engedély kell ma a halászathoz. Pedig lenne ám romantikus gyerek, aki szívesen csinálná, de hát annyi vizsga meg mi fene kell hozzá. Van, hogy már nekem sincs kedvem kimenni a vízre, mert odakint még egy üveg sört sem ihatok, mindjárt megbüntetnek. Pedig negyven évig mindig megittam, és nem lett semmi bajom. Aki a vízen nem tudja, mi a mérték, úgyis belevész, hiába szondáztatják... ÓMOLNÁR MIKLÓS 17