Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Vörös Károly: Nagyváros születik
Budapest Nagyváros születik évgyűrűi delmet, a kettős város belső, hazai piaci körzete ekkor már nem csak a nagy országos vásárok idején tágul ki országos, sőt — elsősorban a Balkán felé —, a határokon túl nyúló méretekre. A reformkor hajnalán, 1828-ban közvetlen állandó vonzásköre is óriási, a legnagyobb az országban: Szolnok felé a Tiszáig nyúlik, dél felé Nagykőrös, sőt, a Duna mentén Kalocsa vonaláig, és mintegy negyedmilliónyi népességre terjed ki; vonzása, ha azokat a még nagyobb területeket is számba vesszük, ahol más, kisebb központokével együtt érvényesül, eléri a 600 ezer főt — Magyarország ekkori népességének mintegy 4,5 százaléka ez. És ezt a kört rohamosan, az egész országot átfogó vonzókör perspektíváit sejtetve, kezdi tágítani a Dunát meghódító gőzhajózás és a korszak végén Pestről két irányba is kiépülni kezdő vasútvonalak hálózata. A kereskedelem ilyen kitágulása és a talaján kibontakozó tőkefelhalmozás azután természetszerűleg Pest-Budán hozza létre az ország első modern hitelintézeteit; itt jelennek meg az első, még kezdetleges gyárak, köztük az ország első nagy teljesítményű gőzmalma, majd az óbudai hajógyár. Mindez tovább erősíti a várost mint a hazai kultúra és tudomány központját: az Akadémiának már természetszerűen lesz itt a székhelye, és az 1830-as évektől ugyanilyen természetesen gyűlik, vagy legalábbis kívánkozik, Pestre a magyar irodalom és általában a kultúra minden alkotó elméje. Hiszen ekkor nyílik meg itt a Nemzeti Színház, itt vannak a nyomdák, a könyvárusok, a kiadók, az induló lapok és folyóiratok szerkesztőségei, és itt legpolgárosultabb, a legdifferenciáltabb, a legtöbb arcú az olvasóközönség. És a város igazán nagyvárossá nő: meggyorsul a népességszám növekedése, ennek megfelelően pedig meggyorsul a város terjeszkedése is: magasságban, az emeletes házak megszaporodásában éppúgy, mint szélességében: a külvárosok gyors növekedésében. S a terjeszkedés már nem tervszerűtlen, a külvárosokban sem a falusias szekérutak nyomvonalán halad: Pesten 1808 óta királyi Szépítőbizottmány, Budán 1810-től Építési Bizottmány őrködik a növekedés építészeti formáinak esztétikuma felett: a kiépülő pesti Duna-sor a kor Európájának egyik legharmonikusabb klasszicista épületegyüttese, középpontjában az épülő s a város forgalmi-kereskedelmi jelentőségét tovább növelő Lánchíddal. És mindez táguló lehetőségeivel és omladozó korlátaival együttesen formálja ki a sajátos, az országban összetételét tekintve egyedülálló pest-budai társadalmat: itt és ekkor jelenik meg először az ipari proletariátus (többségében ugyan még a kézműipar kereteiben) és az értelmiség, mely már képes megfogalmazni a társadalom polgári átalakításának konkrét programját; mindazt, ami 1848-ban kapja meg a lehetőséget arra, hogy érvényesüljön, és a társadalmi és nemzeti harc legválságosabb perceiben Pesten csináljon történelmet. Itt indul útjára, éppen a Budapesten összpontosuló gazdaság erejével a háta mögött, az a még nem nagy létszámú, de már tőkeerős modern burzsoázia, mely a reformkor végére megkezdi, igaz, egyelőre még csak csendesen, az egységes magyarországi nemzeti piac szervezését, Pest központtal — egyik legfőbb hátvédjeként és bázisaként (ám majd haszonélvezőjeként is) annak a politikai szférákban megmutatkozó, valójában azonban nagyon is gazdaságilag befolyásolt folyamatnak, amely 1867-ben a Habsburgokat a kiegyezésre fogja kényszeríteni. így, ennek a reformkorban megindult folyamatnak a kiteljesedésével érünk el a városfejlődés időben negyedik városszervező rétegének kezdetéhez, melyet immár Budapest, az egyesített főváros, majd a század végére székesfőváros neve jegyez. A polgári forradalom szétrepesztette a feudális viszonyok emelte korlátokat — ha nem egy szívós maradványukat nem is tudja még teljesen felszámolni. De Budapest a kiegyezés évében Magyarország Mohács óta legteljesebb államterületének vitathatatlanul nemcsak közlekedési központja, legnagyobb áru-, hitel- és munkaerőpiaca, legiparosodottabb, gyárakban leggazdagabb városa, hanem legnépesebb, technikailag és általában városépítésileg legurbanizáltabb városa is — a századfordulóra megjelenésében még többnyire falusias, de funkcióival már a városhoz kapcsolódó elővárosok rohamosan táguló gyűrűjétől körülvéve; s egészében az ország leginkább polgári, feudális maradványoktól legszabadabb s ellentéteinek jellegében is a legpolgáribb társadalmával. Amellett, természetesen, az ország adminisztratív és politikai központja is: az udvar, a kormány és az országgyűlés székhelye — egyre inkább központja és problémalátásával mintegy modellje az egész nagy-magyarországi művelődésnek és tudománynak. Rakodópartok és pályaudvarok, a Dunát átívelő hatalmas hidak, malmok és gyárak, bankpaloták, számtalan kisebb-nagyobb üzlet, kávéház és szórakozóhely; kövezett, aszfaltozott és kivilágított utcák, alattuk csatornákkal, gáz- és vízvezeték-csövekkel, a közúti vasutak sínjeivel; kórházak, színházak, iskolák, középületek, templomok mutatják a fejlődés erejét; a belterület egészen máig meglévő utcahálózata s épületállományának nagy része ebből a korszakból származik, ennek igényeire és lehetőségeire válaszol. A város lakossága az első világháború kitörésére elővárosi övezetével együtt meghaladja az egymilliót, kétharmad része még nem budapesti születésű. A város még a millennium ragyogásának visszfényében él, de amint azt már a városfejlesztő erők felsorolása is érzékeltethette, e társadalmon belül szükségképpen hatalmas ellentétek feszülnek, melyek a liberális várospolitika kétségtelen eredményei ellenére megoldatlanul, illetve ezek által már megoldhatatlanul maradva, csakhamar a szocialista munkásmozgalomban találják meg, és egyre jobban ki is töltik, a nekik valóban megfelelő politikai formát. Olyan feszültségek és ellentétek ezek, melyek természetesen nagyban befolyásolják a város rendkívül széles sávban kibontakozó kultúráját is, irodalomban éppúgy, mint képzőművészetben vagy társadalomtudományokban, és e kultúra — mint láttuk — országos modellé válása által bevitte a budapesti feszültségeket az egész magyar társadalomba, ezzel is előkészítve az első magyar proletárdiktatúra útját. A városfejlődés ötödik rétege a két világháború között alakul ki, rendkívül nehéz körülmények között, s így csekély eredménnyel. A város súlya, jelentősége a trianoni országterületen belül még nagyobbra nő, hiszen népessége az ország lakosságának több mint 12 százalékát jelenti, s gazdaságának súlya is még jobban megnövekszik. Az ország egészéhez képest azonban kétségtelenül túlméretezetté váló város problémái ugyanakkor az ellenforradalom uralkodó osztályainak mélységes gyanakvásába ütköznek — nem is egészen alap nélkül. Mert míg a gazdasági világválság ismét roppantul kiélezi a társadalom régóta meglévő, amúgy is súlyos ellentmondásait, világossá válik, hogy a modern nagyváros csak nehezen (és soha nem tökéletesen) illeszthető be az ellenforradalom konzervatív politikai-társadalmi rendszerébe. És bár a 30-as évek válságból bontakozó második felében elsősorban a város technikai urbanizációjában és a városépítésben jó szakemberekre támaszkodva sikerül eredményeket elérni, az a tény, hogy a válságot oldó tényezők közül paradox módon éppen azok jutnak növekvő szerephez, melyek — elsősorban a hadiipar — a háborúra készülés jegyében kifejlődve, néhány év múlva a város szörnyű pusztulásának lesznek eszközei, a város útjának zsákutcába jutását mutatja. így jutott el — pontosabban szólva: csakis így juthatott el — e 260 év alatt Budapest addig a napig, melynek évfordulóját most zászlók hirdetik. Eddig vezető útjának a fentiekben adott áttekintése, tudjuk, nem rendszeres, nem is teljes: ennek az útnak nagyon sok fontos elemét, állomását még csak említeni sem volt módunk és terünk. De azt, ami döntő, úgy véljük, sikerült érzékeltetni: Budapest fejlődése végig, éppen sajátos, rendkívüli erejű központi funkciói folytán, elszakíthatatlan szerves kapcsolatban folyt le az egész országéval: a városfejlődés minden lényeges eleme egyszersmind lényeges eleme volt vagy lett az egész ország fejlődésének, ahogy minden országos probléma valamilyen formában éreztette hatását a fővárosban is. Persze, az ilyen fejlődésnek megvannak a maga hátrányai: a város, egyetlenként Magyarországon, hatalmasra nőtt — miközben mellette elsorvadtak, vagy ki sem fejlődhettek (s ha igen, úgy csak lassan s nemegyszer tökéletlenül) azok a középvárosok, melyek egyegy szűkebb régió gazdasági vagy akár kulturális szervezésére vállalkozhattak volna. A visszatekintés azonban világosan mutatja Budapest évszázadok kialakította kettős arcát: e város sohasem élt csak önmagában, vagy csupán egy kisebb régióra támaszkodva, hanem szoros gazdasági kapcsolatban állt (talán a távoli Erdélyt leszámítva) az egész országgal, és ahogy útja elképzelhetetlen volt az ország vele szemben támasztható igényeinek figyelembevétele nélkül, úgy volt egyszerűen lehetetlen érdekeit bármilyen súlyú országos szempontok alá rendelni. Város és ország viszonyában, persze, nem volt könnyű megérezni és megtalálni az egyensúlyt — de a történelem világosan beszél: a várostörténet nagy korszakai és pillanatai éppen azért voltak nagyok és sikeresek, mert intézőik megtalálták ezt az egyensúlyt. VÖRÖS KÁROLY 18