Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Oszlay István: Szennyvizek a „purgatóriumban”

ban is mintegy jó évszázaddal később fejeződött be a csatornahálózat kiépítése, mint a folyóvíz bevezetését szolgáló hálózaté. Hasonló gonddal küzdött a legtöbb provinciális város... " — írja dr. Póczy Klára Közművek a római kori Magyaroszágon című könyvében. A római világ megcsodált közművei elpusztultak, a középkori városok lakói fejlettebb technológiával építettek vízvezetéket és csatornát. De a könyvekben, ahol sokat olvashatunk a különböző elveken működő vízvezetékrendszerekről, kevés szó esik csatornázásról. Meglehetősen későn kezdődött Pest-Budán a mai értelemben vett csatornázás. A pesti oldalon a 18. század végén fektették le az első csöveket, majd a 19. század elején kezdték kiépíteni a csatornarendszert. A járványok és az 1838-as pesti nagy árvíz szomorú tapasztalatai késztették arra a város vezetőit, hogy felkérjék J. W. Bazalgette-et, London városi főmérnökét, készítse el Pest csatornázási tervét. A város fejlődéséhez és a Duna szabályozásához igazodó általános csatornázási tervet az angol mérnök alapelvei szerint aztán Reitter Ferenc irányításával építették meg. Ez a rendszer alkotja mai csatornahálózatunk gerincét. Számoltak a fejlődéssel, száz évre előre terveztek. Kézenfekvő bizonyítéka ennek a Nagykörút alatt húzódó, 4,5 méter átmérőjű főgyűjtő. A főváros csatornáinak köríves és sugárirányú vezetése is nagyfokú előrelátásra vall. A szokatlanul nagynak tűnő méreteket akkor a körülmények indokolták: a háztartásokban és az iparban keletkezett szennyvizeken kívül gondoskodni kellett a rendezetlen felszíni vizek, továbbá a csapadék elvezetéséről is. Örökség tehát, hogy fővárosunkban jelenleg a hálózat 85 százalékán egyidejűleg áramlik a szennyvíz és a csapadékvíz, ez az ún. egyesített rendszerű csatornahálózat. Elválasztott rendszer kiépítése — ilyen van például a XVII. kerületben és Pestlőrinc nagy részén — ott indokolt, ahol kevés a szennyvíz, s azt biztonságosan el lehet választani a csapadékvíztől, továbbá van a közelben befogadó természetes vízfolyás. Mostoha testvér-e még ma is a csatornázás? A főváros vízvezeték-hálózatának hossza mintegy 4300 kilométer, a csatornahálózaté pedig 2900. Ez a különbség (az ún. közműolló) a feladat eltérő volta ellenére azt sugallja, hogy a csatornázásban le vagyunk maradva. A fővárosi átlag 84 százalék, ami úgy értelmezendő, hogy a belső kerületekben teljes a csatornázottság, a peremkerületekben, különösen a XVI., XVII., XVIII. és a XXII. kerület családi házas övezeteiben azonban van pótolnivaló. (Jellemző például, hogy a századfordulón épült Kispest-Kertvárost — ami a maga korában igen korszerű lakónegyednek számított — s még ma is nagy a vonzereje — nem csatornázták, mostanában tervezik kiépítését magánerős kivitelezésben.) Aligha vigasztal bennünket, hogy a világ sok nagyvárosában hasonló a helyzet: az ivó- és iparivíz-hálózat megteremtése volt az elsődleges cél, s mintha megfeledkeztek volna az egyre növekvő szennyvíz elvezetéséről. Nálunk szó sincs feledékenységről, jelentős lépéshátránnyal indultunk a háború után. Mindenekelőtt a súlyosan sérült hálózatot kellett helyreállítani, majd mind a mai napig a rohamos mértékben avuló, százéves csatornák állandó javítása, rekonstrukciója a feladat. A fejlesztésre szánt összegekből pedig legelőbb az új lakótelepek alaphálózatát kellett és kell megépíteni. A csövek lefektetésével együtt jár az átemelő telepek és egyéb műtárgyak építése, s ezek ugyancsak „eszik" a pénzt. Hiszen a csatorna a legdrágább közmű. Métere 1200-tól 50 ezer forintba kerül, de például a hét méter mélyen vezetett, közel három méter átmérőjű Róbert Károly Az észak-pesti szennyvíztisztítótelep (Részlet) körúti főgyűjtőcsatorna métere 80 ezer forint volt. Természetesen az elmúlt ötéves tervekben sor került nagyobb beruházásokra is (legjelentősebbek a kőbányai főgyűjtő, a kelenföldi szivattyútelep és a rákoskeresztúri főgyűjtőcsatorna). A VI. ötéves tervidőszakban a Fővárosi Csatornázási Művek — minden eddigit fölülmúlóan — évente egymilliárd forintot fordíthatott fejlesztésre, illetve rekonstrukcióra (többek közt elkészült az újpesti, a gazdagréti lakótelep alapcsatornája, folyik a káposztásmegyeri főgyűjtő kivitelezése), összesen több mint 300 kilométer csatornát építettek. Napjainkban immár a hálózatbővítéssel egyenrangú kérdés, hogy hová folyik a szennyvíz. A rómaiak annak idején Aquincumból a városfalon kívüli szárazárokba, onnan pedig a gyűjtőcsatornán a Dunába vezették. A folyam ezt „észre sem vette". Jó száz esztendővel ezelőtt közvetlenül a Dunába torkollott a főváros valamennyi gyűjtőcsatornája, ám a folyam még ezt a mennyiséget is „megemésztette". Ma a főváros létfontosságú érdeke a Duna-víz tisztaságának javítása, megóvása, ugyanis az utóbbi két évtizedben egyre több a kommunális szennyvíz, az ipari pedig egyre „sűrűbb". A hetvenes évek elején a fővárosban csak kis teljesítményű, jobbára mechanikai tisztítótelepek működtek. Ám ezzel a módszerrel ma már képtelenség megbirkózni az ipari üzemek tömény szennyvizével, az egyetlen célravezető eljárás a biológiai tisztítás, melynek során a szennyvízbe oltott baktériumok elbontják az ártalmas szerves anyagokat. A fővárosban naponta mintegy egymillió köbméter szenny- és csapadékvíz keletkezik, s ennek elenyésző százalékát tisztították biológiai úton, mégpedig az 1964-ben elkészült dél-pesti telepen. Ez a főváros első biológiai szennyvíztisztítója, s megépítésében elsődleges célként szerepelt, a Ráckevei Duna-ág víztisztaságának védelme. Akkor még kevesen gondoltak arra, hogy a Csepel-sziget lesz — a Szentendrei-sziget után — a főváros második legnagyobb ivóvíznyerő területe. Miután a környéket természetvédelmi területté nyilvánították, egyértelmű volt, hogy itt csak tisztított vizet lehet a Dunába engedni a holtág élővilágának, valamit a táj üdülő jellegének megőrzése érdekében. S nem utolsósorban: egy cseppet sem volt közömbös, hogy milyen víz szivárog a parti kutak alatt levő kavicsos teraszokra. A dél-pesti víztisztító telep teljesítménye 1980 óta 72 ezer köbméter naponta, ez a főváros összes szennyvizének 7 százaléka. Kapacitása jelenleg elegendő ugyan a XVIII., XIX. és a XX. kerület nagyobbrészt kommunális szennyvizeinek a tisztítására, ám a százalékarány is jelzi, hogy radikális intézkedésekre volt szükség. A Fővárosi Tanács nagyszabású tervét 1973-ban hagyták jóvá. A 40 milliárdos program 2000-ben jelölte meg a szennyvíztisztító telepek és hozzá a csatornahálózat megépítésének határidejét. Ha a négy nagy tisztítótelep felépül, a főváros összes szennyvize tisztítva kerül a Duna sodorvonalába. Az utóbbi évek ismert gazdasági nehézségei miatt a főváros mintegy tízéves hátrányba került, s a késés behozására, sajnos, már nemigen van lehetőség. A szennyvíztisztítók gazdaságos működésének egyik alapvető feltétele a csatorna-, azaz, a „nyersanyagszállító" hálózat kiépítése. Vagyis az ezredfordulóig az egyes vízgyűjtő területek csatornahálózatát is ki kellene építeni. Az elsőként épülő észak-pesti szennyvíztisztító telep helyét tervpályázat alapján jelölték ki a IV. kerületi Palotai-szigeten. A munka 1974-ben kezdődött a terület előkészítésével. A folyamszabályozási munkák mellett kiépítették az árvízvédelmi gátrendszert, és a mély fekvésű, 30 hektárnyi szigetet 3,5 méter magasan feltöltötték homokos kaviccsal. A 300 milliós beruházás másfél év alatt készült el. Egyidejűleg a NIKEX pályázatot hirdetett 14, szocialista és tőkés országbeli cég számára biológiai szennyvíztisztító technológiai tervezésére. A szovjet Technoexport vállalattól érkezett a legkedvezőbb ajánlat, vele kötöttek szerződést a berendezések szállítására. A szovjet ajánlat nemcsak olcsóbb volt a többinél, hanem egy, a gyakorlatban bevált technológiát kínáltak. A beruházás kiviteli terveit a Giprokommunvodokanal szovjet tervezőiroda szállította. A Fővárosi Csatornázási Művek, valamint a hazai tervező- és kivitelező vállalatok feladata volt a munkák összehangolása, a technológiai sor kialakítása és a szovjet szabványok honosítása. A program első lépcsőjeként elkészült Palotai-szigeti szennyvíztisztító telep I. ütemének feladata az Észak-Pest térségében épült lakótelepek szennyvizeinek „megszűrése". A telep vízgyűjtő területét a budai oldalon az Aranyhegyi-patak, a pesti oldalon a Hungária körút-Kerepesi út-rákosszentmihályi dombok alkotta vonal határolja. Később beköthetők lesznek a rendszerbe — mintegy 20—25 kilométeres sugarú körön belül — az agglomerációs övezet települései is. Ezáltal jelentősen javul a folyam fővárosi szakaszának tisztasága. A Római-part környezetvédelme pedig megköveteli, hogy a békásmegyeri lakótelep szennyvizének útja is tisztítótelepen keresztül vezessen a Dunába. Ehhez, persze, ki kell építeni a gyűjtőrendszert, és a szennyvizet „át kell vezetni" a Duna alatt a tisztítóműhöz. Az észak-pesti szennyvíztisztító telep I. ütemének építése — a terület-előkészítési munkálatokkal együtt — 2,1 milliárd forintba került. Teljesítménye 140 ezer köbméter naponta, vagyis ezzel a háromszorosára, 21 százalékra növekedett a biológiai úton tisztított szennyvizek 9